Az ősi küldött I. - A csallóközi hattyú/XI. A csend felel
XI.
A sötétség megnövekedett a házban, mióta odajárt.
Csak a pitvarkamrában az asztal szélén pislogott egy mécses, egészen az asztal
szélén pislogott, mintha sietségében tette volna le oda valaki.
Ungnak a szemébe szúrt az árva fény és maga sem tudta miért, minden ok nélkül
már jóformán semmit sem remélt.
Mi történt közben odabenn? Rettegni kezdett, hogy ezt most meg kell tudnia.
A világtalan folyosóban kétszer is megállt. Ujjai a falat tapogatták,
előrenyujtott lába a garádicsot kereste, aztán lekapta a fejét. Az átjáró
alacsony gerendájához ért és a levegőtlen csendben, mintha megint a Kinga
hangját hallaná: „vigyázz... meg ne üsd magad”... Még akkor is vele törődött,
nem magával, mikor a két karjában erre vitte, talán meghalni vitte azon az
éjtszakán.
Elzsibbadt keze szabódva tolta befele az ágyaskamra ajtaját.
Ecetszagú, romlott levegő ütötte meg, rászakadt a gyomrára, visszalökte a
testét. Szédülve kapott az ajtófélfához. Minden a fejére dűl már, a sötét
ágyoszlopok is dűlni kezdenek...
Később ez valahogyan mégis abbamaradt. A fedeles nászládáról a szemébe
világított egy mécses. A szegletben tűz égett a füstlyuk alatt és Jószág is
ott volt. A kolontói rabszolga kinyujtott kezében kövült lemondásban tartotta
az ecetes edényt, de a feje azért a mécses lobbanása szerint szanaszét mégis
több helyen bólogatott a kamrában, az ágynál is, a falon, olykor a mennyezeten
is.
Mikor Ungot meglátta, állati megadással kezdte mondani:
— Hiába mosogatom ecetes ruhával, mán csak úgy él, mint vizen a bugyborék,
rajta semmi sem segít. Napköltekor a főasszony kedvelt lovából is kimúlott a
pára. A hajlottszarvú tehén idétlent ellett. A veder is magától leszakadt a
kútba. Nagy rossz jelentések ezek, miértis hamarsággal kimúlik mán ő e
világból.
A négy oszlop közül fojtott nyöszörgés hallatszott. Errébb még egy árnyék
támadt a falon. Bíbor, mint sudár fa, állt a mécsvilágban. Pillanatig semmi
sem látszott tőle, csak ő látszott az egész kamrában. Idegenszerűen nagy volt
a gerendás mennyezet alatt s most ráhajlott Kinga ágyára. Mennyi idő telt? Egy
kés hasított az Ung halántékába. Nem, nem is kés volt! Valaki felsikított. És
a kolontói rabszolga is a füléhez kapta a két kezét.
Kinga sikított:
— Te vagy, bűbájos asszony! Ki hívott ide? — a hangja már jajgatva könyörgött:
— Üzzétek el, menjen... irgalmas Isten... ne ő... az Úr Jézus szolgája jöjjön...
Bíbor keményen felegyenesedett. Még ott volt, még nem ment el az ágytól, az
alakja mégis olyan sötéten magányosnak rémlett, mintha nem tartoznék többé oda.
Ung előregörnyedve nézte őt:
— Ne menj el, maradj, segítsd meg, még ha nem is akarja.
De Bíbor karja elutasítóan emelkedett, aztán, mint egy bárd, átzuhant a
levegőn és valamit elvágott:
— Nincs mit keresnem itt, beteltek az ő napjai...
Már a küszöbön látszott a körvonala. Már üresen tátongott az ajtótorok.
Eltávolodó nagy, nyugodt lépések mögött valahol lenn Jószág futamodása
hallatszott a kihalt házban.
— Ő sem segít... senki többé, — mormolta Ung és reménytelen magányában
erőszakkal hurcolni kezdte kimerült testét az ágy felé.
— Ung...
Hallgatózva, ferdén hajolt oldalt. Szívébe markolt a hang, az utolsó, ami
Kinga szépségéből még megmaradt.
— Ung, te vagy? Nem látlak, valami elveszi a világomat... Míly forróság van
itt, mily igen sötét van itt... Gyujtsa meg Jószág mind a gyertyákat és
lámpákat a házban és te hozzad közelebb a ládáról a mécsest. Jer,... nem, ne
hallgass rám, ha kérlek... A kezemtől tudom az arcom elváltozását. Nem szabad
többé rám tekintened. Te csak arra emlékezzél, aki voltam...
Ezalatt az ágyon valami kísértetiesen emelkedni kezdett a félhomályban. Már
előrehajlik, hegyesen kimeredő két könyöke felett erőtlenül ide-oda inog keze
közé fogott feje.
— Ung... eszembe jut, amit tegnap is akartam... Az Úr Jézus irgalmára, mégis
vedd ama mécsest, vedd... csak az egyszer, utolszor, hamar az arcodhoz tartsad...
de azonközben a szemedet erősen húnyd le, hogy engem ne láss és téged én...
mégegyszer lássalak.
Ung borzadva visszahőkölt:
— Ilyent kívánnál tőlem?
— Kedvesem... hiszen soha többé nem kérek én már tőled egyebet...
Mint egy utolsó halálos bűvöletben érezni kezdte ekkor Ung, hogy a szenvedés
és a szánalom olyan mozdulatokat parancsol rá, amelyeket nem ő akar. Már ott
állt Kinga ágyánál, kezében az égő mécsessel, lehúnyt szemmel állt a csendben,
mozdulatlanul. A szaggatottan remegő fény megvilágította kínban felemelt fejét,
beesett arcát, a szája vértelen, fájdalmasra feszült vonalát. Ezt is el kell
viselnie... És állt, mint a kőből faragott kép és várta, hogy a szíve meghasad.
— Ne... ne nyisd ki a szemedet!
Lassú, súrlódó neszelés csúszott ekkor felé. Kinga előbbre hajlott az ágyon.
— Ung... te... mivé lettél?... Mily igen megvesszőzte az Úr a te arcodat...
Hová múlt el a te szép ifjúságod?... Avagy csak az én szemem csalatkozik? — a
kezét tördelte és erőlködve nyujtotta előre lesoványodott nyakát, — kevéssé
látlak. Fogytán van az olaj a lámpában... Nem, ne jöjj közel hozzám, és
felnyöszörgött, — már tisztábban látok... És te sírsz, aki mindent bátran
elviselsz... Ung, tartóztat a siralmad. Inkább mosolyogj, ha tudsz és
ezenképpen bocsáss el a boldogoknak helyére...
Ung erőszakosan lezárt szemét tágra tépte ekkor a fájdalom.
De Kinga már elfedte az arcát két felismerhetetlen szegény kezével.
— Most hát küldj a monostori testvérekért...
A magasba emelt mécses alatt Ung előrehajlottan meredt le az ágyra, ahol Kinga
hangjával az a szörnyű, elkékült rém beszélt, amelyik egészen idegen volt és
kettőjükről mégis mindent tudott.
A szava már alig hallatszott:
— Fuss, küldjed a cselédszolgákat, oltáros papot hívjanak... imé kiérdemeltem
az utolsó útravalót...
A kín elhomályosította Ung eszét. Nem megy! Hiába akarja. Nem adja oda a
barátoknak. Kell még valaminek lennie az ellen, ami Kingával az ágyon történik,
ami leveszi szép arcáról azt az ijesztő, kelevényes idegen arcot. Kell még
valaminek lennie... hiszen felnyitná érte az ereit, hogy a maga vérét adja
neki.
Kinga összekulcsolta a két kezét:
— Ne hívj már vissza én édes életem... Ezentúl is utánam jössz te majd...
szállást csinálni én mindig előtted megyek...
Ung homlokát hideg verejték lepte el. Miért beszél így, mint valaki öreg, aki
messziről gyerekhez beszél?
Nem mondta ki, Kinga mégis felelt:
— Már régen élek... ezért az Úr sok megpróbáltatással adta nékem tudtul
kegyelmét, — zavarosan, félhangon számolni kezdte az éveit, — bizony, nagy idő
betelt már... Tizenkilenc esztendő forgott el felettem és most vinni akarnak...
— Kik akarnak elvinni tőlem?
— Hát te nem látod az angyalokat?...
Ung odanézett, de az angyalokat nem látta.
— Nagy tündöklésben a felülvaló lakóhelyre akarnak vinni, — suttogta Kinga
titokzatosan. — Számosan vannak... itt körülöttem... szárnyuk a mennyezetig ér,
nagy fehér szárnyaiktól nem térnek a kamrában... Várják, hogy a siralmad
elbocsássa az én szívemet...
A révedező kis hangot pillanatra valami eltépte ekkor. Elváltozottan, ijedten
felkönyörgött:
— Siess, most már a gonoszok lelkei akarnák megszállni a házat. Viaskodnak
érettem, űzzétek el őket... Adják fel rám a viaticumot... Siess, sokakat
meggyógyít ezenképpen az Úr...
— Ezenképpen, meggyógyít? — Ung csak ezt hallotta. Hát tudna a Megfeszített
ily csodát mívelni? Felzaklatott szívében megint rohanni kezdett az elakadt
vér. Mégegyszer feléledt benne a remény. Hamar, hamar... A folyosón már
zihálva ütközött a hangja a falak között:
— Jószág, hé! Asszonyod szolgálatjára légy!
A cselédház felé is kiáltott, de onnan senki sem felelt. A halántékában
doboltak az erek: — Pokol tüzére valók vagytok, miképpen gazdátok! — Bizony a
Ders cselédei ezek! Holnap karóba huzatja valamennyit... Jól esett most erre
gondolni. Dühösen visszarázta homlokába csapzott haját. A kardja, a kopjája...
Mintha hirtelen szélvész sodorta volna át az udvaron, bele a növekvő
éjtszakába.
A sikátorból kis utcatűz fénye karmolt a szemébe. Lobogásában emberi alakok
guggoltak. A falnál egy ködmönös támaszkodott. A szurtos átjáróból kinézett
valaki, de egyikük sem tartóztatta fel.
A sötétből ekkor már sebesen jött felé szent András egyháza és odabenn most
mondja a Pater nostert a kaputartó barát. Milyen soká tud tartani egy Miatyánk...
A monostorajtón egy laikus testvér hajolt ki.
— Benedicite... Hogy soká várakoztatok? Mi is felette kevesen vagyunk már itt.
Alig egynéhányan, elfáradottak... És ti kihez hívtok pátert ily éjtszakai
órában? Mit mondtok?...
Pillanatig hallgatott.
— Hozzá?...
A fráter már nem kérdezett egyebet.
Ung arca előtt sietős súrlódás hideg szelet csapott. A monostorajtó visszatért
a helyére.
És ő fázott és kívül volt, kívül mindenen. Előrevetett tenyerével öntudatlanul,
hiábavalón befele nyomta a mozdulatlan kaput, aztán abbahagyta. Mereven ideoda
kezdte húzgálni mutatóujját a vaspánton. A pánt hideg éle kellett most neki.
Ide-oda... Egyszerre ráeszmélt, hogy mit tesz. És ezalatt Kinga várja őt, ott
a szörnyű ágyon. Elkapta a kezét. Inkább egy Pater nostert mondhatna. Az lesz
a legjobb, az még használhat is s mire a végére ér az ember, a kapu is
kinyílhat talán.
A szája meg-megrándult, egyre-másra könnyek csurrantak le az állán a
bőrujjasára. És a mutatóujjával remegve tovább rajzolta a kapupánt vonalát.
Mintha a háta mögül valaki siettetőn szólította volna ekkor, hirtelenül arccal
fordult a térnek.
De a piactér reménytelenül elhagyatott és sötét volt. Csak odaátról, a
monostorházhoz toldott szurtos kis ispotályból vetődött ki a sárra valamelyes
szederjes fény. A megvilágított ablaknyílásban egy szerzetes-atyafi
mozgolódott. Ung látta, amint a földre szórt szalmán fetrengő emberi formákhoz
egyre lehajolt.
Ettől a megismétlődő, szegény mozdulattól csodálatos vádoló fájdalom nyilalt
belé. Ezek itt, idegen beteg népségekhez is lehajolnak, akiktől mindenki
elszalad. A bélpoklosokhoz is kimennek, mikor kereplővel járnak a városfalak
alatt, hogy eleséget vessen és meneküljön a nép. A szerzetes atyafiak sohasem
menekülnek, még a megkövezett fekete ember mellé is letérdepeltek és elmennek
a haldoklókhoz is. Ő pedig... egész idő alatt mit tett Kingáért? Megsimogatta-e
vagy egyszer is a homlokát? Lemosta-e róla a forróságot ecetes ruhával? Csak
a csókját törölte le... Pedig nem félti a saját életét. Hiszen Kinga mindene e
világon és mégis megborzad, ha feléje nyúl...
Odabenn az ispotályban megint lehajolt a szerzetes atyafi egy beteghez. De hát
miféle ereje is van ezeknek, hogy ilyent tudnak tenni?...
És kint a piactéren, ő, aki fiatal, erős fegyveres volt, egy pillanatig
fegyvertelennek érezte magát.
Aztán jóformán észre se vette, mikor a monostorajtó kinyílt. Mögüle világosság
csapott bele a külső sötétbe és a füstös fáklyafényben egy páter csuklyás feje
tűnt elő. A felvont csuklya árnyékában viaszszerű keskeny arc látszott, a
mozdulatlan száj valamikor sokaknak parancsolhatott. Kemény álla alatt
nyakbaakasztott bőrtarisznya lógott a mellén.
A Szentséget hozta a bursában. Ung letérdelt a földre:
— Ave Pater reverendissime.
A páter pillanatig meglepetten nézett rá. Aztán odább ment és gyors
haladásában imádkozni kezdett.
Mindössze csak egy szolgáló barát járt előtte magasba tartott fáklyával. Feje
felett visszafele lobogott a szurkos láng. A nyugtalanul hintáló fényben
ijesztő lendülésekkel ugrott át a csuklyás páter egyik járókőről a másikra.
Ungot szíven lökte ez. Már látta így... egészen így...
Ezt a barátot haldoklóhoz hívják...
Névtelen iszonyat rázta meg. Mintha újra akkor este lenne, mikor a városba
bejött... de a fegyveres ember, aki a barátot kíséri, most ő maga. Az árnyéka
ott mozog a földön, árnyékkezében átnyúlik a dárdanyél a piactéren és feketén,
egyenesen oda mutat, ahol Kinga lakik...
Fent a toronyban pedig megszólal a lélekváltság kis harangja, hogy valaki
útrainduló lelkét elkisérje.
A szegleten az utcatűznél némán, nehézkesen térdeltek le a guggoló alakok. A
ködmönös ember is letérdelt, aki az előbb a falnál támaszkodott. A sötét
átjáróból előretolódott néhány elmosódott körvonal. Mind odafele fordultak. Az
alsó város irányából kolompolás hallatszott.
A barátok közeledtére Kinga kis kertjéből nagy menekülő lépések enyésztek bele
az udvar sötétjébe.
Ung tudta, hogy Bíbor volt.
A fáklyafényben már emelkedni kezdett a páter karja, a kámzsa bő ujja
visszacsúszott a mozdulattól, keskeny, előkelő keze szinte az alacsony
szemöldökfáig ért.
— Pax huic domui, — mondotta, mikor átlépte a küszöböt és megáldotta a
haldokló házat. Aztán a válla felett fáradtan hátranézett. Némán parancsoló
szája nem mozdult, Ung mégis megértette, hogy nem szabad tovább követnie.
A laikus fráter is rátekintett ekkor. Mintha csak most látta volna meg, hogy
ismeretlen ember hívta őket ide, úgy elbámészkodott ezen, hogy ágaskodó nagy
szőrös keze közben nem a helyén kereste a falon a szövétnektartó vasat. Mire
beletalált a fáklyanyél a vasba, a fráter rosszalóan morgott valamit Ung felé,
aztán összehúzódott az egész ember és osonó macskalépéssel, mint aki ismeri a
járást, ő is eltűnt a házban.
Ung undorodva nézett utána. Mit keres ez itt? De a másik... Ki az a csodálatos
barát? És hiábavaló kínban arra gondolt, utána futna, elállná az útját. Nem...
hiszen nem is állná el az utat, már olyan alázatos lett, mint soha életében.
Csak a fal mellé húzódnék a folyosón a garádicsnál, az alacsony gerenda alatt,
hogy mondja néki: vigyázzon... mint Kinga mondta... akkor... A szája remegni
kezdett: „Vigyázzatok...” ezt mondaná és mélyen meghajolna. Földig is
lehajolna, úgy esedezne hozzá, ha van benne iránta szánalom, tegyen valamit,
tegye meg azt, amit ő mindentől könyörög, még a füvektől is, a fáktól, a
víztől, a tűztől... Bíbortól is.
Mentsék meg őt... tegyenek csodát!
Hiszen már ők uralkodnak az egész házban. Megszálltak minden helyet. Kingát is
elveszik tőle és őt nem engedik hozzá, pedig itt olyan egyedül van. Szomorú
tekintete tévetegen körbe-körbe járt az elárvult kamrában. Szeme megakadt a
zsámolyon... Az ő kis padja... ott ült, térde körül kulcsolt kézzel, fehér
szépségében a boldog éjtszakán, akkor, először. És azóta hová jutott... Minden
egyéb a helyén van még, a guzsaly árnyéka is a falon, csak ő nincs itt többé
és a tűzhely is kihűlt. Régen betakarhatták a parazsat, a parázs meghalt a
hamu alatt. Oda dobta a Kinga gyűrűit, amiket mindíg az ujjain viselt.
Bűnbánóan letérdelt a tűzhely elé, keresgélni kezdett a régi hamuban. Ha
megtalálná, az jót jelentene... Már kétségbeesetten hányta szét az üszköt,
mintha egész élete ettől függne. Felkiáltott. Az egyik gyűrű a kezébe akadt...
De hiszen ezt leánykorában is viselte. Mégsem szólt, mikor ő a tűzbe dobta,
csak nevetett. Akkor még nevetett... Ha majd visszaadja néki, megint nevetni
fog, nevetni fognak mind a ketten. Óvatosan lefújta a gyűrűről a hamut és a
kisujjára húzta.
Mi volt ez? Kábultan felállt. Beszédet hallott odakintről. Lépések jártak a
ház előtt, türelmetlen hangok kiáltoztak fel. A barátokat keresték, hívták
őket, siessenek. Bentről, az útranéző ablakból a laikus testvér kiáltott
vissza nekik. Ung nem értette hogy mit, de a valóság megint mindenestől
rászakadt és zavaros pillantással keresni kezdett valamit, amibe megfogódzzék.
Csak később eszmélt rá, hogy a falüreg Krisztus keresztjébe fogódzik bele a
szeme.
Összerezzent.
Ezt a keresztet tette Kinga kettőjük közé az ő éjtszakájukon. Az úr képével
védekezett ellene, mikor akarta őt, mikor egyetlen egyszer szerethették volna
egymást. Az Úr Jézust, aki mindig ott szenved a keresztfán.
Lassan közeledni kezdett felé. Felvont szemöldökkel, mereven nézte a máskor
ijesztő szenvedést. Most nem volt ez neki idegen és egy pillanatig ott a
kereszt előtt oldalt csüggesztett fejjel, a kín örök mozdulatában, kinyílott a
karja a levegőben. Aztán kimerülten megingott a teste, a falnak dőlt és
Krisztus felé emelte két összekulcsolt kezét:
— Úr Jézus tartsd meg őt az én szívem vigasztalására és én hinni fogok ezért
Te benned és nem kételkedem többé a Te hatalmadban, tiltott dolgokon sem
elmélkedem többé Uram, és a Te vitézed leszek és monostort rakatok a Te
szolgáidnak, kelyheket s ezüst edényeket, füstölőt és sok lámpákat viszek be
szent egyházaidba a Te dicsőségedre, Uram...
Már felriadt. Hátamögött, a kert felől mintha Bíbor szólt volna be ekkor a
nyitott ajtón.
— Hiába kéred, Ő nem segít!
A sötét, mély hangból Ungot ragadozó sas szárnya csapkodta meg. És odabentről...
képzelte-e, vagy igazán hallotta... a páter hangja mint galamb szárnya,
szelíden zsongítón szállt át a házon:
— Ego te absolvo...
— Feloldozta, — suttogta hangtalanul Ung. A falnak dűlve a válla tengelyén
kifele fordult. — Feloldozta... És ekkor olyant érzett, mintha ez most
eltiltaná tőle Kingát s eltörölné, ami eddig közöttük volt. Aztán
megfoghatatlan, tompa szavak ezdtek terjedni.
— Kyrie eleison... Christe eleison, orate pro ea...
Ki mondta ezt? Miért imádkozzák itt a haldoklók imádságát?... Csak arra
eszmélt, mikor a folyosóajtóból belejött a mécsvilágba a páter alakja.
— Úgye élni fog? — sajgott feléje a hangja, mintha kegyelemért könyörögne.
— Az örökkévaló boldogság mennybéli országában, — felelte fojtottan a barát és
lehajtott fejjel, sebesen elhaladt mellette. De a küszöbön, mintha valami
feltartóztatta volna, ami nem is látszott, lassú fejmozdulattal mégis
visszanézett reá.
Ung lesoványodott teste idegenszerűen merevre nyujtózva dűlt a falnak. Az arca
beesett volt, mintha belülről kétoldalt beszívták volna, a szeme világában
meghalt a fény.
A laikus testvér barátságtalanul pislantott oda és róla mondhatott valamit,
mert suttogva közel hajolt a másikhoz. A páter szótlanul az ajtó felé intett a
kezével és sok szenvedést látott szomorú tekintete úgy nézett az ismeretlen
fiatal emberre, mintha ilyen szenvedést még nem látott volna soha:
— Hát oly igen szeretted őt?
Ung vértelen ajka megmozdult, de hangot nem adott. Kissé megnyílva úgy maradt
a szája és a falnak hanyatlott fejnek ez még fájdalmasabb kifejezést adott.
— Uram Istenem, — a páter leeső keze megcsörrentette az övkötelébe akasztott
olvasót.
Csend volt egy pillanatig.
— Szegény, — mondotta ekkor a barát olyan halkan, mintha ezt végtelen
szánalommal befele, magának is mondaná. És a szeme összehúzódott, mint aki
messzire visszanéz, oda, ahol egykor maga is járt.
Aztán sötét kámzsájában megint csak egy fáradt, idegen pap volt és a hangja is
egészen idegen lett:
— A vigasztaló szent Lélek irgalma legyen véled!
— Megálljatok páter, — riadt fel Ung s utána botlott, — megállj...
A laikus fráter kiemelte az égő fáklyát a szövétnektartó vasból. Csak ő felelt:
— Várjatok jó türelemmel. Nekünk még sietős utunk van, imént hívtak egy
haldoklóhoz. — És futtában kiáltotta vissza a kertből: — Mielőtt pirkad,
eljövünk érte a halotthurcolókkal!
Ung torkában elrekedt, rémült suttogás fuldoklott:
— Meghalt? Nem igaz! — Ekkor felordított: — Nem ment ő el így éntőlem! — A
lába mintha nem lett volna az övé, ellene szegült. Az ajtót sem találta már
ott, ahol azelőtt volt, a zavaros sötét folyosó is elmozdult, a garádicsok is
elmentek a régi helyükről. Másutt volt minden és ő mindenbe belebotlott.
Mikor Kinga ágyaskamrájához ért, kétoldalt az ajtófélfába fogódzva támasztotta
fel a testét. Így állt egy darabig ingadozva, aztán mintha előre bukna, a
felső teste lassan befele hajlott.
A zsarátnok még élt a kis tűzhelyen, a nászláda fedelén még égett a mécs.
Semmi sem változott, minden úgy volt, mint azelőtt, csak a csend lett más,
valami hiányzott belőle.
— Kinga...
Hallgatózva, lábujjhegyen indult át a kamrán. A térde az ágynak ütközött, mire
megállt. De a csend most is folytatódott és még mindig hiányzott belőle a
Kinga lélekzete. Már hiányzott az egész világból.
— Kinga, kedvesem... felelj!
Ung szívében valami ijesztően buggyant ekkor.
A csend borzasztó lett.
Először volt, hogy Kinga nem felelt.