Az alvó szép
szerző: Czuczor Gergely
1830

Beállt az éj, s szememre nem
   Száll enyhe fátyola,
Nyilt ablakomra dőlve ki
   Eszmélek tétova.
Körösleg immár semmi nesz,
   Ellenben át felűl
Szép kedvesem lágy nyoszolyán
   Pihenve szenderűl.

Ah mint mosolyg, szűz kebele
   Miként emelkedik!
Nyakára folyt selyemhaját
   Fohászi lengetik.
Gömbölyü gyönge karjait
   Szivéhez érteti,
S boldog csalódás szárnyain
   Hivét ölelgeti.

Hahogy talán reám mosolyg,
   Ha nekem nyújt kezet,
Engem karol, szivére fog,
   S mézajkihoz vezet:
Akkor, süvöltő vad szelek
   S dörgő villámlatok,
Ti álomoszlató szerek,
   Messzére szálljatok.

Ó bárha még a hajnal is
   Utóbbad feslenék,
S felhők sötéti a napot
   Homályba rejtenék.
Mélyebbre hatna be talán
   Szivén a képzelet,
S ha fölserkenne, akkor is
   Engedne benn helyet.

Ámde ha mást hevít ölén,
   S itat mézajkiról,
Hattyunyakán ha más mereng,
   S keblére más simúl;
A csintalant akkor zaj és
   Robaj riassza fel,
S kivel enyelgtek álmai,
   Ébren feledje el.