Az első
szerző: Kortsák Jenő
Nyugat 1918. 16. szám

A házigazda reggel, amikor felébredt, arra gondolt, hogy kimegy a víz mellé és megnézi, hogy a sarjú megérett-e a kaszálásra.

Lassan feltápászkodott a fekhelyéről, a kamrából szalonnát és kenyeret hozott magának, aztán kiment az udvarra, ott leült egy csonka fatuskóra s nyugodtan, lassan falatozni kezdett.

A nap melegen sütött. A tyúkok frissen kotorásztak az eperfa alatt és hívogatták élesen csipogó csirkéiket, a kakasoknak ezer színben tündöklött a tollazatuk, a háztetőre szélesen kiterjesztett szárnnyal megérkezett első reggeli útjáról a gólya, óriási kapálódzó békával a csőrében. A víz mellől visszhangzó kuruttyolás hallatszott, finom szellő fújdogált, az udvar végében álló szalmakazalra rászállott egy varjú s nagy fejét megforgatva, károgni kezdett.

A gazda felütötte a fejét a hangra, a szeme végigfutott a kazalon s elmosolyodott fekete bajusza alatt.

- El ne áruld a puskám! - dörmögte tréfásan.

A puska a kazal tövében volt elrejtve.

A líceum sövény mögött ekkor szuronyok hegye csillant meg a fényes napsütésben, éles idegen hangok hasítottak bele a párás reggeli levegőbe.

Katonák jöttek.

Tegnap érkeztek a faluba. A háborúba készülnek. A háború a vizen túl kezdődött, itt még csend volt eddig. Csak a puskákat kellett beszolgáltatni a községházára.

A gazda nem adta be a puskáját.

Az ajtó kivágódott. Hat katona lépett az udvarba egy tiszt vezetése alatt.

Nyugodtan ült a tuskóján, még egyet sandított a kazal felé, nagyot nyesett bicskájával a szalonnából, kissé remegett a keze, de közömbösen bámult a levegőbe.

A tiszt eléje lépett s ezt kérdezte tőle:

- Hol a puska?! -

A gazda bedugta a szájába a szalonnát, összecsukta a bicskáját, megtörölte a vastag bajuszát s felállott:

- Nincs puskám - felelte. -

A zugsführer előlépett s dühösen rákiáltott.

- Vadászember vagy, hová tetted a puskádat?! -

Vállat vont:

- Eladtam. -

- Majd előkerül - fenyegette a vörös arcú, fiatal zugsführer.

A katonák széjjelszéledtek a házban, s keresni kezdtek. Az asszony is kibújt a szobából a legkisebbik gyerekkel a karján és sírt. A nagyobb gyerekek tágra nyílt szemmel, lógó karocskákkal álltak s bámulták a katonákat.

A gazda a tuskóján ült, a tiszt zsebre dugott kézzel az udvar közepén állott s az égen gyülemlő felhőket kémlelte.

A zugsführer ekkor a kazal felé közeledett.

A gazdának bozontos szemöldöke alatt megvillant a szeme fehérje. Felállott.

A zugsführer néhányszor beledöfött a szuronyával a kazalba, aztán lehajolt s mélyen belenyúlt a szalma közé.

Kivörösödött arccal magasra emelte s meglóbálta a puskát.

- Itt van! -

A katonák a gazda felé közeledtek. A tiszt gúnyosan mosolygott.

A vastagbajuszú ember vérbeborult szemmel felugrott s a zugsführernek rontott. Valaki mellbe vágta. Megtántorodott, s estében kivette a bicskáját a zsebéből. Két katona lefogta, egy harmadik bilincset csappantott a két kezére.

A tiszt megállott előtte s nyugodtan szólt:

- Na! Téged agyonlövünk! Statárium van! -

A gazda káprázó szemmel, kábult aggyal állott a csoport közepén. Gyerekes, síró hangon kérdezte:

- Miért veszitek el a puskám? Száz forintért vettem. Az enyém.

- Statárium van, te barom! - kiáltotta a zugsführer s lódított egyet rajta

- Mért veszitek el, ami az enyém? -

Lesütött fejjel haladt a csapat közepén kifelé a portájáról. Az asszony jajgatva futott mögöttük, a gyerekek szepegve igyekeztek melléje furakodni. A hosszú utcán mind több és több ember csatlakozott hozzájuk, az ablakok kinyíltak, amerre mentek s ijedt asszonyfejek jelentek meg mögöttük.

- Mit követhetett el, - kérdezték.

Izgatottan futkostak, csoportosultak, hadonásztak a kezükkel.

A gyógyszerész zsebre dugott kézzel állott a bolt ajtaja előtt s így szólt egy feketeruhás, írnokféle emberhez:

- A statárium. -

Az írnokféle szótlanul követte a tekintetével a siető menetet s ezt dünnyögte.

- Az első...



A bíróság még délelőtt összeült s az elnök így okolta meg az ítéletet:

- A kihirdetett statárium alatt nem szolgáltatta be a puskáját, s fegyverrel támadta meg a kutatásra kirendelt katonai osztagot.

Lőpor és golyó általi halálra ítélték s három órát adtak neki az élettől való búcsúzásra...

Az ember, aki három óra előtt meg akarta nézni, hogy a sarjúja megérett-e a kaszálásra, s akire, most három embertársa kimondta, hogy meg kell halnia, bambán kimeredt szemekkel nézett a bíráira:

- Mért akartok megölni?! -

A bíróság tagjai összenéztek, az elnök, egy aranycvikkeres, világoskék szemű fiatalos arcú ezredes vállat vont:

- Statárium van - mondta biztosan, hidegen, s a bíróság tagjai egyetértő mozdulattal biccentettek a fejükkel.

Az elítéltet kivezették.

Az elnök ezután így szólt:

- Az ítélet végrehajtását publikálni fogjuk. Az elrettentő példa hatni fog. Az áldozatok számát amennyire lehet csökkenteni kell. Csak a félelem az, ami az embereket elrettenti hasonló kihágásoktól. -

Könnyed mozdulattal a csíptetője elé emelte feltűnően fehér kezét, melynek végén, a csuklóján karkötőórája ketyegett:

- Úgy gondolom három órakor - mondotta.

A bíróság tagjai egyetértőleg biccentettek a fejükkel, s az elnök parancsot adott a falu bírájának, hogy hirdettesse ki, hogy kivégzés lesz, s szigorúan meghagyta, hogy ez aktusnál az egész falu okvetlenül jelen legyen.

Mindezek az események gyors egymásutánban peregtek le. Az emberek, akik a dolgokat intézték, gondolkodás nélkül, gyorsan, a minél előbb való elintézés öntudatlanul is lázas kívánásával cselekedtek. Az elintézés egyes mozzanatairól írott parancsok adtak útbaigazítást. E parancsok lilaszínű, sokszorosító tintával voltak írva sárga papírosra s ezek a papírosok ott fészkeltek a katonák, hatósági személyek szíve fölött a zsebben s egyszerű, világos, meg nem cáfolható stílusukkal minden gondolkodást feleslegessé, minden tévedést kizárttá tettek. Minden, ami ezeken a papírosokon írva állott, önmagától értetődő s a nagy cél érdekében elkerülhetetlen s feltétlenül szükséges volt. Az emberek tehát, akik abba a kiváltságos helyzetbe kerültek, hogy a szívük felett ilyen papírost viselhettek, büszkék voltak arra, hogy nekik is részük, fontos, lényeges és elhatározó szerepük van a készülő eseményekben s emelkedett önérzettel, mohó sietséggel pergették le a precíz előírásban megjelölt intézkedéseket.

A kisdobos lihegve rohant rekedt hangú dobjával utcasarokról utcasarokra. Alacsony, tömzsi emberke volt, tokás állú, nehéz lélegzetű s rövid izgatott dobolás után elfulladt, megbicsakló hangon hirdette ki az eléfutó embereknek, asszonyoknak -, akik főzőkanállal a kezükben vagy mosóteknő mellől ugrottak az utcára s lobogó szoknyákkal siettek feléje, futásközben a kezüket törölgetve - a rendeletet.

A kisdobos nagy ugrásokkal rohant tovább, utcasarokról utcasarokra.

Az utcák megteltek emberekkel. Riadt arccal, kiabálva álldogáltak csapatokban a házak előtt.

Néhány anyóka szepegve sírt.

Egy tiszt, aki a falu feletti dombtetőn állott, azt beszélte, hogy a poros utcákból, a nádfedelű viskóik alól, a napsugaras, tiszta levegőn át úgy szállott fel hozzája a falu zsivaja, mintha sok száz ijedt gyerek egyszerre sírt volna.

Az ember, aki mindez események oka volt, a községháza egyik szobájában ült s ezt kérdezte a paptól, akit vigasztalására melléje rendeltek:

- Miért öltök meg engem?!

A pap résztvevő arccal ezt felelte:

- Kedves testvérem, vigasztalódjál, háború van, sokan fognak meghalni. Isten úgy akarja, hogy te is közöttük légy.

Az ember ismét ezt kérdezte:

- De miért öltök meg engem?!

A pap, akinek a szíve felett szintén ott pihent a lila tintával írott papíros, zavartan, alig észrevehetően vállalt vont s a túlvilági boldogságról kezdett beszélni.

Az elítélt meggörnyedten, üveges szemmel, idegen tekintettel hallgatta s a pap rábeszélésére gyónni kezdett.

Meggyónta neki, hogy évek óta nem törődött a vallás szabályaival, hogy néhányszor, bár kisebb dolgokban, megkárosította embertársait, s végül töredelmesen megbánta, hogy ma délelőtt késsel akart a zugsführerre támadni.

Erre a pap feloldozta, mire az elítélt keresztet vetett s aztán a két tenyerébe fektette az arcát s zokogva ordította:

- Miért öltök meg engem?!

A pap elsápadt s valami fájó szorulást érzett a szíve táján. Odanyúlt a kezével s a keze alatt megzördült a lila tintával írott papír.

S ekkor az imént még alázatosan meggörbült teste kiegyenesedett, petyhüdt vonásai megkeményedtek, ólmos, zöldes arcát halvány pír borította el.

- Nyugodj meg a sorsodban, kedves felebarátom - mondta - s a kezét rátette az elítélt vállára -, Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Még egyszer a szíve fölé nyúlt s megnyugodva távozott.

Egy órával később az elítélt elbúcsúzott a családjától.

Az aktus az előírt szabályok szerint folyt le.

A falu egész lakossága megjelent a főtéren, ahova ünnepélyes menetben kivezették az elítéltet. A tömegből sokan felöltötték ez alkalomra az ünneplő ruhájukat, az asszonyok fehér keszkenőt szorongattak a markukban, amelyet folytonosan a szemükhöz emeltek, hogy a könnyeket letöröljék az arcukról.

Az elítélt baloldalán a pappal, aki magasra emelt feszületet tartott a kezében, bizonytalan léptekkel, merőn maga elé nézve, sietve haladt a szuronyos katonák között.

A tisztek és a katonák elszánt arcán ez állott:

- Most valami olyan történik, ami elkerülhetetlen s ami feltétlenül s elmaradhatatlanul szükséges.

Ez az érzés lassanként átragadt a tömegre is. Elfogadták az elkerülhetetlent, a szepegés, a sápadt félelem nemsokára elenyészett az arcokról.

"Ezt ki kell állanunk."

- Ezt mondta a férfiak maguk elé meredt tekintete s ezt tükrözte vissza az asszonyok sírástól kivörösödött szeme.

Az aktus egyes mozzanatai lekötötték a figyelmüket s kíváncsiság csillámlott fel a szemekben.

- Hányan fognak lőni? - kérdezték egymástól s kérdőleg az öregebbek felé fordultak, akik már hallottak ilyen esetről.

Az elítélt ekkor már a négyszög közepén állott s a hadbíró emelt hangon felolvasta előtte az ítéletet. A pap még egyszer megcsókoltatta vele a feszületet, aztán gyors léptekkel magára hagyta.

Az elítéltet a délelőtt folyamán az egyik ház elé golyófogónak emelt téglafal elé állították.

Négy katona kilépett a sorból.

Az elítélt egyedül állott a vörös téglafal előtt.

A jobb oldalán a fal tövében pihent a koporsója.

A tömeg elakadt lélegzettel várt. Néhányan lábujjhegyre állva figyeltek. Az asszonyok közül sokan befogták a fülüket. A férfiak, mint ahogy a temetéseken tanulták, levették a fövegüket. Csönd volt.

A templom tornyában teljes erővel szólott a lélekharang.

A sötét nyájba szorult tömeg előtt a napsütötte kis téren, a piros téglafal előtt, fekete kendővel befogott s a nap felé fordított, sápadt fejével egyedül, magára hagyatva állott egy reszkető ember, akinek reggel az volt a legfőbb gondja, hogy a sarjúja megérett-e a kaszára...

S most mindenki körülötte megértette s belenyugodott abba, hogy neki elkerülhetetlenül meg kell halnia.

Csak ő nem.

Végre eldördült a négy lövés.

A katonaság a tisztek éles vezényszavára, precíz mozdulatokkal elvonult s a tömeg hangos morajlással széjjel oszlott.

Messziről a vizen túlról, nagy messzeségből távoli ágyúdörgés hallatszott.

Az irtózatos szörny, amely népmilliókat gázolt bele a termésre teremtett barna anyaföldbe - útjának indult.