Az ember meséje
szerző: Kaffka Margit
A furcsa, ereszes, kistornyos kőháza ott könyökölt ki a vízre az északi révnél, a régi kikötő tájékán, ahová csak nagy néha vetődik egy-egy halászladik – az erdő felé pedig ölmagas kőfal zárta körül – a kertjét. A nagy folyam e szigete karcsú volt, hosszú, haltestű, mint egy vitorlás csónak, és a távoli, déli csúcsáról zsivajgó város lámpagyöngysorát, kivilágított hidak szökkenő ívét lehetett látni este. Napjában kétszer jön egy füttyös, apró gőzhajó, az munkába vitte meg visszahozta a szigetbeli férfiakat. Fásult, rozoga koldusnép lakott itten, alig egynéhány család. Munkások legalja, akik a gyárak udvaráról hordják ki a szemetet, és pár hatos a bérük; – ki tudja, micsoda engedéllyel vonták meg magukat háznépestül itt, egy félig lebontott, régi fűrészgyár kidűlt-bedűlt raktáraiban. Mikor a víz befagyott, és nem járt hajó, csikorgó, roskatag fahídon mentek át – ott, ahol a sziget vonala partnak hajol távoli kültelkekig; és éjszínű, téli hajnalokon gyalog indultak a város felé. Ezek közül egy sem ment soha a felsőszigetre, a kőház körül leskedni; csak a halászoktól hallottak felőle néha.
A halászok őslakók voltak itt. A három-négy terpedt, barna viskójuk ott gubbasztott a túlsó, fövenyes part sekélyén, a sötét bükkerdő mögött, ajtóablakos, sunyi arcocskájukkal a nagy víznek fordulva, mely szélesen hömpölygette lágy hullámait a város felé. Tavasszal, mikor a hó elment, a vízparti kövek mohája zölden simult az apró küszöbök elé, kitelelt, sápadt porontyok mászkáltak elő a fövenyre, és penészszagú, tarka ruharongyok szellőztek odakinn – olyankor szó esett néha róla –, míg a kunyhók népe bütykös ujjakkal hálót javított a gyékényen.
– A szeme – mondotta Tráján, a legvénebb –, annak semmi hibája nincsen, csak a nézése olyan, mintha üvegből való, átlátszó volna az, akire ráveti. Amíg beszél is, mintha nem látná az embert, mintha túl rajta, messze egészen másvalakit nézne. De azért nem rossz ember az.
Este volt és fuvalmas, enyhe március, a fölengedt nagy víz lassan, selymesen úszott, és csillogva törte meg a holdfény fehér kígyóit. Az emberek felhúzott térddel ültek a parton, és az arcuk észak felé fordult. A lelkük mesevágyát mindig szorította a magányos kőház odafenn és a benne zárkózó ember.
– Nincs abban boszorkányság – mondta a vén halász. – Hét esztendeje hordom a szigetre a postát; sok jó pénzt kaptam már tőle. Minden héten megyek a révbe a holmival, és néha megnehezül a ladikom, annyit küldenek az ő nevére. Honnét, honnét nem, külső országból. Töméntelen sok levél jön, könyvek; – nagy táltosbibliák – van neki tán ezernél is több. Meg újságok; pénzek idegen bélyegű papíron. És mindig jönnek-mennek az öklömnyi kis ládikók, gyalult fából, mindre ráírva, hogy törékeny. A vízről a falépcsőn viszem az erkélyig a holmit, ott ő kihajol érte, azután ideadja a küldenivalóját. Csupa kis kockaláda az is. Megfizet becsületesen – de igaz, szólni csak akkor szól, ha éppen kell a csomagok miatt; – azt is csendesen és kurtán – és a szeme azalatt is ott jár messze, ahol a napvilág játszik a vízen.
– Mióta lakik ott? – kérdezte súgva egy raktárbeli asszony.
– Régen. Még a gyárteleptől vette meg a telkét; most meg, hogy a városé lett a sziget, alkudtak volna arra is, de szóba sem állt az urakkal. Hát akkor építette oda azt a kastélyt. Mindössze két szobája van; – egy a földszinten és egy odafenn – tudom még, hogy megcsodáltuk a vízre nyíló tornácot meg a fura kéményt ott a torony tetején. Eleinte sokszor lehetett látni, hogy elmegy hazulról. A csónakjába ült, amelyik a faoszlophoz van láncolva, maga evezett partig jó, kemény csapásokkal; – aztán kiugrott a szárazra, nagyot fújt, és sietve indult a város felé. Néha hetekig odamaradt, néha visszajött már másnap; de az mind régen volt. Most, láttam, korhadozik a ladik, és moh meg hínárfű nőtt benne ott a révbeli, csendes vízen. Van talán egy esztendeje is, hogy nem mozdult ki hazulról a kőházbeli úr.
– Vajon mit csinál most? – kérdezte a csendben egy apró, rongyos leány és ásított.
– Tán aranyat. Sok pénze lehet annak!
Fiatal csavargó mondta ezt, és szeme megvillant a sötétben, mint a hiúzé. Tráján közönyösen szítta a pipáját.
– Három töltött pisztoly van nála mindig, annyit tudok. Egy a zsebében, egy az ágya felett lóg, egy meg előtte az asztalon.
Meghökkent egy percre, mert sohasem látta a pisztolyokat. Úgy találomra mondta csak, de lehet, hogy igaz. Kunyhója előtt a száraz rőzsegally kihamvadt üszke felparázslott egy kósza, vízparti szellőtől, és valami különös, mély illatfátyol szegélye lebbent erre.
– Máskülönben – beszélte tovább –, nem aranyat csinál az, hanem mindenféle szagos leveket kotyvaszt. A sok ládikóban is azt kapja, a hozzávaló, idegen fűszerszámokat – ő meg a főztjét küldi vissza postán. A kis kémény azért pöfékel, és a toronyszobából néha hajnalig rezgeti a vízfény a kohója piros izzását vagy a lámpa sárga világát, mikor a sok könyvből tanul. Az a nagy kert meg nyáron telis-tele van virággal.
– Igen – mondta halkan egy beteg asszony, aki idáig néma volt –, a virágokat ki lehet érezni messze az erdőn. – És összehúzta a mellén a szőrkendőt.
– Mégsem jó lélek az – tűnődött egy férfi –, hogy el tud lenni úgy egymagában.
– A kertjében sok virág van, és a toronyban könyvek; – elég az annak. Kétszer egy esztendőben visznek neki a hajóállomástól fűtőszenet, korszervás hordókat meg szalmába göngyölt vasszerszámokat szekéren. Hát azonkívül bizony senki, mióta az a kőház felépült; soha rendég, asszony vagy jóbarát – soha egy árva kutya vagy egy kecskegidó nem lélegzett a kőfalon belül. Azt mondják, valamikor sok földet bejárt, idegen országokat – de senki sem tudhatja születése helyét.
Igazat mondott. A felsőrévbeli ember élt, dolgozott, tanult és kísérletezett odafenn, és a messze Provence nagy illatszerházai arannyal fizették, selymes kazettákban, szalagos, apró üvegekben küldték szét világgá az ő illatgondolatait. Művész volt, és minden művészek között a legboldogabb, mert a teremtés neki egyet jelentett a gyönyörűséggel, és alkotása igazában csak az ő számára élt. Egyedül kellett lennie.
Valamikor, ifjúsága idején, a világban járt-kelt, és az élet képei tarkán és fátyolosan elsuhantak mellette, ám nem maradt számára egyéb, mint kósza emlékek, egy-egy légfoszlányon szállva, néha egy nüansz, egy illatárnyalat. Tört akkordok rezegtek át a lelkén rég feledett gyermekkorából – és az édesanyja ruháinak friss tisztaságszagát érezte. Majd fenyőillatos karácsonyesték, fülledt iskolalég intim kedélyessége, egy kedves játékszer, a festék átható firneisz-szagával – jöttek földes tavaszi párák – rügyek, sejtések, orgonafák – útrakelés, vasúti kupék bőrpárnái, itt-ott egy asszony haja, amint az érzékiség ifjú forgatagában feléje csapódott – egy-egy ismerős lakás jellemző parfümje, finom borok diszkréten szétlengő párái egy lakoma kezdetén – vagy tömjén, koporsógyertyák viaszfüstje; – ilyen és ennyi volt neki a múlt, a fogható valóság – és alig is élt benne az életből egyéb.
Egy volt számára a megismerés és fölmagasztosulás, az érzés és ihletettség forrása; az illat, mely mint glória lengte körül a néma házat, és elveszőn, halkulva áradt szét messze az erdőn. Az illatban élt. Ó, mennyit fel bírt fogni, micsoda sokaságát a skáláknak és az árnyalatoknak – hogy dúskált a végtelen sokféleségben, és mint pihent meg gourmandériája egy szubtilis átmenetnél! A kert illatát szíva alkonyatkor, meg tudta számlálni a virágok fajtáit, melyeknek ágyán átlengetett a szél, és észrevette, ha két tubarózsa elhervadt tegnap óta, és fölcsengő, éles illatszopránjuk gyöngülve érzett ki a karból. És a nagy vizet, a nedves halászhálók szagát, a bükkerdő fiatal, tavaszi hajtásait vagy a távoli város sűrű gőzkörének kóbor ködhullámait egységes alaptónusként érezte meg. Néha hajnalig ott állt lehunyt szemmel, hátraszegült fejjel kertje falához támaszkodva, mint egy tolvaj árnyék. Ideges, finom orrán lassan, egyenletesen szívta a lélegzetet, és kikereste az illattól terhes nyári éjszaka telt, harsogó koncertjében egy odatévedt kakukkfű gyermeteg, friss reflexét.
Majd bezárkózott porcelános, fehér műtermébe odafenn, ahol a polcokon drága, illató olajak álltak sorban, melyek oly erősen törték meg és szikrázva szórták széjjel a kristályüvegek falán a téli délelőttök verőfényét. Hogy ismerte őket, származásukat és készítésük módját, lebbent lelkük bilincsbeverését! Mennyit tanult, mennyit! Komoly és lelkes szakértelemmel kutatta ki a forrásokat, melyeken át a földi lét megnyilatkozásait kapta. Ismerte a gyantás fanemeket, a szervetlen élet ezer vegyületét és az állati pézsmákat, melyekből az eleven vér titokzatos, szúró nyugtalansága párázott. Néha kedvtelésből kézműveskedett, és maga váltotta ki mindezt valami megkötő közömbös alapanyagból, oldott, illóvá tett vagy kristályosított.
Meg tudta metszeni az új-kaledóniabeli szandarákfa kérgét, és kövér olajat csöppentett az alkanna szép, piros gyökeréből, mellyel fürdő görög asszonyok aranybarna hajukat beillatozták. Ismerte a xilaloe növény szagos gyantáját, melynek aranyszínű füstje a Bonaparte császári termeit járta át – ismerte a bergamott-citrom vékony, aranyszínű héjának olaját és a szantálfát a Szenegál hegyéről, melynek kérge sebéből halványpirosan folyik a vér. Szelíd és ünnepi hangulatok borultak rá, ha parázsra tette a szent guajakfa egy darabját, és érezte az égő fakeménye kedves, aromás, gyönge illatú füstjét; aztán maga olvasztotta belőle a kék színű gyantát, mely a középkorban gonosz fekélyeket gyógyított. Volt nála ratanchia-gyökér, az Újvilág terméke, melynek forrázata elállítja a vért; volt az arábiai mirrha különös, erős gyantája és melegítésre illanó, jószagú teje. Kedvelte a cascarilla ezüstfehér, fűszeres kérgű cserjéjét és a linaloé nevű rózsacitrom héjának finom, gerániumszagú nedvét. Elhozatta Görögországból a ritka stóraxfa darabkáit, a híres zsidóbalzsamot, melyet nádlevelekbe göngyölgetve mint drága kincset szállítottak a keleti tengereken. Megszedte zölden a borsosménta levelét, mely az ajk szélén égési sebet okoz, és a halovány holdrutát, mely frissében gyulladásba hozza a bőrt. Boldog Arábia balzsamát, melyről mondják, hogy a magtalanságot gyógyítja, sötét színű dobozok mélyén őrizte. Ide ismerte Tibet szagos állatainak légbe áradó szerelmi mámorát, az átható mosuszokat, melyeknek csak miriameterét viselheti kellemes gyanánt az emberi érzés; és a fizéter cethal zsírját, melynek illata gyöngéden csípős, mint a finom dohányé. Ó, milyen bőség! – gondolta néha, és behunyta a szemét – és úgy érezte, hogy élete az elhagyott földnyelven több a teljesnél; néha túlterhelt – és hogy százszorosan kellene élnie, hogy a lét teljes és titokszerű gazdagságát mind magába fogadhassa.
A hét igazi virágillat, mint hét tiszta skála tökélye élt benne – ám, ismerte a kromatikusok összetett báját, a mesterkéltség izgató, finom hatásait, a rendellenesség sajátszerű gyönyörét is. Tudta, hogy bizonyos növények más-más testrésze, más napszakában szedve, mennyire eltérő illatú; és tudta, hogy az alapesszenciák tisztasága mint olvadna egyhangúsággá a vegyítés fogásai nélkül. Értékelni tudta bizonyos anyagok nehéz, fojtó bűzét is, ha miriádcsöppjük, mint a diszharmónia leheletnyi háttere, csak a tökély emelésére szolgált. Úgy élt az illatban, mint a zeneértő a hangok világában – de ezerszerte korlátlanabbul, mert közege a lég hullámzó határtalansága volt és minden élő és minden élettelen. Ez volt léte. Eljutott a teóriákig, melyeknek ő volt feltalálója, és az illatösszhangzat ábécéjét állandó képletekkel, számára értelmes jegyekkel írta.
Valamikor az emberek között élt, ám, egyre növekvőn érezte az űrt, mely tőlük elválasztja. Egyre jobban távolodott tőlük; – felfogásának formái, a világról szóló képzete más volt, és csak az övé volt; – az illatlétra csodagazdagsága, ezerfélesége – éteri világa a gyönyöröknek. De voltak napjai, amikor valósággal szenvedett a diszharmóniától, mely a lég szálló atomjai közt örökös küzdelemben élt. Ilyenkor abszorbeáló anyagokkal locsolta meg szobáját, és e molekulárisan tiszta légben pihent napokig, hogy megőrizhesse idegbeli fogékonyságát. Élettani és filozófiai könyveiből tudta, hogy az illat érzéke, az emberiség fejlődő szerve, mely a jövendők titkaiba, messze unokák létének sokszoros és tökéletesebb formái felé mutat perspektívákat. Érezte, hogy sajátszerű előrefejlődés révén nagy, látnoki messzeségben túlszárnyalja kortársait, és lassan megnyugodott az egyedüllét gondolatában. Hisz abnormitásként kellett zsenijét palástolnia, ha ügyeit intézve az emberek közé keveredett.
Nem volt társa a földön, nem ismert barátot vagy rokont, akivel beszélhetett volna arról, ami lényét eltöltötte; és sokáig az asszony volt az egyetlen szál, mely időnként visszavonta még az élet zavartalanul haladó rendjébe, mely őnélküle is nyugodtan folyt tovább. Fiatal és életerős volt, néha csónakjába ült, mely a faoszlophoz kötve ringott a vízen, kemény csapásokkal, keresett, fárasztó izommunkával evezett partnak, és nagyot fújva, gyalog indult meg a város felé. Idilljei egyszerűek és rövidek voltak, habár nem is egészen útszéliek: – de azért erőszakkal kellett eltompítnia szubtilitását ilyenkor egy időre – és szinte vak félálomban, könnyed, vállvonító lenézéssel merült el a földi szerelem egyszerűen teljes, mély és rövid mámorába, mely üdítette és visszaadta önmagának, mint tápláló étkei és tiszta kútvize.
Ám jött idő, amikor az is elmúlni látszott, amikor egyre hosszabb hónapokon át nem mozdult kőfala mögül, és a csónak fenekén moh meg hínárfű nőtt a révbeli, csendes vízen.
Akkortájt, amint lassan kibomlott a tavasz, és gyöngéd, földes illatú, hideg színű virágai átélték bájos életüket – különös és új nyugtalanságok szálltak rá. Nem volt beteg – sohasem érezte magát könnyebbnek, és soha kevésbé terhére nem volt a teste, bár alig gondolt szükségleteivel. Járt-kelt az olvadásos, csírákat fogantató szelek illatában, födetlen fejjel, s túlnéző, opálos szeme szinte vakon, a láthatókból mit sem látva világlott a messzeségbe. Vágy szállt reá, és megzavarta léte nagy harmóniáját; – mert egészen emberi és csaknem gyerekesen férfias volt; az alkotás nyugtalansága. Harmincegy éves volt – keresett valamit, és a munka már nem volt egy számára a gyönyörűséggel; vajúdás volt, küzdelem.
Mit akart? Talán, hogy műve, amelynek álma lázasra szorította tettvágyát, teljes és örök életű legyen – valami, ami kimerítse talentumát, és elzárt, közömbös lelkek tömegét nyissa meg a szépség új és végtelen forrásainak? Hogy tanúskodjék róla, ha majd ő eltűnik; és kései, fejlettebb embergenerációkat ihlessen testvéri megindultságra a szerző, a nagy előreérző iránt? Vagy bár csak egy távoli, ismeretlen sejtő lelkét érlelje meg az élvezet boldog öntudatosságára; mit tudta ő? Talán minderre nem is gondolt! A lángelme súlyát érezte, valami alaktalan és szorongó kötelességérzetet, amely elhitette vele, hogy legbensőbb énjének végre fel kell oldódnia egy nagy és egész alkotásban; hogy kímélet nélkül ki kell tárnia mindent – felverni minden szunnyadót, és napfényre hozni minden rejtezkedőt.
Nem – sokkal inkább és sokkal régebben önmagáé volt már, semhogy a többiek, a megértők képe elevenen kísértette volna. Vak és tudatlan művészösztön lett úrrá felette, és már-már a rögeszme csökönyösségével ragaszkodott hozzá. Lelkének szent, nagy nyugalmát eljegyezte a zavar. Járt-kelt az erjesztő, márciusi szélben, fedetlen fővel, bódultan a kavargó illatálmoktól, melyek lénye belsejéből szakadtak rá; – és a lázas, tavaszi éjszakákban bezárkózva, küszködve dolgozott hajnalig.
Néhányszor, mikor egy-egy részletmegoldást sikerültnek hitt, alattomos próbaként küldte el jegyzetét a messze Dél gyáraiba. Rövid válaszok érkeztek: „Nem használhatjuk – értelmetlen, zavaros!” – és ő szomorú büszkeséggel hitte, hogy jó nyomon van, ha amazok nem értik. És ott volt a kezdet kezdetén.
Meg akarta fogni és anyagba rögzíteni a lét egész tartalmát, de csak azt, ami álomként leng fölötte, a bizonytalanságot, a félreliefeket, halk illatemlékeket, melyek egyedül maradnak meg számunkra a dolgok, események tünékenységeiből. Az otthon friss tisztaságszaga – fenyőfácskák, festett játékszerek –, tavaszpárák, iskolai lég, lakomák borgőze, asszonyi hajfürt, koporsógyertyák – és mindezeknél százszor rejtélyesebb, finomabb és bensőbb érintéseink, melyek egyszerre elevenre tapintanak lelkünkben, és talán az élet előtti élet megnevezhetetlenségei rezdülnek bennük. Mindezt érezte és akarta. És verejtékesen kereste a formát, a módot, hogy úrrá legyen az anyagon, valami új eljárást, mellyel időtartamra megkötni, mérsékelni vagy szükség szerint hangsúlyozni lehessen egy-egy bonyolult vegyület parányainak illattá oszlását. Tehetsége, mely eddig önmagában teljes volt, így vergődött most a nagy tavaszi éjszakákon fehér lombikjai közt és a kohó piros tüzénél – a kezdet kezdetén. És akkor történt, hogy eljött hozzá az élet, és hályogos, túlnéző, nagy emberszemére rátette a kezét.
A fehér, kerek toronyszobában ült akkor is, éjfél már elmúlt, benn lobogott a tűz, és az ablak nyitott félszárnyán nedves, üde éjszakai szél suhogtatta ki az égő olajok füstjét, a gyanták nehéz terpentinszagát. Reszketeg kézzel cserélgette az esszenciák hajszálvékony üvegcsöveit és a kötőanyagok öblös kőkorsóit; – majd jegyzett és törült; – és a lelke mélyén vadul felsírt a csüggedés. Nincs semmi, semmi! Ma betegesen felfokozott érzékenysége egyre analízissel zavarta meg az összérzést és az összegondoltság harmóniájából nyersen, siváran ütközött ki a durva szervetlenség, a kőszénkátrány bűze vagy a benzol sértő élessége. Érezte fájni az idegeit, megszédült kissé, és egy kicsiny üvegpermetező, a kezéből kiesve, sikoltó zajjal tört szilánkokra a padlón.
Utánahajolt – és amikor feltekintett, az ablaküveg megzörrent halkan, és egy állat szökött be rajta. Egy kicsi állat, egy közönséges, fiatal, szép, szürke macska. Nesz nélkül átdobta magát a párkány korlátján, puhán surrant el egy szék karja fölött, egy pillanat és az asztal tetejéről nyitott kerek szemekkel, komolyan, otthonosan szembenézett vele. Egy percig, nem tovább. Aztán hirtelen megint az ablak felé fordult, visszaszökkent a párkányra, és kihajolt a sötétbe. Benézett a szobába halkan, nyugtalanul nyávogott, és megint mélyen előrehajolt. Az ember elfehéredve meredt rá – aztán szinte szuggesztív engedelmességgel követte az állat kívánságát –, kinyitotta az ajtót és kilépett.
Hűsen lehelt homlokára a tavasz éjszaka, magához tért kissé, és a lépcső korlátjába fogódzott. Csend volt, a nagy folyó enyhén loccsantotta széles, könnyű fodrait a ház falához; közel és távol semmi – sehol egy ladik piciny lámpása a vízen, csak a toronyból rezgett ki az ablak sávja, és halvány csillagfény világított. A férfi gyújtót keresett, és leszaladt a lépcsőn. Ott, a földszinti terasz küszöbén egy fehér csomagot látott a földön – közelment, lehajolt hozzá, és pici, egyenletes lélegzet halk zihálását érezte. Az ember halántéka riadtan, szinte hallhatóan lüktetett – végigtörült kezével a homlokán, és felrántotta a takarót. Bársonyos, meleg arcbőr érintette az ujját, majd egy piciny, gömbölyű kéz formája; – igen, egy gyermek feküdt ott a földön, és az éjszaka hűs szellője harmatfinom kis testére lehelt… Gyorsan a karjába fogta, és egy óvatos mozdulattal betakarva, felhaladt vele a lépcsőn. Mikor a toronyszobába ért, a szürke macska már nem volt sehol.
Letette kicsiny terhét a bőrheverőre, ahol őt szokta munkaközben elnyomni az álom. Az üveggörebek és hajszálcsövek, borszeszlámpák és fecskendők hallgatag, hideg csillogással nézték a csöpp jövevényt; a férfi mozdulatlanul állt előtte, és valami különös, tompa kábulással küszködött. Hogy ez – ez itt eleven – meleg vér lüktet a parányi testben – egy gyermek, amilyenből az ember válik. Csodálatos – csodálatos – gondolta egyszerre –, az emberek, a világ! A kőfalon túlélnek, nyüzsögnek, elvégzik ügyeiket; és az asszonyok gyermeket szülnek!… Erővel fel akart ocsúdni, szétnézett, és hallotta, hogy piheg a kis idegen egyenletesen, halkan, mélyen. Milyen nagy némaság van itt! – gondolta akkor ámultan – erőlködött, közelebb lépett hozzá.
Tiszta, egyszerű pehelydunna burkolta lágyan és egész könnyedén. Két-háromhónapos fiúcska volt, a szája gyűszűnyi és nedves, arca pufók, a haja alig serkedt; mikor szétnyalt a vánkos, kifeszített kövér lábacskáit, ökölbe szorított kezét, és egy hosszú mély lélegzettel álmában nagyot, édeset nyújtózkodott. És valami halk illat – puha, kedves és kacagtató –, a meleg tej és tiszta, üde gyermektest mély párája csapott a férfi arcába. Reszketve és gyöngéden takarta be megint – hirtelen eloltotta a lámpát, és kiment a teraszra.
Szétnézett, látta a küszöböt, ahol kicsi vendége feküdt. Tehát valóban!… Halántékát a két keze közé szorította, és gondolkodni próbált. És a gondolatai annyira újak, elevenek, könnyedén gördülők voltak – átrohanva rajta, mint nyaraló, üde szelek egy rég elzárt, dohos szobán… Egy gyermek tehát! Ide hozta valaki, nyilván az anyja – és akarva tette az ő küszöbére. Miért – miért? És ki lehet és kié? Egyszerre megint bolondos forró izgalom járta át minden idegét – szorongva, nyugtalanul kutatott a múltban. Ó – az asszony –, olyan jelentéktelenül eltűnő semmiség, futó ideghangulat volt számára beláthatatlan idők óta… Hasztalan keresett emlékei közt amaz időből valakit, egyet – akinél igazabb vagy tisztább léleksugár csillant volna felé, mint néhány arany visszfénye. Vajon szerette őt valamelyik?… Őrültség! De a gyermek itt – nála. És semmi sem adhat választ – a ruhácskája tiszta, fehér és egyszerű; varráshoz értő munkásleány vagy úrinő egyformán szerezhet ilyet. Talán csónakon hozták, gyorsan és zajtalanul – ugyanúgy menve vissza az öbölig. A vízen csend!… De miért – miért hozták ide e barátságtalanul néma házba… Íme, egy kérdésen töprengett a magány embere – valamin, ami tragikusan megoldhatatlan és örök amin a föld férfiának lelke szokott átdöbbenni a földi asszony gyermekének bölcsője előtt.
Nem tartott soká. Messze, a keleti parton, távol hegyek és erdők vonala fölött halvány fehérség derengett. A hajnal. Az ember felemelte a fejét, és mélyről, könnyülten szakadt fel a sóhaja. Valami egyszerre egészen magától és könnyedén eltisztult előle. Hát nem mindegy? – kérdezte önmagát. Hogy beteglelkű, ábrándos halászlány lopta-e hozzá árva kicsinyét, vagy megtévedt úrinő menekült így a szégyentől? És hogy van-e benne egy csepp az ő véréből – nem mindegy-é? – Ezt gondolta, mert hiszen mégiscsak egyedül élt évek óta – és ez nem volt előírásos gondolat. Hogy nem egy-é az egész élet, és nem szülnek-é mindenütt a föld kerekén gyermekeket a nők?…
Felriadt. Hangos, türelmetlen, követelő panasszal sírni kezdett odabenn a gyermek. Bement sietve – világot gyújtott. E kopár, néma toronyfalakon – mintha az ő bensejében – csodálkozó visszhangot vert e zengő, tele hangja az élni akarásnak. És mintha ösztön vezetné – az ember jött-ment –, tejkonzervet és vizet tett a forralóhoz, poharat keresett – egy másikat a hűtésre – a csöppség sírt kimerülten, szakadatlanul –, egy cukordarab még és minden rendben…
Egy pillanat, amíg mohón utánakapott – aztán mély, enyhült csendben, boldogan, mint egy éhes, kicsi pióca, kortyolta az édes, langyos tejet. Lámpa nem égett már, és odakünn szürkülve derengett. Az ember érezte a vánkoson át az eleven gyermektest melegét a karján, és nézte, mint fogy lassan a pohárban a tej. Milyen nagy nyugalom ez! Hasonlít valamihez, ami régen volt, otthon az édesanyjánál, akinek ruhái illatosak voltak a tisztaságtól – vagy kedves, fenyőfás téli estén, amikor festett falovon nyargalt be a karácsony… Hogy eszik – szegény jószág! Így jó! Mi lenne, ha nem adhatott volna neki?
Egy csöpp volt még a pohárban; elengedte, jóllakott; – a feje hátraszegült, és szőke pillái lassan, álomnehezen gördültek alá. Egy pici tejcsöpp fehérlett a pufók állon – a szájacska édes, buta kis mosolyra húzódott álmában. Az ember nézte, és semmit se gondolt – hozzáhajolt – közel, hisz egyedül volt –, és megcsókolta az arcát. Világosság áradt szét akkor, most kelt a nap – és az élet frissen, telin, győztes derűvel bekacagott hozzájuk az ablakon.
Reggel volt – odakünn csobogó zaj. Tróján hozta a postát. Az úr kihajolt – és ránézett; egyenesen, kicsit fontoskodva, egészen úgy, ahogy ember emberre szokott.
– Keresnie kell a számomra egy asszonycselédet. Fiatalt? Mindegy! – Olyant, hogy értsen – a gyermekhez. Mert – egy gyermek van itt nálam. Elvigye-é? Meglátjuk – majd meglátjuk. De egyelőre – szükségem lesz egy tejelő kecskére hamar.
Gyorsan beszélt – örült, hogy túlesik –, mosolygott és magára hagyta az elképedt öreget. Bement, és hallgatta a gyermek lélegzetét. Friss, vízszagú hajnali szél surrant át a szobán, és a reggel fehér derűjében csillogott az egész. Tevékeny elevenség szállta meg. Bekapcsolta egy porszívó készülék apró motorját, megnézte a konzerveket, hány van, épek-e, párnát keresett és puha gyolcsot. És amit gondolt, mind csupa újság volt, rég feledett, okos és egyszerű ötletek. A kis vagyona – a kamatait egy külföldi bank küldözi pontosan –, rég nem is gondolt vele. Valóban – két éve már! Vannak levelek, ügyek – majd elintézi. És igen – a pénz!
A nagy, fehér kőasztalra esett a tekintete, és szédületes messzeségben érezte maga mögött a tegnapi gyötrődést, a lázat, az elveszített csatát… Miért lett volna az – kinek?
A vegyész odalépett a mestersége csillogó szerszámaihoz. Felnyitott egy próbaüvegcsét – az illat, erőteljesen, uralkodón áradó virágé –, a lelke nagy művének volt eleme tegnap még. Biztos technikával nyúlt kiegészítése után. Kipróbált, kedvelt fogások egész sorát alkalmazta egy leheletnyi háttér – könnyű, diszkrét csípősség –, valamivel több él és erő! Így, ez bizonnyal tetszeni fog! Egy szerencsés percben nekilendült még, és e perc szülötte egy eleven és sajátságos árnyalat volt, az illat egy mély, csaknem szimbolikus rezdülése, az, amit szakértők hízelegve az ő külön stílusának neveztek. Egészen ügyes! – gondolta hirtelen, és eszébe jutott a pénz, amit küldeni fognak. Egy pillanatra akkor lehunyta a szemét, a feje hátraszegült és az orrcimpája gyöngén vonaglott… Ejh! Semmi! Vállat vont; a gyermek aludt fehéren a párnán.