Az „Új Élet”-ből

Az „Új Élet”-ből szerző: Dante Alighieri, fordító: Sárközi György

                           1

Olyan nemes és olyan égi tiszta
hölgyem, mikor köszönget erre-arra,
hogy minden nyelv elámul megzavarva
s nincs szem, mely ne huzódna róla vissza.

Mig lép, dicsénekem szivébe issza,
de már magát alázattal takarja;
mintha a földre égieknek sarja
szállna, szemünk magas csodákra nyitva.

Ki megcsodálja, látni mást nem óhajt,
szivébe édesség nyilaz szeméből,
melyet nem ért, kit át nem járt eleddig:

s mintha lehellet, a legédesebbik,
szállna föl ekkor hölgyem kebeléből,
a lélekhez röptében szólva: „sóhajts.”

                           2

Ó vándorok, akik tünődve jártok,
talán olyasmin, ami nincs is itten,
s kiket távol földről hozott az Isten,
amint mutatja arcotok s ruhátok,

könnyeitek miért nem hullatjátok
e fájdalmas város kövén, amiglen
utcáin ténferegtek, mint ki mitsem
ért abból, ami rajta sulyos átok?

Ha meghallgatni volnátok kegyesek,
zokogva szélednétek százfelé szét,
– szivem bizonnyal és sóhajtva vallja.

Mert elvesztette jó Beatricéjét,
s ha róla ejtünk szót, bármily keveset,
kemény a szó és sirni kezd, ki hallja.