Az őrület és öröm ódája
Órája az őrületnek és örömnek! Ó, szörnyű! Ó, ne zárj
börtönödbe.
(Mi zuhog felém így áradatokban?
Mi az én ujjongásom villámok és dühöngő szelek között?)
Ó, hogy iszom a misztikus deliriumokat s mélyebben,
mint bárki más!
Ó, vad és édes szaggatások! (Rátok hagyom ezeket,
gyermekeim, s elmesélem tinektek tanulságul, ó, vőlegény,
menyasszony).
O, hogy a tied vagyok, bárki is vagy te és hogy te az
enyém vagy, dacolva a világgal!
Ó, visszatérés, új Paradicsom! Te női, te szemérmetes!
Ó, hogy közelembe vonhatlak, hogy ajkaidra lehelhetem
a neked rendelt férfi első csókját.
Ó, a megfoghatatlanság, a háromszor bogozott csomó, a mély és sötét mocsár, ma mind világos, egy se rejtély!
Ó, hogy siethetek itt, a nagy térben, a sok-sok
levegőben!
Csakhogy eltűnnek az előbbi kötelékek és szokások
s feloldom én az enyéimet, te a tiéidet.
Csakhogy megtalálom az új, nem is sejtett önfeledtséget
a Természet legjobbjával!
Csakhogy levették szájamról a pecket!
Csakhogy már erezem: ma, vagy bármikor, elég vagyok,
így, ahogy vagyok.
Ó, ritka, sose érzett gyönyör! Ó, álmok önkívülete! Megszabadulni teljesen mások horgonyától s kapcsaitól! Szabadon járni! szabadon szeretni! szétverni
kíméletlenül, veszélyesen!
Szeretkezni, törve a faggatózásokkal, a meghívásokkal! Felszállani, a nekem rendelt szerelem mennyébe ugrani! Megmámorosodva lebbenni oda!
El veszni, ha kell!
S az élet maradékát egy óra teljével és szabadságával táplálni,
egy rövid óra őrületével és örömével.