Az augsburgi ütközet
Győzének ők, amerre mentek
A harcban edzett ősapák,
Pusztító fegyverök súlyától
Vérzettek népek és hazák,
S ha rajtok álla: félvilágnak
Végső itéletet hozának.
Kelet, nyugat remegte őket;
S inkább a szomszéd németek,
A nő, a dajka bölcsejében
Ijeszté gyermekét velek;
A pap velek végzé imáját:
,Ne hozd ránk a magyar csatáját.’
De mint kacér hölgynek szeszélye,
A hadszerencse lengeteg,
Kit ma babérral koszorúzott,
Holnap lábbal tapodja meg.
Augsburg a gyásztanú reája,
Ott tünt le a magyar csatája.
Augsburg alatt fegyvert emeltek
Császárjokra a németek;
Ludolf, a herceg, apja ellen
Magyar szomszédit hítta meg.
S adott segélyt amennyit kére,
Ludolfnak a magyar vezére.
Küldött segélyt a had javából,
Kemény, erős vitézeket;
Vezéri közzül hősi Bulcsút
S Lehelt, a legvitézbeket.
A fegyveres nép hősi hadja
A hatvanezret meghaladja.
S jöttek, mikép a sáskajárás,
Pusztítva irgalmatlanul;
Mérföldeket borit menésök,
Erdőket hoznak dárdaul.
Ilyen a tenger borzadálya,
Midőn a vésszel szembe szállá.
S amerre jönnek, merre mennek,
Minden menekszik, aki bir,
S mig eljut a herceg füléhez,
Rémóriássá lesz a hir.
„így nem barát jő, igy csak ellen
Készülhet ellensége ellen.”
Jgy agg a herceg s szőrruhát ölt,
Hamúval hinti meg fejét,
S elébe térdel a császárnak:
.Bocsásd meg, oh, fiad bünét!
Felhittam a vészt ősz fejedre;
De visszasujtom ellenedre!’
Szólott s a császár átkarolja
Megtévedett s megtért fiát;
Eggyé lesz a kettészakadt test
Megtörni Bulcsú s Lél hadát.
A templomokban esdő ének
Vesztét kivánja Bulcsu s Lélnek.
Bulcsú s Lehel megértik a hirt;
De félni nem tanultak ők.
,Fel, lóra, kardra, hős magyar had!
Lakoljanak, kik hitszegők.
Első hitünk a németekben
Felírva légyen szívetekben.’
És lóra pattan két erős had,
A német itt, ott a magyar;
Igy ront a tenger messze síkján
Egymás elébe két vihar.
A nap hanyatlik már az égen,
S még egyik fél sincs nyereségben.
Ottót, Ludolfot a szövetség
S honvédelem hőssé teszi;
Tüzét a megjátszott magyarság
Boszúja lángjától veszi.
Ha ily vitézül vínak, állnak,
Végét nem érik a csatának.
De ím az ég: vagy hogy lemossa
Az ontott vérnek tengerét,
Vagy, hogy talán az öldöklésen
Kiontsa fájó kebelét:
Belévegyül az ütközetbe,
S zápor könyűket ont közikbe.
Hová lesz a magyar vitézség?
Mi bűv lankasztja erejét?
Ki annyi vészt s vihart kibíra,
Az égnek félné esejét?
A magyarok nyíllal csatáznak...
ív, és húr összevissza áznak!
S a gyors ijász hiába helyzi
Tágult ivébe vesszejét,
Az ív lclankad, nem rug a húr,
Átok kapá meg fegyverét.
Bulcsú s Lehel hiába állnak:
A hadsereg rohan halálnak.
A gyors esőnek özönétől
Megárad a rét, a patak,
Tengerré árad Lech folyója,
Melynek völgyében álltanak.
Sem erre út nincs, sem amarra!
Mi végezet vár a magyarra?
Utána üldő ellen ugrat,
Előtte áradó folyó,
Mely medre partiból kirontva,
Utat zár és szemet csaló.
És út csak egy van a futónak:
Éltét átadni a folyónak.
De temetővé lesz az árvíz,
Halak helyett az éh folyam
Halvány, halott magyar fiakkal
Vad kárörömmel elrohan.
Ha a Dunán hazáig érnek,
Meghűl vére Taksony vezérnek.
Ekkép fordult el a szerencse
Az ősöktől Augsburg alatt,
Vérrel megírván a tanítást,
Hogy lenge kockán áll a had.
Hogy megfelelni ellenének
Könnyebb, mint hinni frigyesének.
Augsburg alatt ha elhaladtok,
Tekintsétek meg mezejét;
Hatvan ezer magyar vitéznek
Takarja az holttetemét....
De hadd szünjön meg itt az ének!
Elég a gyásznap emlékének.