Az apostol (Garay János)
Fényes királyi várból egy férfi lép elő,
Vállát palást takarja, bokáig gördülő.
Magas halántékáról hosszú fürt göndörűl,
Arcában a méltóság s kegyesség képe ül.
Lassan, de hatalommal a férfiú halad;
így mén a tiszta égen tovább, tovább a nap.
Ki ő? ki valjon a hős? Viselne koronát:
Dicső tekintetéről királynak tartanád.
A férfi városokról el városokra lép,
Minden nyomon sereggel tódúl felé a nép.
Egy üstökös csillag szállt az égről földre le;
A csillag ő, a népség a csillag üstöke.
S amerre megy, malaszttal telvék lépései,
Istent s vallást hirdetnek ihlett beszédei;
Gyűléseket s imákat ország- s honszerte tart,
Jézus szelid hitére térítvén a magyart.
S amerre int kezével, egyházak gazdagon,
S kolostorok épülnek regényes ormokon,
Melyekben, örömére, megtérített hivek
Az Úr dicsőségérc zsolozsmát zengenek. –
Igy járja bé az ország téres határait,
A dúsak palotáit, szegények kunyhait,
S ahol csak megjelenhet, mint jótevő ragyog;
Áldásival töltöznek szegények, gazdagok.
Övében kettős erszényt hord; a kisebb övé,
A másik és nagyobbik sinylő szegényeké;
Megtölti ezt naponként, s lelkében megörül,
Midőn a nap végével fenékeig ürül.
„Megírva áll – imígy szól, osztván ajándokát –
Ki a szegényt ruházza, az nékem ád ruhát;
Ki tápot ad az éhnek, az nékem adja azt.”
S a háladók szeméből örömkönyűt fakaszt.
S midőn a csendes éjjel felvonja sátorát –
Elhagyja észrevétlen nem egyszer csarnokát,
S mert tetteit a kandi szem most meg nem lesi
A szenvedőt lakában titkon fölkeresi.
S feleslegét felosztja egyformán, emberin,
Igazságos biróként az inség emberin;
Az éhezőnek étket, ruhátlannak ruhát,
A kórban szenvedőnek gyógyírt kezével ád.
Ki ő? e szeretetnek s kegyesség angyala?
Vagy földre szállott újra az Úr apostola?
Egy ezredév után jött Krisztusban a dicső –
István, a magyaroknak első királya ő!