Az albánok
szerző: Szegh Dezső
AZ ALBÁNOK.
Aligha van Európának most fontosabb problémája az albánoknál, Albániánál és az albán kérdésnél és nincs is hiány olyan ismertetésekben, amelyekből nyilvánvaló, hogy mennyire ismeretlen a nép is, országa is s hogy mennyi téves adat van róluk forgalomban. Es ezen nincs is csodálni való. Az albánság multja, mostani helyzete, az a zárkózottság, amelyben az albánság eddig élt az európai tudományos kutatás előtt, megmagyarázza és megérteti a téves fogalmakat. Állami életet a rég mult századokban éltek, azután letüntek a történelmi szereplés fórumáról. Nemzeti és faji individualitásukat csak halványan éreztették és juttatták kifejezésre, a népek történelmi evolúciójából kikapcsolódtak, a külső világot tehát – épen azért, mert politikai okok nem tették szükségessé – csak kevéssé érdekelte maga a faj is s annak élete is. A mult évszázad folyamán kezdettek csak ismét sűrűbben életjelt adni magukról, pszichologiai okok magyarázzák azonban, amelyekre hosszadalmas volna itt kitérni, hogy ezek az életjelenségek mélyebb nyomot szántani részben nem is akartak, részben nem is tudtak. Az európai politika és az európai tudomány hideg maradt az albánokkal szemben s ha némely okok mégis szükségessé tették, hogy foglalkozzanak velük, azt rábízták azokra a szomszédokra, akik faji vagy politikai törekvések miatt épenséggel nem igyekeztek azon, hogy az objektivitás színében tünjenek fel. S így jöttek létre a ferde felfogások az albánokról. Mert az olyan munkákból és közlésekből, amilyen például nemrégiben jelent meg Gyorgyevics Vládán, volt szerb miniszterelnök tollából az albánokról, ne alkosson magának senki véleményt erről a népről.[1]
A ferde felfogásokat kétségtelenül fejlesztette az a nehézség is, amely útjában állott az albán földnek és népének kutatásában és feltárásában. A kellő tájékozottság hiánya magának a népnek multjával szemben, nyelvének ismeretlensége, azok a határtalan fizikai akadályok, amelyek megnehezítették az Albánia belsejébe való behatolást, – mindez jelentékenyen hozzájárult ahhoz, hogy Albániában és az albánokban rejtélyeket lássunk. Kell-e egyébre utalnom, mint arra, hogy ma, mikor Ázsia és Afrika eddig ismeretlen belseje feltárul a tudományosság előtt, addig a mi határainktól néhány kilométernyire fekvő Albániában földrajzilag fölfedezetlen területek vannak, amelyeken soha európai ember nem járt; hogy térképeink, még a legtökéletesebbeknek elismert úgynevezett középeurópai vezérkari térképek albániai felvételei is sok tekintetben teljesen hasznavehetetlenek. Lehetnek-e akkor tisztult fogalmak magáról a népről?
Hiszen ismeretes az, hogy Albánia fölfedezése, eltekintve néhány jelentéktelenebb és felületesebb útirajztól, tulajdonképen csak a mult század derekától kezdődött, amikor Hahn főkonzul kezdte bejárni Albániát s az ámuló Európa előtt bebizonyította, hogy a Balkán félsziget nyugati szélén, változatlan ősi szokásaiban, tiszta faji individualitásában él a baszkok mellett Európa legrégibb népe. Az illyrektől származó északalbániai geg-ek és az epirotáktól származó délalbániai toszk-ok. Sajnos Hahn-nak kevés követője akadt, főleg a magyar tudományos világban s ezzel sok alkalmat mulasztottunk el az eredeti nyelvi, néprajzi, történelmi, geografiai és más kutatások terén. De hiszen ezt pótolni még mindig lehet, mert más kulturnemzetek sincsenek kedvezőbb helyzetben az albánologia terén, mint mi.
Történelmi fejtegetésekbe nem bocsájtkozhatom, amikor azonban az albánokat kívánom némely sajátságaikban ismertetni, kénytelen vagyok felosztásukról és területükről röviden megemlékezni. Az albánság lélekszámát természetesen pontosan megállapítani nem lehet. Kerekszámban két millióra tehető a lélekszámuk. Legnagyobb számban eredeti lakóhelyükön a skutarii, janinai, koszovoi és monasztiri vilajetekben élnek, ezeknek bizonyos területeiből fog kialakulni a jövendő Albánia. Nagyobb számban élnek még Olaszországban és Görögországban, az egyes Balkán-államokban s általában szétszórva egész európai Törökországban, van egy telepük a dalmáciai Borgo Erizzo-ban s nálunk Horvátországban, Nikince és Hrtkovce falvakban. Amerikában is tekintélyes albán koloniák vannak. Az albán diaspora azonban itt most, természetesen, tekintetbe nem jöhet.
Az albánok között (megjegyzem: ezt a kifejezést albán, Albánia ők nem ismerik, magukat Sćüptar-oknak, országukat Sćüpnia-nak nevezik) két főtörzset kell megkülönböztetni. A geg-eket és toszk-okat. A határvonal közöttük a Skumbi folyó, amint hajdan is ez választotta el az illyreket az epirotáktól. Nyelvük ugyan eltér egymástól, de téves az a felfogás, mintha az eltérés olyan lenne, hogy meg sem értik egymást. A délalbánok tulajdonképen ismét két részre oszlanak: a ljabokra és az eredeti toszkokra. Köztük azonban egyáltalán nincs jellegzetesebb különbség, bár ők maguk használják a megkülönböztetést. A toszk-ok a Vjossá-tól északra laknak egészen a Szkumbi-ig . Tehát Malakastrán , Berat és Müzekie vidékén. Vjossától délre Butrintóig terjed Ljaberia . Magában foglalja ez utóbbi Valona , Tepelen , Argyrokasztro és Delvino kazákat. Ehhez kapcsolódik délfelé Čamuria , amelynek lakói ismét toszk-ok.
Észak-Albániában már komplikáltabb, néprajzi szempontokból is, a széttagozódottság. Itt tulajdonképen városi, síkvidéki és hegyi albánokat kell megkülönböztetni. Bennünket a hegyvidékiek érdekelnek leginkább, amennyiben ezek őrizték meg legsajátságosabban eredeti szokásaikat. Ezek a törzsek a: Hoti, Klementi, Gruda, Kastrati, Pulti, Šlaku, Šala-Šoši, Toplana, Merturi, Nikaj, Thači, Krasnići, Gaši, Bitüči, Hasi, Dušmani, Dukadzsin, Kabaši, Malizi; az öt mirdita bajrak: Dibri, Kušneni, Oroši, Fani, Spači; továbbá a Bškaši, Kthela, Selita, Lurja, Ljuma-albánok s a matjai négy bajrák, az olomani, ćelaj, zogolj, bogsicsi albánok; ide sorozhatok végül a Malcija Lešit négy bajrakja, a Velja, Krüezezi, Manatia, Bulgjeri, továbbá a dibrai albánok. E vidékek, illetve törzsek lakói azok, akik után az albánság rossz hírnevét költötték. Nem csoda, hiszen a felsorolt törzsek, illetve vidékek közül azokkal, amelyek az egyesült Drim-től északra és délre fekszenek, a legnehezebb volt közelebbi ismeretséget kötni. Még a török közigazgatás sem tudta magát befészkelni. Ezek a törzsek azok, amelyek egyenként úgyszólván külön kis köztársaságot alkotnak és saját törvényeik szerint élnek, egymással is hadakoznak. A periferiákon már megkisértette a török kormány, hogy saját közigazgatásának érvényt szerezzen, de ez is inkább csak papiroson volt meg.
A törzs komplexuma az olyan családoknak, amelyek egy és ugyanazon törzsatyától származnak. Ezek a családok rokonságban lévén egymással, egymás között nem házasodhatnak. Ez volna az általános szabály, amely alól azonban vannak kivételek, így például a mirditák kifelé egy törzsként szerepelnek, ám csak három bajrak rokon: az Oroši, Spači és Kušneni. Ezek nem házasodnak egymás között, a másik két bajrakkal a Fani és Dibrivel azonban házasságra léphetnek. Rokonoknak tartják továbbá magukat a Pulti, Šala-Šoši, Dušmani, Toplana, Mikaj és Merturi bajrakok, melyek együttvéve a Dukadzsin-törzset alkotják s ezért «fis i dzsašt bajrakut»-nak (a hat bajrak törzsének) nevezik magukat, de azért házasodnak egymás között s ma már külön törzseknek vehetők. A törzs fogalom tehát, mint ezekből a példákból is látható, meglehetősen konfuzus Albániában. Ennek teljes tisztázása még a jövő feladata. Össze kell gyüjteni a genealógiai táblákat, amelyeket betéve tudnak, mert apáról-fiúra adják az albánok s majdan össze kell azokat vetni, hogy teljes világosság derüljön a törzsekre s általa a törzsek történetére.
A törzsi összetételnél tulajdonképen fontosabbak a bajrakok, amelyeket egyesek a törzsek alosztályainak tartanak, holott ebben tévedés van. A bajrak azoknak a családoknak a közössége, amelyek egy vidéket laknak. A bajrakok szervezete ismét eltérést mutat egyes vidékek szerint. Ott, ahol szigorúan vannak szervezve, pl. az északi törzsek, ott a főnöknek, a bajraktárnak hatalma osztatlan. A bajraktár, szószerint zászlótartó, állása öröklődik apáról-fiúra. Ha a legidősebb fiú valamely okból nem képes tisztségét ellátni, akkor a következő fiúra száll a hatalom. A bajraktár vezeti harcba a bajrak-ot, ő elnököl a plečeniján, amely a legelőkelőbb családok fejeiből alakult tanács és a kuven-ben, amelyet évenként egyszer vagy kétszer tartanak meg s amelyen minden család egy-egy tagjának részt kell vennie s abban felszólalási joga is van mindenkinek. Az ott hozott határozatok kötelezők mindenkire, a bajraktárra is. Említettem, hogy a plečenija az előkelő családok tagjaiból alakul. A törzseknél ugyanis van ősi nemesség, amely a bajraktár és a nép között áll. A Nikáj törzsnél például az ősi nemesség a négy kren-ből áll, ezek a Kol Bibaj, Lek Bibaj, Mark Bibaj és a Curaj pošter a kopitival. Megjegyzem, hogy némely törzsnél, pl. épen a Nikáj-nál is, alsóbb nemesség is van, az u. n. djelmnija, vagyis az ifjúság. Ezeknek feje az i paridjelmnisz szintén öröklődő állás, mert az albánok választást nem ismernek. Ahol van ilyen alsóbb nemesség, ott az hajtja végre a határozatokat, míg máshol erre külön tisztség van, az u. n. gjobar. A nemességnek kiváltságos helyzete különösen a délibb törzseknél, pl. a Lurjáknál, Selitáknál és Kthelaknál szembeötlő. Ugyanis itt a felsőbb osztály elseje, az ú. n. «pljaku i par» – ahogyan ezeknél a törzseknél nevezik – egyúttal az egész törzsnek is főnöke. Ellentétben a Drim-vidéki törzsekkel, ezeknél a pljaku i par hívja össze a plečaniját és a kuvent, míg északon, a Drim vidéken, ez a bajraktár feladata. A pljaku i par mellett van azért bajraktár is, aki épen annál az anarchiánál fogva, amely uralkodó az említett törzseknél, bizony nem egyszer magához ragadja a hatalmat a pljaku i par-tól, ha pl. az illető vagy egészen fiatal ember, vagy pedig nagyon megtizedelte családját a vérbosszú. Ám még ez esetben is egyedül a pljaku i par hívhatja össze a plečeniját és nélküle határozatot nem hozhatnak. Itt megjegyzem, hogy olykor tiszta mohamedán törzsnél, például a Lurjáknál a törzsfő katholikus, míg a bajraktár mohamedán. A Drim-vidéki törzseknél főleg ott korlátozhatják a bajraktár hatalmát, ahol meg van a djelmnija, amely nem egyszer tagadja meg a határozat végrehajtását, sőt egyenesen ellene is szegül, mert más nézeten van. Vannak végül egyes hatalmasabb emberek is, akiknek akarata ellenére ugyancsak nem hajtható végre a határozat. Megjegyzem még, hogy némely törzsnél meg van a vojvoda méltóság is. Azelőtt a vojvoda egy zászlóaljnak volt parancsnoka, ma már csak cimet, de egyúttal ezzel járó különösebb megtiszteltetést is jelent. A méltóság szintén öröklődik. A mirditáknak a bajraktárokon kívül, kapetan-juk, hercegük is van.
Ott, ahol törzsekre tagozva élnek az albánok, külön törzstörvények vannak érvényben. Ezeket a törvényeket hozzák meg az említett törzsi gyülekezeteken, vannak azonban különleges szájhagyományokon felépülő törzstörvények is. Így a dukadzsini törzseknél az ú. n. Kanuni Lek Dukadzsinit, Dukadzsin Sándor törvénye, amely az említett törzseknek egykori hasonló nevű főnökétől származik. A mirditáknak, valamint a tőlük délre fekvő vidékek albánjainak, a matjaiaknak és a dibraiaknak szintén van hasonló törzstörvényük, a Kanuni Skanderbegut, de ez a felsorolt vidékeken uralkodó teljes anarchia miatt már kezd feledésbe menni. E törvény büntetőjogi szankciói értelmében torolnak meg minden gyilkosságot, rablást és lopást. Még pedig az egész törzs bünteti. Úgy mellékesen megjegyzem, hogy vannak törzsek, így a már többször aposztrofált Kthela, Selita és Lurja-törzsek, ahol egyáltalán nem ismernek törzstörvényt, törzsi szolidaritást sem a bűntettek üldözésében. Ezeknél a törzseknél teljesen züllött állapotok uralkodnak. A törzs, mint olyan, nem avatkozik magándolgokba, gyilkosok, rablók, tolvajok üldözésébe. Itt mindenki magát védelmezi s mindenki ellensége a másiknak. Nem kell azonban gondolni, hogy valami nagy területekről van szó. A kthelai törzs 10 faluból és 300 házból (ez alatt mindig családot kell érteni), a lurjai törzs 300 házból, a selita törzs 280 házból és 9 faluból áll.
A Drim-vidéki törzseknél, amelyek szigorúabban vannak szervezve, már a törzs egészének is köze van a megtorláshoz. A büntetések mértékére nézve felhozok néhány példát. Ha valaki törzsrokonát meggyilkolja, akkor házát felégetik és a meggyilkolt családjának 1200 kor. értéket tartozik fizetni. Ha fizetni nem tud, akkor földjét a meggyilkolt családjának adják át. Ám ezzel még hatályát nem veszíti a vérbosszú. Az mindaddig fennáll, amig a gyilkost vagy ennek valamelyik családtagját a zoti djakut, a vér ura meg nem gyilkolja. Néha a djakšur, vagyis a vérbosszútól üldözött, barátai avagy pedig a pap közbenjárására, megszabadul a vérbosszútól, ám ebben az esetben még külön vérdíjat kell fizetnie, amelynek nagysága meglehetősen változó. Megjegyzendő, hogy a dzsakšurnak minden esetben még a bajrak-nak is fizetnie kell.
Aki egy tehenet rabol, az a bajraknak egy Martini-fegyvert vagy annak értékét, 1000 piasztert, a megkárosítottnak pedig 2000 piasztert fizet. Kisebb állat elrablásáért 500–1000 piasztert tartozik fizetni. Az anyagi kárpótlást rendesen állatokkal törlesztik, mert hiszen a pénz nagyon ritka jószág ezen a vidéken. A törzstörvény különben maga egy külön érdekes studium, változataiban, nüanszaiban, sajátságaiban, amelyek kétségtelenül középkori jelleget hordanak magukon. A birói, bizonyítási processusok, az eskütársi intézmény mind annyi anyagot nyújtanak, hogy azokkal csak külön lehetne foglalkozni – a vérbosszúról azonban, amely, mert talán a legismertebb szokása az albánságnak, a leghelytelenebb felfogásra is ad alkalmat, – kell néhány szót ejtenem s ezzel kapcsolatban megemlékeznem a vendégjogról is, amely az albán jellemnek egy másik kimagasló vonása. Hogy mi idézi fel a vérbosszút, erre általános tételt az albániai viszonyok mellett bajos volna felállítani. A gyilkosság minden esetben felidézi, holott, mint láttuk, más büntetés is jár érte. Ahol az élet- és vagyonbiztonság a teljes anarchia miatt igen gyenge lábon áll, ott természetesen az egyesek kedvétől függ a vérbosszú. A Nikaj és a Šala törzsek például ősidőktől kezdve halálos ellenségnek tartják magukat. Ha egy Nikaj és Šala találkozik, már működésbe lépnek a fegyverek. A Lurjáknál 300 család közül 250 áll vérbosszúban. Napi járóföldre nem lehet természetesen férfivel találkozni az ilyen vidéken. Megesik, hogy némely vérbosszúban levő ember 10–15 esztendeig el nem hagyja házát, mert ellenfele rendületlenül leselkedik rá vagy férfi hozzátartozójára. Az ilyen vidéken természetesen az asszonyok látnak el minden munkát. Némely törzsnek a tagja kérlelhetetlen a vérbosszú foganatosításában. Egy Šala vagy Nikaj ellenséges törzseken keresztül képes évekig is üldözni ellenfelét, amig a jó alkalom kínálkozik s puskacső elé kaphatja a dzsakšurt. Kegyelmet a vérbosszú foganatosításában csak akkor ismer az albán, ha a dzsakšur asszony kiséretében van vagy bessat, ú. n. treuga Deit kötnek, amit különféle alkalmak idézhetnek fel. Pl. ha a katholikus vidékeken a dzsakšur áldozáshoz akar járulni, ilyenkor a pap közbenjárására bessát köthetnek vagy ha hetivásárra indulnak, olyankor némi alkudozások után ugyancsak fegyverszünetet kötnek bizonyos utakra és napokra vonatkozólag. Legteljesebb és legbiztosabb védelmet mégis a vendégjog nyújt. Ha a vérbosszúban levő üldözött saját ellenfeléhez menekül, pl. betér a házába, akkor nemcsak a vérbosszú van felfüggesztve, de élvezi mindazokat az előnyöket, amelyeket a vendégjog nyújt Albániában. Menteni nem lehet a vérbosszút, ám el sem lehet olyan mértékben ítélni, mint egyesek, az albán viszonyokban tájékozatlanok teszik. Mindig figyelembe kell ugyanis venni az életviszonyokat, amelyekben egy nép él.
S a vérbosszú mellé oda kell állítani a vendégjognak azt a példátlan tisztaságban kifejlődött formáját, amelynek alig van párja. Olyan tulajdonsága ez az albánságnak, amely előtt még politikai ellenfelei is meghajolnak. A vendégjog nemcsak vendégszeretetben, hanem feltétlen védelemben is nyilvánul. Amint belépünk egy akár teljesen idegen albán házba s ott csak egy pohár vizet iszunk, már az egész család vendégjoga alá helyeztük magunkat. Ú. n. «mik» leszünk. Megkülönböztetett tisztelet lesz osztályrészünk. Az étkezésnél az első helyet a «mik» foglalja el, ő kapja a legjobb falatokat s éjszakára neki készítik a legjobb fekvőhelyet. Végtelen sértésnek tartaná az albán, ha ezért ellenszolgáltatásban akarnók részesíteni. A védelem abban nyilvánul, hogy mindaddig, amig egy más albán házba nem térünk, illetve míg más albán család «mik»-je nem leszünk, mindaddig az illető család kezeskedik értünk s védelmez. Ha ezenközben baj ér bennünket, érvényre emelkedik a védelmező család megtorlása. S ha a vérbosszú a vendég meggyilkolása miatt keletkezett, azt egyedül a vér moshatja le. A «mik» meggyilkolását vérdíjjal megváltani nem lehet. Ez az egyetlen eset, amikor mindig foganatosítják a vérbosszút. Az ellenben megtörténik, hogy ha az albán vendégének kiséretében van s eközben találkozik a dzsakšurral, a vendége iránt való tiszteletből eláll a bosszú foganatosításától. A vendég iránti előzékenységnek szinte megható példáit lehetne felhozni. Egy előkelő délalbán, Ekrem bej Vlora, beszélte például, hogy vendégségben volt, amikor házigazdájának fiát holtan hozták haza. A vérbosszú áldozata lett. Az illető albán azonban, bár egyetlen gyermeke volt, elrejtette a holttestet, az asszonyokat pedig, mert nem bízott benne, hogy fájdalmukat el tudják titkolni, eltávolította. Csak másnap, amikor elutazott a vendég, tudta meg a gyászesetet. Megkérdezte vendéglátóját, hogy miért titkolta el előtte az esetet.
– Te az én vendégem vagy, felelte az albán, és még szerencsétlenebb lettem volna, ha a te nyugalmadat is megzavarom.
Ha a dzsakšur ellenfele házába téved, ez felkel, elébe megy, köszönti, megvendégeli, mintha a legjobb barátságban lennének. Míg nála van, hajaszála sem görbülhet meg.
Különösen a Montenegróban szokásos «probratstvo» intézménye itt is ismeretes, de ennél sokkal szorosabb kötelékben vannak a komparok. Ezt úgy kötik, hogy valamely albánnak a barátja bizonyos ceremóniák között levágja az elsőszülött gyermeknek első hajfürtjét. A kompar-ság a legszorosabb kötelék, a komparok egymásnak még a legnagyobb bűntettet is elnézik.
Legfőbb gyönyörűsége az albánnak, ha látogatóját megvendégelheti s az idegen bizony, főleg míg meg nem szokta az albán specialitásokat, ezt az egyet talán szivesen el is engedné. Mert az albán az étkezésben épenséggel nem finyás, a malcuroknak szegénységük miatt erre nem is lenne módjuk. A hegyvidékieknek – a legszegényebbjének természetesen – napi eledele főtt, sósvízbe aprított kukorica-kenyérből áll, a jobb móduaké sajtból és savanyú tejből. Asztal, evőeszköz persze nincs, ez utóbbit az evés előtti és evés utáni kézmosás pótolja. A legjobb falatokat, mint mondottam, a vendég kapja. A vendég megtiszteltetése különben az egyes törzseknél különféle szokásokhoz van kötve. A sült bárányfej például előkelő étel, kicsit furcsa, hogy a szemével együtt tálalják fel. A mirditáknál a bárányfejet egyedül a vendég kapja, ellenben a Šaláknál csak átnyújtják a vendégnek, aki azután a helyi etikett szerint tovább adja, míg vissza nem kerül a házigazdához. Ez azután szétdarabolja s az asztal tekintélyei szerint szétosztja.
Vannak lakmározások, amelyeknek menüje sajtból, tojásból, főtt húsból, csirkéből, párolt rizsből, hagymából, makaróniból, zöld paprikából, sózott ugorkából kerül ki. Bor is kerül az asztalra, evés előtt pedig raki, pálinka, amelyből tekintélyes kvantum szokott elfogyni, Akit különösen meg akarnak tisztelni, annak külön poharat adnak. Poharazás közben sablonos köszönési formákat használnak. Az elsőnél a katholikus malcur-oknál mindig ez: Kjoft levdue Jezu Kristi, dzsiszmon e jets. Dicsértessék a Jézus Krisztus, mindörökön. Élvezhetetlen a malcuroknál a kenyér, amelyet egyébként meglehetősen primitiv módon készítenek A tésztát kerek serpenyőn parázsra teszik s rá egy pléh fedőt tesznek, amelyre ugyancsak parazsat raknak. Tíz perc alatt egészen megsül a kenyér. Egészen albán specialitás az u. n. math, amely tejjel és vajjal készült tészta édes mártással.
A délalbánok már némileg jobb módban élnek. Itt még a szegényebbjének is a főétele a hús és tej, a gazdagabbaknál tészta is kerül az asztalra. Miután a délalbánok valamivel közelebb jutottak a nyugati élethez, különösen a sík vidékeken, itt már érezni némi idegen befolyást, anélkül azonban, hogy egyéni sajátságaikból túlságosan vesztettek volna. Az étkezés európaibb, főleg a jobbmóduaknál s a lakomáknál különösen. Sőt a városokban már az asztalt is ismerik. A délalbán étkezés a következőképen folyik le. A szobába mindenekelőtt egy szőnyeget hoznak be, ez a Sofrá-Béss, arra egy alacsony asztalkát állítanak, erre pedig egy rézlapot. Köröskörül párnákon ülnek az emberek. Valamenyi térde fölé egyetlen hosszú asztalkendőt terítenek, ez a Sofrá peskír. Villa, kés itt sincs. Fakanál ellenben van s ez többnyire diszesen cifrázott. A tányér is igen ritka. Pohár sincs. Szolgák állanak ugyan a vendégek mögött, hogy vízzel szolgáljanak. De aki étkezés közben iszik, az súlyosan vét az etikett ellen. A bárány az elmaradhatatlan. Még pedig annyi bárányfejet tálalnak, ahány előkelőség van jelen. Asztali imádságot, ellentétben az északi albánokkal, a délalbánok nem ismernek. A házbeliek többnyire nem étkeznek együtt a vendégekkel, hanem mögöttük állanak és kiszolgálják őket. Csak amint a vendégek végeztek, kerül reájuk a sor, még pedig ha két szoba van, akkor a szomszédos helyiségben.
Amint ezekből is látható, a délalbánok még sem élnek olyan primitiv viszonyok között, mint az északiak, amit azonban így általánosítani még sem lehet. Ez a különbség egyébként mutatkozik a házépítésben, berendezésben és az öltözködésben is. A tipikus albán épület a kula, egy várszerű építmény, úgy északi, mint Dél-Albániában, ez utóbbi helyen azonban az épületek többnyire nagyobbak, kétemeletesek s kőfallal elkerített udvarral vannak ellátva. Ez az általános tipus, a tehetősebbje mind ilyet épít s ha tekintetbe vesszük a vérbosszú-járványt, az ilyen épületekre szükség is van. A kulába a feljárat néha a föld szine felett négy méternyire is, de általában mindig igen magasan van. Többnyire kőlépcsőzet vezet a feljáróhoz. A helyiségen ablak nincs, csupán lőrések. Az ajtóval szemben van a nyitott tűzhely, a falakon fegyverek, ruhák, tölténytáskák s az étkezéshez szükséges fatányérok függnek. Némely vidéken ismernek egy különös alakú, háromlábú karosszéket, egyébként ez a bútordarab meglehetősen ritka. A fekvőhelyre többnyire törmeléket vagy füvet hintenek, az albán felső ruhában alszik. A jobbmódú házakban a fal mellett kerevetek is vannak, amelyek szőnyegekkel vannak leterítve, de ez inkább csak a mohamedánoknál található. A kula földszinti helyisége istálló vagy éléskamrának van berendezve; a kula mellé többnyire még egy földszintes házikó is van építve az asszonyok és gyermekek számára. Zárt falvak, főleg a malcuroknál nincsenek, az egyes házak jó néhány puskalövésnyire vannak egymástól. Minden ház magában, külön áll.
Az albán családok általában maguknak élnek, a szomszédsággal nem igen törődnek. Egy-egy család meglehetősen terjedelmes, ami a patriarchalis házközösség mellett érthető is. Átlag ötventől 200 főig terjed egy-egy család, vannak természetesen kisebb házközösségek is. A családot a legidősebb családtag vezeti, az övé minden hatalom, amig a családfő életben van, senki jogokat nem gyakorolhat. Ő a tulajdonjog korlátlan ura, legfeljebb akkor kap helyettest, legidősebb férfitestvére vagy fia személyében, ha nagyon elöregedett. De a helyettes a teljes jogok gyakorlását mégis csak a családfő halála után veszi át. A legritkább esetben fordul csak elő, hogy az atya halála után a testvérek szétválnak.
A leánygyermekeknek nincsen örökösödési joguk, csak akkor, ha az egyetlen leánygyermek atyja halála után kijelenti ünnepélyesen, hogy soha férjhez nem megy, ez esetben atyjának testvérei kárpótolni tartoznak őt. Ha magtalan a házasság, akkor a malcur halála után legközelebbi férfirokonai, elsősorban férfitestvérei örökölnek s az özvegynek tisztán eltartására vannak kötelezve. Az ilyen özvegyek azután teljesen szabad életet élhetnek. Joga van természetesen újból férjhez menni, első férje rokonságán kívül is, de ebben az esetben annak az ajándéknak egy részét, amelyet második férjétől kap, köteles első férje családjának kiszolgáltatni. A legtöbbször mégis az történik meg, hogy az özvegyet valamelyik sógora veszi el. Ez olyan jog, amelyet érvényesíteni lehet az özvegy akarata ellenére is. Megtörténik, hogy annak a fiútestvérnek, aki feleségül veszi az özvegyet, van már egy felesége. A polygamia ugyanis némely törzsnél, például a Šalák-nál nem ritka. A papi befolyás erősen küzd e szokás ellen, és sok helyen sikerült is már megtörnie. Az albán viszonyokból folyik, hogy szivesebben vesznek el olyan özvegyet, akinek fia vagy pláne több fia van. A magtalan asszonynak vagy olyannak, akinek csak lánygyermeke van, semmi becsülete nincs az albánoknál. A XVIII. századig általában szokás volt a hegyvidékieknél, hogy csak akkor esküdött meg a férj a feleségével, amikor az első fia született. A Šalák-nál még ma is az az általános szokás, hogy 4–5 napi együttélés után mennek oltárhoz.
A házasságkötés különben nagyobb általánosságban inkább a szülők feladata, akik már kiskorukban eljegyzik gyermekeiket. Ebben az esetben megtörténik, hogy a házasságra eljegyzettek csak az esküvőnél látják meg egymást. A hegyvidéken a szülőknek ez a joga már erősen veszít jelentőségéből. Náluk a férfiak már maguk választják az életpárjukat. Még pedig, ha megtetszik neki valamely szomszéd törzsből való lány (mert, mint említettem, saját törzsbelijével nem léphet a vérrokonság miatt házasságra), akkor egyszer-kétszer látogatást tesz a kiválasztott házánál, majd elküldi anyját vagy valamelyik rokonát a leány apjához ajándékkal. Ha az apa elfogadja az ajándékot, az beleegyezést jelent, ha nem, akkor visszautasítást. Néha az apa nem egyezik bele a házasságba, a leány azonban igen. Ebben az esetben a férfi, barátai segítségével, elrabolja a leányt, amire azonban beáll a vérbosszú. Sokszor asszonyt is rabolnak, még pedig az asszony beleegyezésével. Ugyanis, ha általában nem is nevezhetők az albánok erkölcsteleneknek, mint ellenségeik hirdetik, némely vidéken, ahol nagyobb az anarchia, bizony gyenge lábon áll az erkölcs s ez talán erősebben áll a délalbánokra, a toszkokra, mint az északiakra. Jellemző különben, hogy a szerelmet a mi fogalmaink szerint nem ismerik, nyelvükben a szerelem-re nincs is kifejezés. «Me dašt» – megkívánni szóval fejezik ki a szerelmet.[2]
Az asszony meglehetősen háttérbe szorul az albánoknál, de attól a perctől kezdve, amikor férjhez megy, köteles tisztelet illeti meg mindenki részéről, még pedig annál inkább, minél több fia van. Az összes házkörüli, valamint a földmunkákat is az asszony végzi, sőt a harcba is elkiséri férjét, élelmet hord, ápolja őt s fegyverrel a kezében kiáll a csatasorba is. Jellemző azonban, hogy ha asszonyt sértenek vagy gyilkolnak meg, akkor elsősorban nem a férj, hanem ez illető asszony családjának a kötelessége bosszút állani. Ez a joga azonban megvan a férjnek is.
Egy sajátos intézményről kell még megemlékeznem. Az albán leánynak joga van nyilvánosan és ünnepélyesen kijelenteni, hogy soha férjhez nem megy. Ebben az esetben «virdzsin»-né válik, fegyvert hordhat, a legtöbb esetben férfi ruhát és férfi nevet is vesz fel s férfi számba is veszik. A virdzsinek az egyház védelme alatt állanak s a szertartás, amely alatt végbe megy a virdzsin-né elismerés, szintén az egyház közbenjötte mellett történik. Az avatás mindig istentisztelet után az egész község jelenlétében megy végbe. Különös fogadalmat azonban a virdzsinek nem tesznek, csupán egyszerű kijelentést. Az okok, amelyek arra birják a lányokat, hogy virdzsinekké legyenek, többfélék. Többnyire abban az esetben teszik, ha szüleik már gyermekkorukban eljegyezték őket valakivel, akihez férjhez menni nem akarnak. Ebben az esetben ugyanis megmenti hozzátartozóit a vőlegény vérbosszújától.
Az albánok családi élete, maguk a házasságkötési szertartás és lakodalmi szokások, amelyek mások a déli és északi albánoknál, mások a városi katholikus és mohamedán lakosságnál, ismét mások törzsek szerint is a hegyvidékieknél, roppant sok ethnografiailag érdekes sajátságokat tartalmaznak, mindez azonban olyan bőséges anyag, hogy még felületesen sem érinthetem, csupán az albán népviseletről akarok még röviden megemlékezni.
A dél-albániai, illetve a toszk viseleten felül, amely az ismeretes fusztanellából, diszesen kivarrott bokavédőből, szines és ugyancsak kivarrott ujjasból és ezüst- vagy aranygombos kicifrázott mellényből, tuniszi fövegből vagy fehér nemezsapkából áll, magában Észak-Albániában négy főtipust kell a viseletben megkülönböztetni. A városi katholikus és mohamedán albánokét, a síkvidéki és a hegyvidéki albán viseletet. Külön, illetve jellegzetesebben eltérő viseletük van még a mirditáknak; míg a djakovai, ipeki, prizreni albánok az u. n. ruméliai viseletben járnak.
A városi katholikus albánok bő, sötétkék vagy fekete szövetből készült nadrágot, térdig érő fehér harisnyát, füzős cipőt viselnek. Derekuk köré szines övet csavarnak, selyemből készült ujjasból, mely gazdagon van feketével himezve, dzsamadan-ból, mely selyemből készült ujjatlan kabátka, a dzsamadan felett viselendő jelek-ből, többnyire piros, himzett és nyitva hordott mellényből telik ki ruházatuk egyéb része. A városi mohamedánok ugyanezt a viseletet hordják, gyakran látható azonban még az azelőtt általános fustanella viselet. Ez esetben térdüktől a bokáig diszesen himzett kolčit, lábvédőt viselnek.
A hegyvidéki albánok viselete rendesen tšakširból, testhez álló durva, fekete paszománynyal díszített nadrágból, džamadanból, e felett rövid ujjú mellényből, ú. n. džurdin-ból áll, amely hátul rojtokkal van szegélyezve, bocskort és fehér nemez sipkát hordanak még. Džurdint azonban sok helyen nem viselnek. Télen a džamadan felett még jeleket, efelett pedig többnyire barna köpenyt viselnek. A mirditáknal dolamát is hordanak, amely hosszú, térdig érő köpenyeg. Egyes vidékek szerint természetesen van eltérés a viselet körül, de azokat úgyszólván csak hosszú gyakorlat után lehet észrevenni. Ezekről az apró eltérésekről különben valamely törzshöz tartozását is meg lehet állapítani az albánnak. A síkvidékiek fehér čelešet, jeleket, brakešt, amely a városi albánok nadrágviseletéhez hasonlatos ruhadarab és dolamát hordanak. Elmaradhatatlan természetesen az övön a fém- vagy bőr tölténytáska.
Ami a nők viseletét illeti, az a városokban a rendes török viselethez hasonló, úgy a katholikusoknál, mint a mohamedánoknál. Ettől a viselettől egyedül a japandze, egy szines köpeny tér el, amely elől többnyire dusan van aranynyal himezve. A dél-albániai női viselet a ruméliaitól nem sokban tér el.
A hegyvidéki albán asszonyok viselete általánosan vörös, zsinórokkal díszített lábvédő, rövid, ugyancsak zsinórozott szoknya és egy frakkszerű öltönydarab, amely elől vagy csukott vagy nyitott, aszerint, vajjon hord-e inget és füzőt, amely utóbbi szintén himzett. Övük többnyire fémből készül vagy bőrből, de fémlapokkal kirakva. Legdiszesebben járnak a síkvidéki albán asszonyok, ami ruhadarabjaik ékességét s a himzések pazarságát illeti.
Megemlítem még, hogy Albánia némely vidékein sajátszerű hajviseletet látni. Leborotválják a fejüket s csak a fejbubján engedik a hajat nőni. Ez a percsin, amelyből azonban nem fonnak copfot, hanem vagy szabadon lóg vagy sapkájuk alá rejtik.
Egy délalbán azzal magyarázta ezt a viseletet, hogy ezzel a háborúban meg akarják könnyíteni az ellenségnek a fej lemetszését. Ha ugyanis, mondotta az illető, az ellenség nem tudná a hajfürtöt megragadni, akkor úgy vágná le az ember fejét, mint a csirkéét s ez megszégyenítő lenne.
Mindazokban, amiket itt elmondottam, korántsem tudtam rámutatni azokra a jellegzetességekre, sajátos szokásokra, eredeti vonásokra, amelyeket fel lehet találni az albánságnál. Egyes népszokásaik, eszközeik, babonáik, mondáik, zenéjük és dalaik gazdag anyagot nyújtanak a kutatónak, hiszen ősi, kezdetleges életviszonyok között élő nép ez, amelyet külső hatások nem tudtak még érinteni. Az út most szabadabb lesz, feltárul egy új, gazdag bánya az ethnografia számára is, reánk, mint legközelebb eső kultúrnépre háramlik a feladat, hogy felszántsuk ezt a szűz területet.
Szegh Dezső.