Az alkotmány visszaállításakor
szerző: Deák Ferenc
Azt mondjátok, tisztelt barátim, engem követtetek, az én zászlóm alá csoportosultatok, és én elhiszem, hogy ez úgy van. Köszönöm bizalmatokat, mellyel irántam mindig viseltettetek, és melynek most is kifejezést adtatok. De engedjétek megmondanom, hogy ez nem azért történt, mintha én lettem volna köztetek a legméltóbb arra, hogy elöl menjek. Hanem az út szoros, az ösvény keskeny volt, melyen előre kellett törtetnünk, csak egymás után mehettünk, valakinek elöl kellett menni, s talán a véletlen hozta úgy magával, hogy én menjek legelöl, talán azért történt így, mert én voltam köztetek a legidősebb veterán ezen a pályán. Általában azt tapasztaltam, hogy a magyar ember nem szeret vakon más után indulni, nem hagyja magát vezettetni; a magyar embernek, s itt nemcsak a magyar ajkúakról szólok, hanem általában a Magyarországot alkotó nemzetről, megvan azon tulajdona, hogy ha többen egy nézetben, egy véleményben vannak teljes meggyőződésök szerint, azok összetartanak, s együtt, egy úton járnak. Ezért van, hogy Magyarországon, ha valamire nézve az egy gondolkozású, egy meggyőződésű emberek összecsoportosultak vagy egy pártot alkottak, az nem egyhamar bomlik fel ismét, hanem tagjai kitartással maradnak egymás mellett. Mi egy úton indultunk meg, együtt vívtuk ki azon sikert, melynek ma örvendünk, s hiszem, hogy ezen az úton tovább is együtt fogunk maradni.
Nézzük meg, hol vagyunk ma, s hogy jutottunk ide.
Az 1849-ik évben közbejött nagyszerű bonyodalmak belháborút szültek; a belháború legyőzetvén, abszolutizmus következett be. Mi ezen állapotban csak sóhajthattunk, annak ellenállani nem volt erőnk, a szólás sem volt szabad. Most azt halljuk, s alapos okunk van hinni, hogy a holnap felolvasandó leirat által az ország vissza lesz helyezve alkotmányának birtokába. Bármennyire elismerjük is azon barátink érdemét, kik ezen szerencsés fordulatot előmozdították, azt kell mondanunk, hogy ez az isteni gondviselés műve, s amit nem szabad felejtenünk, az a fejedelem kegyessége, ki elismervén jogos követeléseinket, minket a törvényes térre visszahelyezett.
De ne gondolja senki, hogy azáltal, ami most történik, minden be volna végezve, s hogy egészen készen állana azon nagy és dicső épület, mely hazánk jóllétének és boldogságának épülete. Csak azon tér, melyen ezen épületnek kell állani, lett szabaddá. Azon téren eddig egy nagy kő, egy súlyos szikladarab feküdt, mely miatt ott építkezni nem lehetett: a törvényes állapot helyét elfoglaló abszolutizmus. E követ szétmorzsolni nem voltunk képesek; helyéből kitolni hiányzott az erő. A fejedelem jóakarata hozzájárultával elsüllyesztettük azt; s most már azon súlyos szikla, mely eddig a legnagyobb akadályul szolgált, a legbiztosabb és legszilárdabb alap lehet, melyen azon épületet fölemelhetjük. Sok nehézség van még ugyan hátra, de nem kell elcsüggednünk, s ne higgyük magunkat gyöngébbeknek, mint vagyunk; csak erősebbeknek se, a világért se higgyük; az meglankasztaná további munkásságunkat, ez kockáztatná a sikert. Csak egyet akarok mondani, s erre nézve a szentkönyvből vett hasonlattal élek. A Biblia szerint a Bábel tornya építését azért nem fejezték be, mert Isten az építők nyelveit összevesztette. Vigyázzunk, nehogy a mi tovább építéseink is azáltal váljanak lehetetlenné, hogyha nyelveink – nemcsak a szó szoros értelmében véve, hanem értem: akaratunk, törekvéseink – összezavarodnának, egymással összevesznének. A reánk váró munkában mindenkinek az események, saját hivatása és önérzete ki fogják mutatni azon tért és szerepet, melyet be kell tölteni; töltse be azt mindenikünk legjobb tehetsége szerint, teljesítse kötelességét mindenki, s a meglevő alapból a legszebb épület fog emelkedni.
És mik voltak azon útnak, melyen idáig jutottunk, eddigi fázisai? Tizenkét évig teljes abszolutizmus uralkodott a hazában. 1860-ban, részint az események, részint addig szerzett tapasztalásai meggyőzték őfelségét, hogy ezen állapot tarthatatlan. Őfelsége kibocsátotta az októberi diplomát. De mielőtt, amit abban ígért, hogy azt a magyar országgyűlésnek is elébe terjesztendi, megtörténhetett volna, megkészült a februári pátens*, mely, a mi megkérdezésünk nélkül, az egész birodalomra nézve bizonyos alkotmányt akart meghozni, mely a mi alkotmányunkkal tökéletes ellentétben állott. Összeült a magyar országgyűlés 1861-ben. Mi volt ennek teendője? Miután a magyar alkotmány megsemmisíttetett s ellenünk a jogeljátszás tana állíttatott fel, nekünk kötelességünk volt az egész világ előtt megmutatni, s minden lehető erősségekkel bebizonyítani, hogy a magyar alkotmány jogilag fennáll és nem vesztette el érvényességét; megmutatni, hogy követeléseink jogosak; egyszóval, hogy – igazunk van. Ezt törekedett bebizonyítani fölirataiban az 1861-i országgyűlés, s tudja Isten, nem is éppen sikertelenül, mert attól kezdve megszűntek a jogeljátszást emlegetni ellenünkben. Ennyiben a 61-i országgyűlés teljesítette föladatát, s eleget tett kötelességének.
Mit mondottak azután? Mit mondott a külföld, vagy legalább a külföldnek némely országai? Azt mondták: mi elhisszük, sőt megengedjük, hogy nektek igazatok van; hogy Magyarország külön alkotmánya jogilag érvényes; de nekünk abban nincs semmi érdekünk, hogy ez Ausztriával szemben tovább is fennálljon; nekünk mindegy, akár van Magyarország, akár nincs; de az érdekünkben áll, hogy Közép-Európában azon állam létezzék és hatalmas legyen, melyet Ausztriának nevezünk. Ámde Ausztria nem állhat fenn Magyarországnak külön önállásával; ennek alkotmánya ellentétben áll Ausztria tételével és hatalmával; s annálfogva ellentétben a mi érdekünkkel is. Mi tehát a ti követeléseiteket, ha szintén jogosak is, nem pártoljuk, még erkölcsi támogatással sem; és hogy azokat Ausztria nem teljesíti, eléggé igazolva látjuk önfenntartásának szüksége által. Így szólt akkortájban a külföld; olvassátok az akkori európai sajtóban vagy legalább annak nagy részében történt nyilatkozatokat. Mi volt a mi teendőnk ezen nyilatkozatokkal szemben, mikor a jelen országgyűlés egybehívatván, ismét felszólalhattunk? Most teendőnk volt bebizonyítani s meggyőzni a világot arról, hogy a magyar alkotmány és Magyarország törvényes önállása nem ellenkezik Ausztria fennállásával és hatalmával, sőt ez a kettő egymás mellett igen jól megfér; bebizonyítani, hogy midőn mi saját alkotmányunkat és önállásunkat követeljük, azzal semmi olyat nem kívánunk, ami Ausztria fennállását s őfelsége többi országai jóllétét lehetetlenné tenné, vagy ami Európa érdekeivel ellenkeznék. Ezt akarta jelen országgyűlésünk bebizonyítani a trónbeszédre készült föliratában; erre törekedett, midőn a közös ügyek iránti javaslat készítésére a hatvanhetes bizottságot kiküldötte; erre törekedtünk a tizenötös albizottságban készült javaslatunkkal, erre annak revíziójával a hatvanhetes bizottságban. Ezen munkálat iránt különbözők lehetnek köztünk a nézetek; és ugyanazon tiszta hazafi érzettől vezéreltetve is egyik azt helyesebbnek láthatja, mint a másik. De végre is, amit tettünk, azt az országgyűlés többségének nézete szerint tettük, és törekvéseinket ezen többség magáéivá tette. Én azt hiszem, ezen törekvésünket is követte némi siker, mert íme, őfelségét meggyőztük arról, hogy követeléseink nemcsak jogosak, hanem a birodalom érdekével össze is egyeztethetők.
Ami azon tárgyat illeti, mely miatt, úgy látszik, ezen konferencia összehívatott, tudniillik a holnapi ülésben felolvasandó királyi leirat alkalmával mit kellessék tennünk, erre, azt hiszem, igen egyszerűen elmondhatom nézeteimet. Őfelsége leiratban adta tudtunkra, hogy felterjesztéseinket meghallgatta, a törvénytelen állapotot megszünteti, a magyar minisztériumot kinevezi, egy szóval mindent kifejezve – alkotmányunkat visszaállítja. Én azt hiszem, erre csak egyet mondhatunk: hogy köszönjük. Köszönjük, hogy őfelsége jogos kéréseinket meghallgatja és teljesíti. És ezen köszönetünket legcélszerűbbnek vélem őfelségéhez küldendő országos küldöttség által fejezni ki. Holnapi teendőnk tehát az lesz, hogy az őfelségéhez a képviselőház részéről küldendő tagokat megválasszuk, vagy, ami ily ünnepélyes küldöttségekre nézve tán célszerűbb: az elnök által ajánlandó egyéneket helybehagyjuk, kik őfelségének megvigyék az országgyűlés köszönetét. Ennyi a mi teendőnk holnap és semmi több.
Még egyet mondani ösztönöz szívem. Köszönetünket szeretném kifejezni azon barátink iránt, kik a fennforgott nehéz körülmények közt mindnyájunk legfőbb óhajtását annyi önmegtagadással, buzgalommal s oly sikeresen tolmácsolták és képviselték; szeretném különösen Andrássy barátom* iránt, kit igazán az isteni kegyelemtől nekünk adott providenciális* embernek tartok; de nem szólok róla többet, nehogy úgy tűnjék fel, mintha én és Andrássy barátom* kölcsönösen dicsérnők egymást.