Az Ehrlich-ügy
| Az Ehrlich-ügy szerző: Bródy Sándor |
Egy aggastyán feküdt fehér pólyában, színes fabölcsõben; feje fölött az írás: "négy hetes, vagy négy hónapos? ismeretlen eredet, a forgószekrényben találtatott".
A genuai lelencház apácájától - aki szíves volt kalauzolni-kérdeztem:
- Mi baja a kicsinynek?
- Öröklött vérbaj. Már a szülei... mondá az apáca nem rokonszenves hangon.
- Meggyógyul?
- Nem szoktak meggyógyulni. Csak kínlódunk velük. Genua hatalmas kikötõváros uram, állandóan vagy száz ilyen nyavalyásunk van, uram. A bûn, uram, a szerelem, uram...
Nászúton jártam akkor Genuában és mivel az ember nem fér meg a saját boldogságában, a lelencügyet tanulmányoztam. De a bûnben született gyerek elõtt hirtelenében elment a kedvem minden stúdiumtól: olyan szomorúságot nem láttam még, mint amilyen a gyerek ábrázatára volt írva. A fehér és határozatlan rajzú szájon néma panasz a lét ellen, a szerelem ellen, akár az egészségben, akár a betegségben fogantatott az. A gyerek szemébõl mintha húszezer esztendõs bánat beszélt volna az emberi faj örök rabságáról, arról, hogy fejünkkel a legszebb azúrkék égben élünk, de övön alul a legorganikusabb iszapban vergõdünk. A kis élõ nem is volt már élõ, csak egy sebekkel borított, átszellemült szimbóluma a Schopenhauer tételének, hogy mindenféle nagy és kis szerelmek nem egyebek, mint nagy és kis csalásai a fajtának, amely bennünket a céltalan és érthetetlen szaporításra ûz...
Cholnoky Viktor barátomnak és kartársamnak a "Nyugat"-ban a betegségek bukásáról írott cikke frissítette föl emlékemben a genuai gyerek képét. Nem értem a barátomat: õ csaknem sajnálja, hogy íme reménység nyilik: fölszabadulunk valami rejtelmes és bûzös kórságból. Õ a fejünket, az intellektust, a geniet félti. Mintha az ember feje csak a fejébõl állana, mely tudós mondhatná azt meg neki - becsületszóra bár - hogy a pajzsmirigy vizes zsiradéka nem oly szerves szüksége a pszichének, mint az agy szürke állománya, az idegrendszer finom ezüst szálai? De nem bajlódom a fiziológiai romantikával és csak azt kérdem a barátomtól: nem volt-e az emberi genie elég diadalmas a vérbajok elõtt? A középkornak jóval a végén lép ez fel és csaknem bizonyos, hogy az egész görög kultúrában nem szerepel egyetlen spirokéta. Cholnokyt csak egyetlen ponton érteném meg, ha sajnálná azt a pluszt, amellyel az ember több, ha szenved. De ettõl ne féljen, jut is, marad is. Fájdalom, nagyon is jól ismerjük a teremtés modorát: az egyik kezével beszüntet egész betegségcsoportokat, a másikkal meg elveti az újak magvait. A bajból, úgy látszik, ki nem kerülünk soha és a genuai aggastyán-csecsemõ, Ehrlich elõtt és Ehrlich után, az örökös emblémánk.
Most szombaton olvastuk a Paul Ehrlich elsõ hiteles vallomását a 606-ról. Korszakos tudósnak kissé kevéssé begombolkozott a frankfurti orvos és valamelyest zavaró érzés, hogy a preparátumainak a szállítóleveleit is maga írja. Az eljárása nem elegáns, nem túlságosan elõkelõ, az igaz, hogy nem is fontoskodó. De ezen nem szabad fönnakadnunk, a vérbaj igazi specifikumát, a higanyt egy matróz, a digitálist pedig egy angol kuruzsló találta meg. Ezek az emberek szintén nem voltak begombolkozott, különösen úri emberek. Az Ehrlich tudományos találása azonban - most már bizonyos - egészen komoly. Különösen értékes kiindulási pontjában, abban, hogy öntudatosan kereste azt, amit megtalált. A gyógyító tudomány történetében ez példátalan diadal. Egyéb eredményei: ezerötszáz kísérlet és csaknem annyi gyógyulás. Nem szabad ugyan felednünk, hogy az összes betegségek között a vérbaj volt az egyetlenegy, amelyre specifikus gyógyszerünk volt és amelyet határozottan gyógyítani lehetett. És a 606 csak energikusabb, gyorsabb, de hogy alaposabb-e, az a kétely, amely e pillanatban még Ehrlichet is gyötri. Pedig ez a nagy kérdés, vagy az egyetem kérdés, lévén a lues a legravaszabb és a legalattomosabb emberi kórság. Elalszik az apában és fölébred húsz év múlva a gyerekben. Egy emberöltõn keresztül némán megbúvik az agy valamely megnevezhetetlen sejtjében és egyszerre fölordít, mint egy õrült cselekedete. (Cholnoky Viktor azt mondja, mint egy nagyszerû alkotás. De egyéb bizonyítéka nincs, mint a nem becsületes Lombrosó becsületszava.) Ehrlichnek és szerének nagysága és jelentõsége tisztán attól függ ma, hogy mit mond a holnap, azaz öt év, tíz év, húsz esztendõ. A végleges ítélettel és örömujjongással tehát várnunk kell, addig csak õszinte elismerésünk, hitûnk és reménységûnk lehet.
Ha mégis úgy volna, mint ahogy szeretnénk: az emberi sors egyszerre nagyot változik, mert a járványos kórokon kívül alig van jelentõs betegség, amelyben a vérbaj titokzatos szálait bele ne szõje. A tabes és paralízis, a korai véredény elmeszesedés, a veszedelmes neuraszténiák, a gyógyíthatatlan pszichózisok, tehát éppen a kultúrembereknek szinte kötelességszerû vége egyszerre kikapcsolódik. Vajon mi jön helyébe? Mert a vég csak el nem maradhat. A nemi kérdés bûnös misztikumának igen jelentõs része elesik és az egész nagyszerû és szövevényes kérdés egyszerre tisztultabb, egyszerûbb és talán kevésbé súlyos lesz. Látható változások a szépirodalmon. Bárha - és ezen nem gyõzöm a csodálkozást - a mindent impregnáló betegség nem váltott ki valamely korszakos írást, valamely a tárgynak szentelt monográfiát. De bágyadt vagy égõ roseolák ütköznek ki háromszáz év belletrisztikáján és a szexuális neuraszténia ott reszket Don Quijotétól madame Bovaryig mindenben. Mi jön a helyébe, mi lesz a mi szép mesterségünkkel, ha megegészségesedünk?
Nagyon el tudom képzelni az életet és az irodalmat is a vérbaj nélkül és arra gondolok, hogy nagy gusztus lesz abban a tisztább korban élni és írni. Ebben az idõszakban kezdõdik vala meg a nagy szociális kibontakozás, amelynek nem annyira a mindenható mekarchák, mint az egysejtû nem látható valakik az egyenruházott útonállói...
Ebben a pillanatban azonban még minden titok. És amíg reménység forró láza áraszt el bennünket, a szemünkben benne van az a húszezer esztendõs szomorúság, amellyel az emberi sorsba, hátra felé és elõre nézünk. Szomorkodnunk és szenvednünk kell mindörökkön örökké. Ha valami egyáltalán bizonyos lehetne, ez az egy bizonyos.