Az est leszállt
szerző: Tömörkény István
Kicsit dombos a szőlő, abban kapálnak ketten, az ember meg a fia. Hát ez mégcsak úgy leginkább az első kapálás, később szoktak érés alá kapálni. Azonban mégiscsak vigyázni kell, aki nem ügyel, annak a kezében a kapa sebet vág a termő tőkén, s több kárt tesz, mint hasznot. Tehát ez nem tréfadolog, szükséges a vigyázat, beszélgetni munka közben nem nagyon lehet, nem is szokás. Régi fajta szőlőnél. (Az újabb formánál másképp van az állapot.) Hanem csak ha megállnak pihenés okából, vagy megtömik a pipát és meggyújtják, olykor szólnak valamit. Az sem sok. A fiú még legény, az apa már idősebb ember, nem nagyon tudnak egymással társalkodni. Mert miről lehetne? Szokás ugyan, hogy idősebb ember olykor tréfaképp legénykori viselt dolgait a többinek előadja, de itt vajon a fiának beszéljen-e? A fiú szintén tudna beszélni ezt-azt, mert van az úgy már a fiatal legénynél, hogy a gyermeki játékos kedvek elmúlván, komolyabb ügyekről tárgyalna, azonban apjával szemben ez bajos. Kapálnak hát csak szótalan ketten, s ha olykor egyik-egyik megáll, domb oldaláról a tájra tekint a fák alól. Távolosabban van a folyóvíz, de nem látszik, mert töltések és füzesek eltakarják. Azért azonban mégis tudja mindenki, hogy ott van, szelíd vizei arrafelé ereszkednek alá, ennélfogva kedves dolog az, néha arrafelé is tekinteni. Azután vetések látszanak, némely része bizony nem valami dicső, hanem Kelemen-Tóth Istváné mégiscsak különb, mint a többi, mert ez a Kelemen-Tóth olyan, hogy télen által is kijár a földre és nézi. Mondják, hogy a szemével hizlalja, másképp azonban a föld is rendes. Általán szép nagyon ez a vidék, a lapos mezőség, itt-ott kis tavak, semjékek, melyek füvén komoly gólyák sétálnak. Kócsag ugyan nemigen van már, de daru akad, s olykor egy-egy csapat túzok is vetődik. A fákon a csíz beszélget, a nádasból a bölömbika kiáltoz, a fák oldalában a harkály kopácsol, a banka valahonnan huhog olyan pontosan, mint az óraketyegés, a csalitban alkonyat felé lassan szólni kezd a fülemile.
Szép dolog mindez, mert a fülemile szava azt is jelenti, hogy a napi munka közeledik a vége felé, amit különben sok egyéb dolog is megmutat. A nap, amely lefelé halad, s a sápadt bárányfelhőket kedvtelve pirosítja végig. A gémeskutak, amelyek napközben igen csak állnak, mind hirtelen mozgásnak indulnak a tanyák udvarán, mint azt látni lehet. Mert hazatért a jószág, és itatások történnek, továbbá veteményes kertjét locsolni kezdi a menyecske, virágzó kiskertjét az ifjú leány. A nappalnak zaja, nem tudni, miből származó csöndes susogása elül, s a támadt csendességben a gyerekek éneklése és a kutyák ugatása messziről hallatszik. Mindezeken felül a kapálóknak valamely kellemes érzése kezdi mondani belülről, hogy evés ideje következnék, meleg étel evésének az ideje, mivelhogy az eddig még ezen a napon nem volt.
A tanya messze van a kis szőlőtől, amelyben kapálnak, mert ez olyan öröklött kis szőlő, de kár volna eladni, mert az elhalt fivér ajándéka ez, s ebből a földből mindig a jólelkű halott beszél hozzájuk, ők viszont mindig az elhalt emlékének adóznak szeretettel, mikor ezt a földet megművelik és rendben tartják. Ámde csakugyan messze van. Hajnalban kell útnak indulni hazulról, hogy hozzá idején érve, rendes napi munkát végezhessenek. Nem hoznak ételül mást, csak kenyeret a zsebben, kevés szalonnát és egy korsó vizet. Van ugyan kút elég a szőlő felé is, de azért az otthonvaló kútnak a vize szokott mindig a legédesebb lenni. Így délben csak kenyereznek, és csak este, mikor hazatérnek, várja őket otthon az ebéd. Az étvágytalanság betegségéből bizonyára sok nemehetős embert kigyógyítana az ilyen rend, mert bizony mire hazaérnek, két ugyancsak étkes ember felel meg az ebédnek.
Most azonban ezzel kissé késnek. Mert nem nagy szőlő, mindössze olyan két napos, vagyis hogy egyszeri kapálását két nap alatt egy ember elvégezheti. Két ember meg egy nap alatt. Egypár út mégis kimaradt, hát hogy másnap ne kelljen ezek kedvéért messziről eljönni, hát inkább maradnak időn túl. Tehetik, a magukéval teszik. Ha napszámos tenné, megszólnák érte, hogy mit rontja a többi szegény embert. A tulajdon föld azonban más.
De hát utoljára az is csak befejeződik, mert minden dolognak vége szokott lenni egyszer.
- No, fiam - mondja az apa, kapáját még egyszer mélyen a homokba vágva, mert ez által nyer nyers fényességet a kapa -, ez is el van végezve. Egy hónapig nincs rá gondunk.
- Hát el - szól a fiú. - Hanem a kötözés.
- Majd az anyád...
A kopott kabátokat vállra vetik. A korsót a fiú veszi kézbe, az apa vállra veti a rossz vászontarisznyát, amit ócska kötőkből varrt össze az asszony, s amikben a szőlőszerszámok foglaltatnak. Mert szőlőbe menni kés, fakalapács, miegymás szerszám nélkül még akkor sem való, ha éppen csak sétálni ment bele az ember.
Megindulnak szótalan. A beszéd nemigen járja, mert nem egymás mellett, hanem egymás után mennek az emberek. Ugyan nincs is mit beszélni, hajnal óta bőven elmondhatták egymásnak gondolataikat. Az egymás után való menés oka részben gyalogösvények keskenységében keresendő, részben pedig a kapákban. A kapát nem élesítik, de önmagától élesedik ki a homokban, s egymás mellett menve, egymás fejét megvághatják vele. Mert veszedelmes szerszám a kapa meg az ásó. Hasítottak azok már szét emberfejet nem egyet.
Már sötétedik, mire a tanyába érnek, a házban ég az asztalon a lámpás, s a pitvarból a láng fénye kijátszik az udvar földjére. A ház előtt a földön ül egy fiatal asszony, vagyis hogy úgy padkásan van a ház oldala megcsinálva: ezen a padkán. Sír ott egymagában. Ahogy az ember a fiával az udvarra beér, az asszony föláll, a kendőt elveszi a szeméről, és halk szóval tiszteletteljesen köszönti az embert.
Az emberről ugyanis az a hír, hogy vannak látásai, a földöntúliakkal érintkezése van neki, és ő tekintetét vetheti olyan dolgokra, amelyeknek meglátása más földi embernek meg nem adatott.
Az ember a köszöntést fogadja, cókmókját az ereszet alatt lerakja, s fiával együtt a pitvarba, azután a házba lép. Az ebéd az asztalon, nagy tálban a paprikás tarhonya és krumpli, amibe belemerülnek a feketére festett fakanalak. Az evés lassú, sokáig tart, míg a kanalak a tál alján kopognak. Az asszony friss vizet hoz a kancsóba a kútból, s nézi az ebédet. Amint az üres tálat kivinné, mondja:
- Teca bejöhet?
Még kenyerezik az ember, de int a fejével, hogy be.
Teca bejön, s a kemence mellett megáll. Sápadt a fiatal asszony, vöröskarikásak a szemei, reszketeg a beszéde, és zokogásba akar fulladni.
- János bácsi, azért jöttem, hogyha tudna valamit mondani a kislányrúl...
János elkomorodva hallgat egy darabig, és nézi az asztalt. Azután megszólal lassan.
- Ne sirasd, Teca, olyan nagyon, mert jobb neki most, mintha a világi életben élne... Angyalok közt jár és danol... fehér koszorú a fején... És köröskörül mönnyei fényösség...
Nem mond egyebet. Teca főt hajt, templomi tisztelettel susog valamit, és azzal a halk mozgással, amivel a mezítlábas és keményítetlen ruhás parasztasszony járni tud, eltávozik.
Hogy elment, az asszony szól:
- Sokat beszélt kend neki...
- Sokat?
- Másszor nem szokott kend ennyit mondani...
Az ember nem szól. Kisvártatva az asszony folytatja:
- Jaj, szögény Teca, nem tud beletörődni a gyászba. Az akácfa alját körülkarózta, ahol a kislány legutoljára játszott, oda jár ki, oszt egész éjszakán át ott sír.
A fáradt ember sokáig nem szól megint semmit, azután álmos hangon felel:
- Azért köllött neki a vigasztalás.
A subát kiviszik az ereszet alá, az ember feküdni megy. Törődött teste csakhamar elpihen. A csillagok közül azok, akik odalátnak az ereszet alá, bepislognak hozzá, és szelíd nevetésüket elküldik az alvónak.