Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában
szerző: Kuncz Aladár
I.
Erdély. Az e névben rejlő probléma melyik oldalát mutassuk a világ mindinkább fokozódó érdeklődésének? Igazán, nehéz a választás. Ez a kis országrész minden tekintetben annyire lenyügözően érdekes, hogy egy nagy világsüllyedés esetén a maga egészében meg kellene őrizni az istenek múzeuma számára, mint a föld és az emberiség történetét a maga kicsiségében is legteljesebben kifejező remekművet.
Földrajzi lénye a természeti erők vad lobogásainak megfagyott plasztikája. Keleti és déli határain felette a Kárpátok eurázsiai alakulatai állnak őrt. Végtelen és kifürkészhetetlen messzeségből áttekintő szemek; az európai és ázsiai történetelőtti ősváltozásoknak szimbólikus óriásai, amelyek örökké zöld fenyőkoronáikkal és örökké havas csúcsaikkal az eurázsiai egyetemesség védő jelenlétét jelképezik ama különlegesen erdélyi természeti és emberi színjáték fölött, amely zordon gyűrűzetükön belül lefolyt.
Erről a páratlanul érdekes természeti és emberi színjátékról megigéző erővel beszél Erdélyben minden: hegyalakulatok, szikláknak meglepő változatosságú építményei, a nemes ércekkel telített erek, a csodálatos természeti környezetbe rejtett tavak, nagy só- és mészkőhegyek, áldott hatású ásványvizek, petróleum- és földgázforrások, barlangokban és kőzetekben tömegesen található állatmaradványok, az ásatásoknál kivételes épségben és nagy számban felbukkanó ősemberműveltségi relikviák.
Erdély természeti csodavilága egyben élő iskoláskönyve a föld ősfejlődésének is. Földjének gazdagságai közvetlenül kapcsolnak vissza olyan időkbe, amikor ez a talaj vulkánikus vonaglásoknak színhelye volt, vagy amikor az egész erdélyi medence felett óriási beltenger hullámai csapkodtak. A hegyláncok terraszai ma is nyilván mutatják, hogy a megnyílt Vaskapun át lassanként miként csapolódott le ez a hatalmas tenger s a nagy apálynak nyomaiba botol a gyermek, aki a hegyekbe kirándul, a tudós, aki vizsgálódva keresi a geológiai korszakok fenmaradt képleteit, s a mérnök, aki e föld ki nem fogyó kincsei után kutat.
Gyönyörűség s egyben tanulság itt minden, amivel a természet e vidéket díszítette s ugyanilyen szédítő távlatokra nyílik a szem, ha e vadregényes ország emberi műveltségei után kutat. Az agatirzek óta, akikről Herodotos a Krisztus előtti negyedik században tett említést, végigvonul e földön úgyszólván valamennyi ázsiai nép, amely a Földközi-tenger környékén keresett elhelyezkedést. Hosszabb-rövidebb ideig hazát találtak itt a dákok, rómaiak, gótok, alánok, húnok, gepidák, avarok, longobárdok, délszlávok, amíg végre a magyarok egy ezeréves műveltségnek és hősi történetnek ma már megingatott alapjait tették le. És a történet előtti és történeti emberi őskultúrák nyomai épen olyan beszédes teljességben maradtak fenn, mint a geológiai változások emlékei.
Nem jöhetett e földre nép, amelyet az ősi mult meg ne igézett volna és nem folyhatott itt le élet, amelyet váratlan események és fordulatok éppen olyan változatossá ne tettek volna, mint amilyen az a természeti dekoráció, amely körülvette őket. De hogy Erdély természeti képe minden különfélesége és szeszélyes alakulatai mellett is meg tudta őrizni a maga elbűvölő és különleges összhangját, úgy azoknak a népeknek is, amelyek itt valamelyes hatalmat megszilárdítani, valamely műveltséget felépíteni akartak, hivatásuk szerint mindig keresniök kellett az ellentétek felett egy összefogó, egységesítő eszmét, - különben könyörtelenül elvesztek.
Erdély nemcsak a természetnek, hanem a népek történetének is változatos panorámája. Történelmi rendeltetése szerint a kapunak kellett lennie, amelyen át minden barbár nép felvonult nyugat aranyborjainak megszerzésére. Ez természetszerűleg örökös hullámzást idézett elő népi összetételében, mintha csak a tenger, amely bércei felől elvonult, mozgását örökbe hagyta volna az itt letelepedő, vagy átvonuló népeknek.
A magyarok voltak azok, akik Erdély káotikus állapotából lassanként a nyugateurópai kultúra védőbástyáját s egyszersmind ennek a műveltségnek utolsó őrállomását kristályosították ki. Erdély változatos népi összetételét természetesen ők sem szüntették meg, de nem is akarták. Csak azok ellen a támadások ellen léptek fel, amelyek műveltségüket, vallásukat, vagy kialakult államhatalmi szervezetüket veszélyeztették, de egyébként, amint a szászok és a románok nagymérvű betelepítéseivel meg is mutatták, Erdélynek történeti sorstól rendelt sokféle népiségét mindig megőrizték és tiszteletben tartották.
Erdélyben még a magyar királyság legönkényesebb korszakaiban is olyan ősi előjogok, mint a székelyek törzs-rendszere, vagy a szászok kiváltságai, teljes bántatlanságban érvényesülhettek s később, a tizenhatodik századtól kezdve, amikor Magyarországra az egynyelvű, egyvallású és központosító osztrák imperializmus feküdt rá, Erdély a magyar királyság eszméinek menedéke, a nemzetiségek jogainak és a vallások szabadságának védelmezője lett. Aranykorát akkor élte, amikor a különböző faji és vallási aspirációknak nem vágta el az útját s a megpróbáltatások felhői akkor borultak rá, amikor idegen hatalmak, vagy a belső egyensúlyozatlanság önkormányzatára és szellemi élete szabad jogaira tört.
Műveltségének fejlődésében Erdély hasonlóan változatos képet mutat. Nem volt nyugateurópai szellemi vagy művészi áramlat, amely ide át ne hullámzott volna, s mintegy a határt lezáró Kárpátoknál végső gyűrűt ne vetett volna fel. A román, gót, reneszánsz és barokk-stíl; a vallási megújhodásoknak, a felvilágosodásnak és a demokratikus forradalmaknak eszméi mind megvalósításokat, hívőket és mártirokat találtak nemzetiség-különbség nélkül nyugat műveltségével s e műveltségnek itteni prófétái a politikai és gazdasági viszonyok szerint vagy alkotásaikkal, vagy megtört szárnyaik vércseppjeivel jelezték nagy, humánus álmaiknak útjait.
Az Erdély fejlődésének alapját képező sokféleségi és változatossági törvényben az 1848-ban kimondott s az 1867-ben megvalósított Unió mélyreható változásokat idézett elő. Az Uniótól a világháborúig lefolyt közel ötven esztendő nem elég nagy időszak ahhoz, hogy e korszak hibáit és előnyeit végső kiteljesülésükben láthassuk. Minden átmeneti állapotban volt még, amikor a világháború kitört, úgyhogy lényegében inkább csak célzatokról, mint kialakult eredményekről beszélhetünk. Tény az, hogy a magyarországi nemzet-állami eszme és centralizmus Erdélynek sok ősi sajátságát és különösen sok magyar kulturális erejét szívta föl magába. Legyengült a magyarság, viszont kultúrában és nemzeti öntudatban szerfelett megerősödtek a románok és a szászok. A magyar nemzeti összpontosítás sem erejében, sem a szükséges nemzetiségi egyensúlyt kereső békepolitikájában eléggé nem érvényesülhetett, mert egyikben gátolta az osztrák politika, a másikban a szomszédos nemzet-államoknak területi aspirációi. Az egész félszázados korszak tétova, felszínes politikájából hiányzott az erdélyi sugallat. Az osztrák-magyar dualizmus hívei a nagyhatalmi ábrándokért háttérbe szorították a tisztán magyar szempontokat és a háború előrevetődő rémlátomásai olyan lázzal oltották be őket, amely ellen orvosságot csak a mindenható német-szövetségben láttak. Magyarországon titkos harcok folytak már a háború előtt is. Ezt itt Erdélyben tudták, de kint, az anyaországban nem értek rá vele törődni. Mindent egy kártyára tettek fel, amely nem is az ő kezükben, hanem a német imperializmuséban volt.
És ez a kártya elveszett.
II.
Az erdélyi gondolat. Vajjon más volna-e, mint nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külső hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozása? Ez a gondolat, mint a teremtésben a megfoghatatlan isteni lendület, éppen úgy testet ölt Erdély ezerarcú, vadregényes természeti szépségeiben, mint ahogy előre megrajzolta az erdélyi történelem, műveltség és irodalmak fejlődésének változatosan hullámzó vonalát.
A kiegyensúlyozódás azonban nem jelent elszíntelenedést. Erdély mind a három nemzete a nyugati műveltség alapelveire esküdött fel. Apácai Cseri János Descartes elméletét minden más nemzetet megelőzően ülteti át magyar nyelvre. A Bólyaiak a világtól elzárt Marosvásárhelyen a felső matematikának olyan világítótornyot állítanak fel, amely reflektorfényét kiszórja egész Európára. Kőrösi Csoma Sándor az erdélyi hegyek közül gyalog indul el Ázsiába, hogy kutatásaival az angol nyelvészetnek mutasson új irányt. A román irodalom scoala ardeleana-ja a nyugati eszméket ülteti át Erdélybe, az erdélyi származású Cosbuc s az erdélyi műveltségű Eminescu a nyugati műformákat honosítják meg a román költészetben. Hogy a szászok Honterustól kezdve Brukenthalon keresztül egészen a mai időkig mennyire a nyugateurópai szellem légkörét és színvonalát igyekeztek műveltségükben megvalósítani, arról részletesebben felesleges is beszélni.
A közös nyugati alapon kívül mind a három nemzet műveltsége a történelmi fejlődés folyamán szoros érintkezésben volt anyaországa kultúrájával. Ez az érintkezés nemcsak a hatások átvételéből állott, hanem az erdélyi gondolatnak elsősorban a román irodalomban és nem kis mértékben a magyar irodalomban is sokszor vezető és irányító szerepet juttatott. E közös vonások és közös rendeltetések ellenére is azonban Erdélynek mind a három kultúrája kimondottan nemzeti maradt, eredeti színeiből, népi vonatkozásaiból mit sem engedett.
A három nemzetből összefonódó erdélyi gondolat politikai megnyilatkozása a történelmi események hatása alatt természetszerűleg több viszontagságon és megpróbáltatáson ment keresztül, mint a külső hatalmi beavatkozásoktól jobban megvédett műveltségi és vallási élet. Politikai túlsúlyhoz hol a magyarság, hol pedig az osztrák imperializmuson keresztül a szászság jutott, de meg lehet állapítani, hogy a világháborút követő összeomlásig, legalább is vallási és szelleméleti tekintetben, az erdélyi gondolat meg tudta őrizni kereteit, intézményeit és fenn tudta tartani jogát a maga történeti változatosságához.
A világháborút lezáró békeszerződés azután Erdély felett az impériumot átadta Romániának és ezzel együtt a liberálizmus ez ősi földjén utat engedett egy olyan éles nacionalista kormányzatnak, amely az erdélyi gondolatot ősi vallási és műveltségi hagyományaiban sem akarta tűrni. Minden háborút és háborúutáni vonaglásokat reakció szokott követni. A világháború is, amely a német imperializmus megtörésének és a népek felszabadításának jelszavai alatt indult, új imperialisztikus szellemet hozott létre. A román kormányzatban a győzőknek ez a háború utáni hatalmi szelleme azonkívül még friss és az ősi viszonyokkal törődni sem akaró nemzet-állami vágyakkal és kíméletlen központosító törekvésekkel társult.
El lehet képzelni, hogy ilyen körülmények között a legnagyobb szenvedéseken és megpróbáltatásokon kellett az erdélyi magyarságnak keresztülmennie, mert hiszen az új impérium tőle, mint többségi nemzettől, vette el a hatalmat. A szászság megmaradt régi életformájában s régi kisebbségi gyakorlatánál fogva könnyebben védhette jogait. A magyarságnak azonban meg kellett tanulnia a kisebbségi sorsot egy olyan nagy lelki megrázkódtatás közepette, amelyet az ezeréves anyatesttől való elszakítása egész természetszerűleg idézett elő. Helyzete a legválságosabb volt. Egy oldalról olyan történeti pillanatban kellett anyaországától elszakadnia, amikor, noha önálló műveltségi és vallási kereteivel még rendelkezett, mégis egész politikai, gazdasági és kultúrális vérkeringését a budapesti szív látta el. Más oldalról pedig azt kellett tapasztalnia, hogy az új impérium kormányzata nemcsak politikai és gazdasági téren, hanem még meglévő vallási és műveltségi intézményeivel szemben is asszimiláló igényeket érvényesített.
Ha van megrázó tragédia a nemzetek életében, úgy az erdélyi magyarság sorsa ezekben az években valóban az volt. Teljes, kilátástalan sötétség borult reá. Szellemi vezéreinek javarésze elhagyta az ősi földet. Fiainak a hivatalokból távozniok kellett s egyik napról a másikra koldusok lettek. Egyházi intézményeit a velük szemben is élesen gyakorolt agrárreform meggyengítette. A bizonytalanság és a kilátástalanság kábultsága joggal idézte fel előtte a teljes elhagyatottság és a pusztulás rémét.
Hogyan támadt fel mégis az irányvesztettség e szomorú korszakában az erdélyi gondolat vígasztaló ereje? Hogyan vezette ki az erdélyi magyarságot a már csak a halálra elszánt szörnyű lelkiválságból új életcélok s történelmi hivatásának új öntudata felé?
Csak főbb vonásaiban akarom felvázolni e lelki fejlődésnek egyes mozzanatait és csupán irodalmi vonatkozásaiban, mert hiszen ez a terület az, ahol egy nép jövő fejlődésének tükörképe már élesen látszik akkor, amikor még a politikai és gyakorlati élet emberei a sötétségben csak dadogni és kapkodni tudnak.
Az erdélyi magyarság nagy lelki krizisében a megváltó erdélyi gondolat először legősibb formájában: természeti megnyilatkozásában jelentkezett. Nem véletlen az, hogy az Erdélyt körülölelő alföldekről érkező idegent mindenekelőtt nemcsak e föld természeti különlegessége ragadja meg, hanem mindjárt ösztönszerűen is érzi, hogy ebben a kiváltságos szépségű keretben külön lélek, külön gondolat tekint reá. És amikor Erdélyt jobban megismeri, rájön arra, hogy e földnek emlékeiben, hagyományaiban és embereiben beszédesebben, de ugyanaz a lélek, ugyanaz a gondolat él, amelyet természeti szépségeiben egy tekintetre ismert meg.
Az erdélyi gondolat megnyilatkozásának rendes állomásai ezek: mindenekelőtt a természeti szépségek, azután az emlékek, a mult, a hagyományok s végül a mai emberek és viszonyok. A tragikus történeti fordulatban az erdélyi magyarság önmagával és sorsával szemben egyszerre tájékozatlan idegen lett. Neki is tehát úgy kellett önmagára és hivatására újra ráismernie, mintha e földet csak most látta volna először. A történelem ítélkezett és rendelkezett. Azok, akik ezt a rendelkezést papirra vetik, nagyon kevéssé törődnek azzal, hogy lelkében miképen éli át egy nép a sorsfordulatot, amelyet rámérnek. Az erdélyi magyarság előtt gyászos lánggal gyulladt ki a szörnyű mi lesz? és választ senki sem tudott rá adni.
És ekkor sajátságos titokzatossággal mély és ösztönszerű érzés támadt fel az erdélyi lélekben: ha minden el is veszett, megmaradt az ősi föld. Meglátta hegyeinek, erdőinek körvonalait, mint az éjszakai vihar sötétségében eltévedt ember először a szürkülő horizontra rajzolódó hegyvonalakból tájékozódik. Misztikus erő sugárzik a szülőföldről, amelyet nyilvánvalóan csak nagy válságainkban érzünk. Ilyenkor jövünk rá, hogy milyen bensőséges közösségben élünk a földdel, ahol születtünk, s ahová a sorsunk köt. És ha ez a föld megmaradt, szikláinknak és hegyeinknek építményeiben semmi sem változott, ha vizeink tovább folynak, erdőink tovább zúgnak, a pásztor továbbra is legeltetni viszi juhait, akkor nekünk is tovább kell élnünk, mert ez a föld és mi egyek vagyunk. A vihar elmúlt, a nap sugarai áttörnek a felhőkön. Fáink lombozatát megtéphették az elemi erők, de íme megint emelt fővel néznek az új nap elé. Igéző, megnyugtató, ősi kép... És megszólalnak az énekes madarak.
1919-ben, a legválságosabb esztendőben, Erdélyben mindössze három kis versesfüzet jelent meg magyar nyelven. De a madárének azóta többé nem szűnik meg, hanem folyton új hangokkal, új változatokkal gazdagodva, jelentős lírai kórussá teljesedik ki. Ezek a versek különösen kezdetben tele vannak szomorúsággal, de egyben hozzák is annak vigasztaló szavát, amelynek ölén fakadtak: a természetét. Különösképen természeti költészet az erdélyi magyar líra. De ez érthető, mert hiszen az erdélyi gondolat elsősorban természeti szépségeiben ismer magára s e ráismerésnek első kifejezői a költők. Reményik Sándor, Áprily Lajos és Tompa László költészetében támadt fel először az erdélyi természet, de hogy az ősi földhöz, az ősi foglalkozáshoz való menekülés mennyire egy új életre-eszmélés közös, erkölcsi forrásból származik, élénken bizonyítja az a körülmény, hogy még a legmodernebb költészeti irány hívei is, mint Bartalis János és Szentimrei Jenő, teljesen át vannak itatva természeti sugallatoktól. Minden további részletezés helyett az erdélyi líra az uralkodó vonásának jellemzésére jegyezzük ide a felsorolt lírikusok néhány verseskötetének címét, amelyek már önmagukban is eléggé jelzik a témakört, amely e versekhez az inspirációt nyujtotta: Reményik: Fagyöngyök; Vadvizek zúgása; Áprily: Falusi elégia, Esti párbeszéd; Tompa: Erdély hegyei közt; Északi szél; Bartalis: Hajh, rózsafa!; Szentimrei: Nyári délután Egeresen.
A széppróza csak későbben jelentkezik s a líra nagy metafizikai vigasztalásán túl hozza az erdélyi gondolat magáraeszmélésének második állomását: az emlékeket, a hagyományokat, a multat, a népélet ősi, kikezdhetetlen lelkitartalékait s végül a mai megpróbáltatásos életet.
A művészi képzelet, mint a faj lelkiélményeinek legközvetlenebb kifejezője, ahogy a költészet hangszerén át kinyilatkoztatta a nép életének a környező ősi földdel egybecsengő titokzatos azonosságát, ugyanúgy felismeri a multnak és a hagyományoknak benső kapcsolatait is a jelen élettel. Az ihletett szemlélet előtt leolvadnak a felületes időkorlátok, s a nép élete, mint nagy, egységes folyamat tűnik elő, amelynek egy kanyarulata, vagy egy hullámverése nem lehet kifejezőbb és elhatározóbb, mint maga az egész.
Ezzel az intuitív feleszméléssel magyarázható meg, hogy az erdélyi széppróza elsősorban a történeti és a népies elbeszélésekben találta meg a maga sajátos formáját. Elbeszélőink a legkiforrottabbak történeti és népies témájuk megrajzolásában. A történelmi novella azután csakhamar történelmi regénnyé szélesedett ki. Gulácsy Irén, Berde Mária, Makkai Sándor, Kós Károly, Tabéry Géza, Gyallay Domokos, Nyirő József, Sipos Domokos és Kacsó Sándor részint elbeszélésekben, részint regényekben életrehívták Erdély multját a középkori parasztlázadásoktól kezdve, a fejedelemségi korszakon keresztül, egészen a szabadságharcig s az azt követő osztrák elnyomás korszakáig. Sőt ma már egész természetesen történeti távlatba esnek, tehát a művészi feldolgozás szempontjából a korszerűségek felett álló, általános szimbólumot nyernek azok az események is, amelyek 1867-től kezdve az 1918-iki összeomlásig vezetnek.
Az erdélyi széppróza az igényesebb kritika mérlegére is téve határozottan több kiváló és maradandó értékű művet alkotott a történelmi elbeszélés és regény terén. Elég csak Gulácsy Irén Fekete vőlegény-ét, Makkai Sándor Ördögszekerét és Kós Károly Varju nemzetség-ét felemlítenünk, amelyeket kritika és olvasóközönség a legnagyobb érdeklődéssel fogadtak mindazokon a területeken, ahol magyarok laknak. De természetesen nem merülhetett ki az erdélyi széppróza a műalkotásnak csupán ebben az egy ágában. Amilyen ösztönös irányvevéssel kereste történetében az örök nemzetit és az örök emberit, ugyanilyen bensőséges érdeklődéssel fordult a nép felé is. Az erdélyi gondolat a népben is éppen olyan egyetemes kifejezést talált, mint a történetben. A nép élete nyilt történelem. Szokásai, hagyományai és nyelve élő krónikák és memoárok, amelyekért még nem is kell a könyvtárba menni.
Ilyen élő mult Erdélyben különösen a székelység. Eredete a legendák világában vesz el, szokásaiban és gondolkodásmódjában még ma is elevenen él évezredes önálló törzsi életének emléke, s a nyelvén ősi vallásának, babonáinak és világszemléletének elragadó visszfénye vibrál. Érthetően csábító téma minden művésznek, aki a nép életében nemcsak az általános emberit, hanem azontúl a faji életnek a hősi monda vásznára vetített megnagyobbodott árnyékvilágát is keresi. Nyirő József csodálatosan gazdag lírával rajzolt meg ebből a világból szaggatott, balladaszerű képeket, míg Tamási Áron a most megjelent Szűzmáriás királyfival kísérletet tett az első nagy székelyregény megírására.
A székely lélek megszólaltatása annyira kézenfekvő szükséglete az erdélyi magyar irodalomnak, hogy némelyek még egyeduralommal bíró jelszót is csináltak belőle. A túlzás érthető, mert a régóta kiaknázatlanul heverő székely néplelki kincsnek gazdagsága fel sem mérhető. De a kibányászás az íróra nézve úgy műformailag, mint a művészi meggyőzés szempontjából nagyon nehéz. Még mindig csak kezdeményezésekről, noha sokat ígérő kezdeményezésekről beszélhetünk s talán kész és nagyjelentőségű eredmények akkor várhatók, ha majd a székely inspiráció elér a drámáig.
Legmesszebb áll az erdélyi széppróza feladatának magaslataitól a jelenkori regényekben. Kisbán Miklós, Kádár Imre regényei, sőt kimondottan erdélyi témájú két regénye Ligeti Ernőnek, valamint Karácsony Benőnek Erdélyben lejátszódó regénye inkább elkívánkozások a mai fájó és sok tekintetben kényes erdélyi miliő-rajztól. Ahhoz, hogy az írók a mai Erdélyt megírják, mindenekelőtt szükséges volna a világháború művészi átélése. De erre talán nincs meg a kellő távlat. Általános s nem erdélyi keretben megkísérelte ezt Nagy Dániel a Cirkusz című regényében, amely minden groteszksége és szörnyű fésületlensége mellett is jelentős emléke marad az erdélyi szépprózának.
A mai idők megértéséhez s a mai időkkel szemben való állásfoglaláshoz előbb kellett elérkeznie annak az irodalompolitikai fejlődésnek, melyben az erdélyi gondolat megnyilvánulásának harmadik etappja a minden problémával szemben való öntudatos, erdélyi állásfoglalásban jelentkezik. Ez már nyiltan és nem művészi ösztönösséggel keresi azokat a vezető eszméket, amelyek Erdély sorsát egész történeti fejlődése folyamán irányították s a gondolkozás és elmélyülés útján választja ki belőle azokat, melyek minden időkre érvényesek.
Már az irodalmi termeléssel egyidőben jelentkezett az erdélyi öntudat kialakításának gondja is. Kezdetben azonban csak káotikus harcokat vagy buzgó és az irodalmi színvonaltól eltekintő propagandamunkát találunk. Az irodalom-politika egészséges fejlődésének két intézményre van szüksége, ha az eszmék és értékek tisztázását el akarja érni s ez a két intézmény: a független folyóirat és a független könyvkiadó-vállalat. Mind a kettőnek fennmaradásához azonban nemcsak tőke szükséges, hanem éppen ideális céljaik miatt a beszervezett olvasóközönséget sem nélkülözhetik. Ezeknek hiányában csak mártirsors érhet minden vállalkozást.
Ez a mártirsors bőven kijutott az erdélyi irodalmi vállalkozásoknak az első esztendőkben, amikor még a szellemi légkör sem tisztult ki annyira, hogy a különlegesen erdélyi eszmei célokat látni lehetett volna. Olyan kitünően szerkesztett folyóiratok buktak meg, mint a kolozsvári Napkelet, a marosvásárhelyi Zord idők és Kalauz, az aradi Génius és Periszkop, s a kimondottan kritikai jellegű Erdélyi Irodalmi Szemle. A sok folyóiratalapításból csupán az irodalmat népszerűsítő Pásztortűz és a népkultúrát terjesztő Magyar Nép maradt fenn.
Az erdélyi gondolat igazi sugalmazásának kell azonban mondanunk a Marosvécsen 1926-ben megalakult Helikon szabad írói csoportosulást, amelyben Erdély jelentősebb költői és szépírói minden vallási, világszemléleti és irodalomirányi szempont felett a tiszta irodalmi eszme szolgálatában egyesülni tudtak. Ez már igazán különlegesen erdélyi alakulat, amelyet más országok írói, akik még mindig hozzá vannak szokva ahhoz, hogy az irodalom általános érdekeit világszemléleti, személyi, vagy pártszempontoknak áldozzák fel, csak gúnnyal vagy meg nem értéssel tudnak fogadni. A Helikonnak idáig intézményekben a két legjelentősebb alkotása: a Szépmíves Céh átszervezése és megerősítése s az Erdélyi Helikon című folyóiratnak a megindítása. E két független vállalkozás keretében kell az erdélyi irodalom-politikai állásfoglalásnak minden tekintetben kitisztázódnia és végleges formát nyernie.
Eszmei és erkölcsi téren azonban mindennél nagyobb a Helikon jelentősége. Jövőnknek próbaköve ez, amelyen a legkülönbözőbb színezetű erdélyi elmék és felfogások egységes harmóniába csiszolódhatnak össze. A szellemi csoportosulások között talán egész Európában a legösszefogóbb és legegyetemesebb kisebbségi alakulat, amely egyszer majd hivatva lesz arra, hogy a kisebbségi irodalmak tisztán művészi és pacifista eszméit bevigye az európai köztudatba. De e messzi céltól eltekintve a Helikon ma is a maga szimbolikus, vendéglátó ősi marosvécsi kastélyával tízéves kisebbségi életünkben az első igazi vár, amelyben a történeti erdélyi gondolat méltó lakhelyet talált magának.