Az eb
Ketten vagyunk a szobában: a kutyám, meg én... Kinn pedig szörnyü vihar bömböl.
Előttem ül az eb és egyenesen a szemembe néz.
És én szintén a szemébe nézek.
Bizonyosan valamit akar nekem mondani. De hát ő néma, nem birja a szó hatalmát, nem érti meg önmagát sem ... és én mégis értem őt.
Jól tudom, hogy e pillanatban benne is, bennem is ugyanegy érzés honol, az t. i., hogy köztünk semmi különbség sincs. Mi azonosak vagyunk; mindkettőnkben ugyanazon lobogó tüzecske ég és fénylik.
Jő a halál s meglebbenti hideg, széles szárnyát ... És itt a végóra!
Ki fogja aztán eldönteni, hogy melyikünkben minő tüz pislogott? Óh nem! nem az állat s az ember cserélnek itt tekintetet...
Ugyanazon szemnek két párja van egy a másra irányozva.
És mindegyik szempárban, az állatéban és az emberében egyazon élet simul félénken a másikhoz.