Az ember feje nem füge
| Az ember feje nem füge szerző: Móra Ferenc |
IV. Murád szultán Bethlen Gábor idejében viselte Allah képét e földön. Mégpedig olyan érdemesen, hogy az dicsőségére vált Allahnak is meg neki is. Akkora rendtartó uralkodó volt, hogy azóta se pipálta le senki. S nem kellett neki hozzá alkotmány, népképviselet, országgyűlés s más efféle csiricsáré találmány, kitelt minden egymagából.
"Igen temérdek testi vagyon az nagyúrnak és igen bellicesus komor ábrázattya" - írta haza a fényes portáról az öreg Toldalaghi erdélyi követ.
A nagyúr valóban hadakozott az egész világgal, folyatta a vért perzsa, orosz, lengyel, magyar, velencei területeken, meg is nyert több háborút, mint amennyit elvesztett, de olyan állandó és olyan eredményes háborút senki ellen se viselt, mint a saját népe ellen.
A magyar és a német lexikonok huszonötezerre teszik áldozatainak számát, mert ezek lusták voltak megnézni öt sor kedvéért Hammer-Purgstallt, aki vagy négyezer oldalon írta meg az oszmán birodalom történetét, és abból kétszázat ennek a nagy államférfinak szentelt. Az Encyclopaedia Britannica már nem restellt utánanézni a nevezetes padisah viselt dolgainak, és úgy számítja, hogy nem is egész húsz esztendő alatt százezer igazhitű muzulmánt segített át az Alsiráth hídján a tubafa alá.
A tárgyilagos történetírás azonban anélkül, hogy érdemcsorbító szándéka volna, kénytelen megállapítani, hogy a nagyúr nem mindig saját kezűleg csinálta a rendet. Végre is egy szultánnak egyéb dolga is volt, mint alattvalóinak a fejét lecsapkodni. Elkerülhetetlen volt segítségül venni a hóhért is, akinek a nevét még Hammer-Purgstall se jegyezte fel, ami nagy mulasztás volt tőle, mert hiszen ebben az időben mégiscsak ő viselte a legfontosabb miniszteri tárcát. Ő végezte ki nagynevű és szép című kollégáit, az összes nagyvezíreket, kapudán basákat, kisleragákat és kaszinedárokat. Az ökörbőrbe varrás, a szurokba főzés, a mozsárba törés és az államrend más ilyen biztosítékai több technikai készséget igényeltek, mint amennyi egy kalifától telik, ha mégolyan tehetséges is.
De ahol tehette, ott saját kezűleg statuált példát a szultán. Elég gyakran megesett, hogy a dívánban - így hívták a koronatanácsot - az országnagyok eszmecseréjének a hóhér vetett véget, aki állandóan inspekciót tartott a bíbor superlátok mögött. Volt úgy is, hogy a nagyúr szíve megesett hű szolgáján, kivette fáradt kezéből a pallost, és ő maga szedte le a dívánülő pasák turbános fejét, mint szép érett mákfejeket. Mint egykorú írástudó jámbor ulémák följegyezték róla, könnyű kézzel, mintaszerűen, gyorsan és biztosan dolgozott. Edzett testű, nagy erejű és a férfias sportok minden ágában gyakorlott ember volt. Egy apródot, aki dzsiridhajigálás közben, amit most gerelydobásnak neveznek, vakmerően kikerülte a halálos biztonsággal célzó padisah dárdáját, egyetlen kardvágással kettéhasított. Egyszer lovaglás közben az országúton keresztbe akadt szénásszekér állította meg, s a szultán nem dühöngött, egy haragos szó nélkül, méltósága teljes megőrzésével eresztett nyilat a parasztba, mégpedig messziről, és szalajtotta a szárnysegédjét, hogy vágja le a fejét az istentelennek.
- Mash' Allah - tért vissza a szolga -, nem kell oda kés, ahol a padisah nyila járt, tökéletes halott az már.
Ilyen bosszúságok azonban csak külterületen érhették a fényes ábrázatú urat. Sztambul utcáin mindig kétszáz bosztandzsi járt előtte, botokkal és kövekkel takarítván el az útjából minden halandót, ámbár akinek esze volt, az kotródott magától is esze nélkül. Veszélyes dolog volt az igazhivők urával találkozni minden igazhivőnek. Egyszer, amikor lóháton a drinápolyi híd felé közeledett, harminc kolduló dervis ijedtében a híd alá bújt. Az egyiknek azonban kilátszott a hegyes süvege, a ló megbokrosodott, és levetette urát. Egy órát kapott a harminc hadfi, hogy elimádkozhassa a Koránból a Yes Szurát, a haldoklók imádságát, belefoglalván abba a kalifát is - aki igen sokat adott erre, mert nagyon vallásos férfiú volt, s kivégzések alatt mindig morzsolgatta a nagy szemű alabástrom olvasót a hóhérkézre adottak lelki üdvéért. (Nem sokkal később Leopoldus császár is így mondatta a misék százait Zrínyiért és Frangepánért - futotta a kincseikből.) S egy óra leteltével harminc fejetlen dervis hirdette a drinápolyi hídon az iszlám fejének dicsőségét.
Asszonyoknak azonban sohase vette vérét a szultán, mert az nem illett volna lovagias emberhez. Azokat csak vízbe fojtatta, mint a kutyakölyköket, mert így illik az asszonyokhoz, mint Allah olyan teremtéseihez, akiknek nincsen lelkük. Egyszer egy sereg asszonyt azért hajigáltatott a Boszporuszba, mert cicomacáztak, danoltak és nevettek a réten. Ez a szultán csak a csöndet szerette. Épp azért a piacon se tűrte, hogy két asszony szóba álljon egymással. Akit a kavaszok trécselésen kaptak, annak a talpára vertek. Visszaeső bűnösöknek megpörkölték a nyelvét. Naplemente után egy órával minden házban el kellett fújni a pilácsot, mert sötétben nem esik jól a beszélgetés, s aki nem beszélget, arról föl lehet tenni, hogy jó ember. Háromszáz kávéháza volt azidőben Sztambulnak, azt bezáratta, mind a háromszázat. Mégpedig úgy, hogy a tilalmat lehetetlen volt kijátszani, tövig leromboltatott minden kafánát. Az igazhitűeknek most már nem maradt egyéb köpködőjük, csak a borbélyműhely, amely minden időkben melegágya volt a honfibúnak és a forradalomnak. Murád szultán tudott kádenciát erről is. Megparancsolta a borbélyoknak, hogy csak egyesével eresszék be a vendéget. Amelyik borbélynak az officinájában két megszőrtelenítendő muzulmán találtatott egyszerre, annak a tulajdon feje tétetik a réztányérba, s a boltajtó fölé állíttatik címerül.
Ebben pedig nincs egy szó mendemonda se, ez mind hiteles történelem, amely konstantinápolyi állami levéltárakban és európai követjelentésekben maradt az utókorra. S ez a szultán nem volt se féleszű, se egészen őrült, sőt határozottan volt benne valami zord nagyság, amit azonban jobb csak így, háromszáz év tisztes távolából konstatálni.
Egészen okos szerződéseket kötött azokkal a kollégáival, akiket hol kincsekkel, hol selyemzsinórral megajándékozott hadvezérei elraktak. Műveletlen ember se volt, mert nemcsak teológiai értekezéseket írt, hanem állítólag Machiavellit is olvasta. Néha egészen úgy viselkedett, mint az Ezeregyéjszaka kedélyes kalifái. Egyszer egy Musztafa Bekri nevű csavargót hurcoltak eléje, akit boriváson értek, holott azért fejvesztés járt.
- Igaz-e az, te kutyától-szakadt - kérdezte tőle a szultán -, hogy te engem részegen rabszolgaivadéknak szidtál, és azt mondtad, hogy ha lesz egy piasztered, azon engem megvásárolsz?
A csavargó, akinek még mindig nem akartak szót fogadni a lábai, előhúzott a rongyai közül egy borosüveget, és vigyorogva meglötyögtette a szultán előtt.
- Mit tudom, igazhitűek ura, mondtam-e vagy se? Ha mondtam, se én mondtam, hanem ez a folyékony arany, amely többet ér a világ minden kincsénél, mert ez szultánt csinál a csavargóból, és hőssé teszi az ilyen magamforma gyáva kutyát is. Ha nem hiszed, tegyél vele próbát.
A szultánt elképesztette ez az arcátlanság, szájára vette az üveget, megitta egy csöppig a csavargó borát, és rögtön díszkaftánt húzatott Musztafa Bekrire, megtévén őt udvari tanácsosnak, amely cím ezúttal csakugyan meg volt érdemelve.
Ebből is látni való, hogy nem volt ez a szultán bolond ember, csak éppen hogy - Allah árnyéka volt e földön. Ez benne volt a kalifák hivatalos címében, s Murád nagyon komolyan vette ezt a címet. Ő is úgy akarta üdvözíteni az embereket, hogy nem kérdezte meg tőlük, tetszik-e nekik üdvözülni vagy nem.
Mikor már minden tilalmat kipróbált, betetejezte az egészet azzal, hogy kivette alattvalói szájából a pipát. Először megzsinegeltette a tutun-basit, aztán eltiltotta az ottomán birodalomban a dohányzást, mint az ördög találmányát. A pipafüst veszedelmes dolog, még rosszabb, mint a kávé, mert ez még a magános embert is rendbontó gondolatokra ingerli. Fekszik az adófizető polgár a díványon, s a legártatlanabb képpel eregeti a füstkarikákat, de valahányszor kiereszt egy szép hurkot a száján, mindig beleképzeli abba valakinek a nyakát. Az ottomán birodalom rendje megkívánja, hogy az ilyen elvetemedett embernek nyaka szakadjon.
Nem lehet mondani, hogy az új rendelet valami morgolódást ébresztett volna az igazhitűek közt. Leszoktak azok már nemcsak a morgolódásról, hanem a beszédről is.
Történelmi tény, hogy a sztambuli utcák sohase voltak olyan csöndesek, mint IV. Murád idejében. Aki hangosan beszélt, az vagy rendőr volt, vagy besúgó. Más ember jelekkel segített magán, mint a süketnémák. Ha a nagyvezír a szultán előszobájában találkozott a sejk-ül-izlámmal, akkor a jobb szemöldöke sarkát fölküldte vendégségbe a turbánjához, a bal szája sarkát pedig úgy leeresztette, mintha meg akarná vele harapni a tulajdon állát. Ami azt jelentette, hogy "megint kutyavilág van már odabent, cimbora". Amire az egyházfi rendben levő nagyúr Allahba vetett hittel megrázta a kaftán sarkát, mintha port verne le róla, aztán rántott egyet a nyakravalóján, hogy szorosabban álljon. Vagyis, hogy "nem hal az meg négyszögletesen, akit kerekre szánt a sors".
A nappalok csöndjével tehát meg lehetett elégedve a szultán, de ő az éjszakák rendjéről is biztos akart lenni. Szokása volt naplemente után egyszerű kalmárnak öltözve csavarogni a sztambuli utcákon, ellenőrizve nemcsak a rendetlenkedőket, hanem a rendőröket is.
A dohánytilalom első napjaiban egyszer Szkutariban ténfergett, be-belesve a karavánszerájokba. De sehol se füstölt a csibuk, nem szortyogott a nargilé, üldögéltek a polgárok maguk alá szedett lábakkal, s legföljebb azzal szórakoztak, hogy legyet fogdostak a lábuk szárán. Ha jól meggondolja az ember, tulajdonképp ez is forradalmi cselekedet, mert az igaz hit csak azt engedi meg, hogy vakarja az ember, ahol viszket, de ne szálljon szembe a sorssal, amely arra teremtette a legyet, hogy csípjen.
De hát a naplemente olyan szép volt, és annyira nem zavarta semmi asszonyzsibongás, hogy a szultán egész elégedetten ballagott le a tengerpartra, s ott intett egy csónakosnak, hogy vigye át Sztambulba. Ahogy megindul vele a ladik, utánaordítanak a partról:
- Hé, jaldas[14], megállj csak!
Egy nagy bajuszú szpáhi bajtársazta le a szultánt, s arra kérte, vigye magával, majd leimádkoztatja a viteldíjat az édesanyjával, annak úgyis ez a mestersége, mert halottsirató asszony Anstoliban.
A jókedvében talált szultán felvette a katonát, aki igen derék fiúnak látszott, s hosszú történetet tudott arról, milyen tolvaj az aleppói basa, akit úgy hívnak, hogy Arszlán basa, pedig inkább hívhatnák úgy, hogy Pocok basa. Ez nagyon tetszett a szultánnak, hanem mikor a víz közepére értek, ráncot vetett a homloka. A szpáhi piros tányérpipát szedett elő a köpönyege alól, és elkezdte tömögetni.
- Vigyázz, jaldas, baj lesz ebből. A szultán ideláthat az ablakából, akkor reggelre a Monkir és Nakir angyalok számolnak veled. Az ember feje nem füge, hogy másik nőhetne helyette, ha levágják.
- Nem ám, ebben igazad van, testvér - csiholt rá a pipára a szpáhi. - Csakhogy nekem is igazam van, mikor pipával verem el az éhemet, mert az a sátán fattya padisah két hét óta egy asper zsoldot se fizetett.
Mérgesen pöffentette a füstöt a szultán arcába, annak egyszerre teleszaladt a szeme könnyel. Az irgalmatlan bűzű kapadohánytól is meg a visszafojtott dühtől is. A szpáhi szívre szítt hosszú szippantás után folytatta:
- Egyszer hal meg az ember, testvér, s talán Izrafil angyal az év könyvében már az én nevemet is beírta az igazolás éjjelén. Legyen meg a jóságos, az irgalmas, a győzelemosztó Isten akarata. Neked is azt mondom, ne gondolj arra a himarogli padisahra, hanem szépítsd meg egy nyelet füsttel hitvány földi életedet. Gyere, dugd ide a köpenyegem alá a fejedet, ha félsz, mert másképp azt mondom, te is csak olyan himarogli vagy, mint a padisah.
Mivel pedig a himarogli annyit tesz, hogy "szamár fia", s ez eddig nem tartozott a kalifa díszítő címei közé, Murád beletántorodott a dühbe. De a szpáhi ormótlan nagy legény volt, a kalmárgúnyában pedig semmi öldöklő szerszám nem találtatott. Mit volt mit tenni, szippantani kellett egyet a köpönyeg alá rejtett pipából, ha a fél nyelv bőr nélkül marad is utána.
- Úgy, jaldas, úgy - bólogatott a szpáhi -, egy szippantást te, egy szippantást én. Látod, milyen hamar összetestvérkedik a szegény ember. Majd meglásd, ott is együtt leszünk, mikor Sztambulban szultánt sütnek elevenen.
Ez így magában is szívderítő program volt, de a részleteket színezni olyan kecsegtetően tudta a szpáhi, hogy a szultán kínjában elharapta a pipaszárat. Akkorára besötétedett, partot is értek a Top-háne mellett, s a szpáhi övébe akarta rejteni a csizmája orrán kivert pipát.
- Sose duggasd, jaldas - kapott a karjába a szultán, akinek azt a szép jelmondatát is följegyezte a történelem, hogy "a bosszú megőszülhet, de meg nem öregedhet". Most virágjában élvezni akarta ő azt. - Most már megmondom neked, hogy vagyunk ám többen is, akiknek nem parancsol a padisah. Gyere velem, tudok ám egy titkos helyet, ahol úgy elpipázhatsz, hogy halálodig megemlegeted. Van nekem ott egy-két jó barátom, ha azok a körmük közé kaphatnak egy ilyen derék embert, mint te vagy, majd meglátod, ki se eresztenek többet.
A jaldas megcsóválta nagy fejét.
- Mézet köpsz, testvér, de epe bugyborékol benne. A sejtán szaggassa ki a szemed szőrit, te vagy a padisah kopója vagy maga a padisah. Amannak pipaszárral is ellátnám a baját, de a nagyúrnak több jár, s mivel én nem vagyok biztos, ki fia-csikaja vagy, hát kiadom a részed mind a kettőből.
Azzal előrántotta a kurta szárú buzogányát, és úgy eldögönyözte Allah árnyékát a földön, hogy a csontjai is ropogtak bele.
A szultán még azon az éjszakán lenyakaztatta a top-hánéi rendőrfőnököt, és sorra botoztatta a kavaszokat és kémeket, senki sem tudta, miért. Némi világosságot csak az derített a dologra, hogy másnap falragaszok jelentek meg az Atmeidánon, amelyek annak a szpáhinak, aki egy effendit megvert a Top-háne környékén, tíz zacskó aranyat és teljes amnesztiát ígértek, ha jelentkezik a szultánnál.
Nagy csődület támadt az oszlopok előtt, s ez egyszer nem találtatott az bűnnek. De véleményt nem mondott senki, csak úgy süketnéma nyelven, fülig szaladt szájjal biztosították róla egymást az emberek, hogy "ez már döfi".
Mikor aztán oszladoztak a népek, egy nagy bajuszú szpáhi megfogott egy ulémát.
- Írástudó vagy, uram?
- Az vagyok, jóember.
- Olvasd el nekem, uram, mi van ide írva. Majd imádkoztatok érted édesanyámmal, annak úgyis az a mestersége, mert halottsirató asszony Anatoliban.
Az uléma felolvasta a hirdetést. A szpáhi megvakarta a fejét mindkét kezével, aztán megcsóválta, fölnézett az égre, széttekintett a téren, egyik sarkán volt egy leégett ház, onnan hozott egy szénné feketedett karót, és azt odanyújtotta az ulémának.
- Odaírod ezzel arra az izére, amit kérek?
- Allah nevében?
- Allah nevében, igen.
A szpáhi diktálta, és az írástudó írta:
- Az ember feje nem füge.