Az elfeledett hang
| Az elfeledett hang szerző: Sárközi György |
Nyugalom vize! Boldog, ki rajtad hajtja könnyű ladikját.
Józanság dombjai! Belétek sem akadnak zord fekete felhők.
De hajh, rossz életet adtak nékem az istenek,
Bölcsőm magányos szigetekre vetették, vad kecskék nyers teje táplált.
Tán aranyeső volt az apám, vagy olymposi hattyú
S engem baljós árnyékként kísér egy istennő bosszús átka.
Vagy én is ültem egykor az ambróziás, nektáros asztaloknál
S mostani sorsomra vetett valamely bűn, - de hiába csűröm kúsza elmém.
Egy nektárcsepp ég egyre az ajkamon - egy illat kerget bódító kertek után,
Egy eltévedt hang zsongja keresztül álmaimat, amit elfeledtem.
Látnám csak egyszer a régi isteneket, sugaras, nagy homlokukkal,
Sikoltva ismernék a sok egykori égi barátra.
Hallanám ama hangot csak egyszer tisztán csengni fülembe,
Lelkem cimbalma újjongva felelne ezerhúrú zendüléssel.
Hanem hiába! Kényes csigaként, ki csavaros házába húzódik
Újjam elől, - rejtőzik előlem e titkos, elfeledett hang.
Kerestem tengerek mélyén, hol szokatlan zenék úszkálnak csöndes zümmögéssel,
Kerestem magas csúcsokon, hol a jég bong fagyos harmóniákat.
Lestem a hajnalodó erdők nótáit borzongató szelekben,
Éjszakákon figyeltem lezuhanó világok távoli pendülését.
Most már sötét lovas: örök nyugtalanság sarkantyúz s hajszol engem
Rejtelmes, nem egyenes utakon, melyeknek vége soha nincsen.
Ti lógassátok lábatok lomha, nyugdot, alacsony vizekbe,
Heverjetek ti a józan dombok álmosító, napos füvében,
- Én tarajos hullám vagyok, kit a vaskezű szélvész
Az őrület torz, zűrzavaros szikláira csapdos.