Az eltűnt idő nyomában (Bálint György)
szerző: Bálint György
„Mélységes mély a múltnak kútja” – írja Thomas Mann a József-trilógia bevezetésében. Mélységes kút a múlt, az egyén múltja éppúgy, mint az emberiségé. Elhasznált idő hullik beléje, és rétegeződik végeérhetetlenül. A rengeteg idő eltűnik a múltban – és néha kétségbeesetten igyekszünk valamit kimenteni belőle. Az egyénnek is megvan a maga történelme és megvan a „történelem előtti" korszaka is. Az idő, e történelem anyaga: megbízhatatlan, illanó anyag, alig lehet megállapítani törvényeit. Csak legújabban kísérleteztek vele, és csak a legnagyobbak: Thomas Mann, Marcel Proust, James Joyce. Mindhárman rájöttek az idő relativitására, felismerték, hogy az idő bennünk van, méghozzá egyszerre minden idő, amit valaha átéltünk, döbbenetes összevisszaságban, világosság és homály közt gomolyogva, eszméletünk küszöbe alatt. Felismerésükbe – melyhez talán Bergson és Freud is hozzásegítették őket – beleremegett az európai regény. E műfaj mindig a kronológia biztos és szabályos játékára épült: míg aztán kiderült, hogy a lélek számára nincs is kronológia, mert a meghaladott és eltűnt idő is tovább él a mélyén, sőt, néha követelően és fegyelmezetlenül ismét feltolakszik. E nagy igazság három nagy felismerője közül egyedül Thomas Mann-nak sikerült a nagy megrázkódtatásból csaknem sértetlenül kimentenie a regény klasszikus szerkezetét és formáit – és ezért, azt hiszem, ő a legnagyobb művész közöttük. James Joyce kezében széthullott minden forma, a rend és a káosz küzdelmében nála a káosz győzött. Proust e tekintetben kettőjük között áll: a káoszt eléggé szabadjára engedte, de azért végső fokon ura maradt.
Tizenhat kötetes feljegyzés-kolosszusa, az À la recherche du temps perdu, melynek legeleje most három kötetben magyarul is megjelent, szétáradó formátlansága ellenére is regény, méghozzá tulajdonképpen mesterien megszerkesztett regény. Csak éppen nem könnyű feladat felfedezni ezt a szerkezetet. Általában, ez a könyv nehéz feladatok elé állítja az olvasót. Régi gyanúm, hogy tehetséges könyvekhez tehetséges olvasók kellenek. A tehetséges Proust-olvasó tulajdonságai az első fejezeteknél: kitartás, éles megfigyelés és becsületes önmegfigyelés, optimizmus. Az utóbbi a legfontosabb. Aki nem veszti el kedvét, aki nem adja fel a reményt az első fejezetek nehézségeinél, arra később mély és igaz művészi és emberi örömök várnak. Aránylag nagyon kevesen olvasták el az egész művet, melynek utolsó kötetei csak Proust halála után, a húszas évek végén jelentek meg. Teljes fordítása csak a két legnagyobb nyelvterületen, Angliában és Szovjet-Oroszországban látott napvilágot. (Mellesleg megvallom, magam sem vagyok tökéletes Proust-olvasó, és e nagy műnek eddig aránylag kis részét ismerem.) A magyar fordítás merész és áldozatos cselekedet. A különös lebegésű, nyugtalanító zenéjű prousti mondatok félhomályának magyarra tolmácsolása ha nem is emberfeletti, de mindenesetre fordító feletti feladat. A kitűnő Gyergyai Albert bravúros tudással és művészettel oldotta meg.
Proust regénye, bár a sznobok rajonganak érte, mégis remekmű. Egyébként maga Proust is sznob volt, a főúri társaságok életének és a ritka művészi élményeknek túlfinomult idegű élvezője. De azért könyvében nem kímélte a főrangúakat sem. Műve általában túl van a „támadás" vagy „kímélet" szempontjain. Aki úgyszólván mindig a lélek mélytengeri rétegeiben tartózkodik, nem ért a Felsőbb és világosabb, levegősebb régiók értékelési szempontjaihoz. Nem értékel, csak elemez. Elszánt, megszállott makacssággal csak a lélek titkos összetétele érdekli, és a legegyszerűbb ember legegyszerűbb megnyilatkozása is bonyolult, szinte misztikus megvilágítást kap nála. Emberek szédítő tömege nyüzsög a tizenhat kötetben, pedig az egész tulajdonképpen csak őróla szól, egyes szám első személyben. „Longtemps je me suis couché de bonne heure” – „hosszú időn át korán feküdtem le”– e személyes közléssel kezdődik a mű. Elalvás előtti félhomályos emlékezésekkel indul – és e sűrű, fülledt mélységből bukkannak fel kötetről kötetre újabb élménycsoportok, újabb embertömegek, látszólag rendszertelenül, időrend nélkül, a szabad képzettársítás sorrendjében. Egynémely képzettársítása már régen világhírűvé lett, és „intellektuális” közbeszéd tárgya olyanoknál is, akik egy sort sem olvastak a műből. Ilyen például a tea, a beléje áztatott süteménnyel, melynek íze és illata gyermekkori élményt idéz fel, és ennek nyomán jó másfél kötetre való elbeszélésanyagot.
Látszólag minden élmény szétesik Proustnál, és mégis minden szorosan összefügg és egymásba szövődik, iszonyú távlatokban és vissza-visszatérő „vezérmotívumokkal”. És végeredményben társadalmi regény ez is, hatalmas körkép, mint Balzac Comédie Humaine-je – de röntgen-körkép. Majdnem minden benne van, majdnem minden emberi érzés és indulat, melyek egy különös szemléletmód sugarainak hatása alatt derengenek fel a feneketlen sötétből. Mint Babits írja róla: „Egy mai Dante, noha prózában és túlvilág nélkül (de így sem nélkülözi sem a Poklot, sem a Paradicsomot).” Csak a végső megoldást nélkülözi, a millió életelem összefoglaló értékelését. Fanyar és tragikus kiábrándulás lappang a mélyén: kiábrándulás az élményekből és érzelmekből. Mert előbb-utóbb minden csak idővé változik, idővé, mely elvész és eltűnik. Proust, e mindenkinél nagyobb és mélyebb megértő, végső fokon mindennek értelmetlenségét hirdeti. A passzív-polgári entellektüel végső bölcselme ez. (Messze esik Malraux forradalmár-entellektüel filozófiájától, mely megtalálta az élet értelmetlenségének két nagy ellenmérgét: a harcot és a szolidaritást.) Lemondó, ernyedt filozófia, de mégis bátorság kell hozzá, önkínzó, szinte heroikus szembenézés önmagunk legbenső tényeivel, körülbelül az, amit Baudelaire így jellemzett:
„Ah! Seigneur! donnez-moi la force et le courage – De contempler mon coeur et mon corps sans dégoût.”
Igen: erő és bátorság kell ahhoz, hogy félelem és undor nélkül szemléljük önnön lelkünket. Ez az erő és bátorság volt meg Proustban, és ennek egy töredékére volna mindnyájunknak szükségünk, hogy jobban elbírhassuk életünket, mely nem nélkülözi ugyan a Poklot, de annál inkább a Paradicsomot.
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!