Az őrület és öröm ódája

Az őrület és öröm ódája szerző: Walt Whitman, fordító: Kosztolányi Dezső

Órája az őrületnek és örömnek! Ó, szörnyű! Ó, ne zárj
                                                                 börtönödbe.
(Mi zuhog felém így áradatokban?
Mi az én ujjongásom villámok és dühöngő szelek között?)
Ó, hogy iszom a misztikus deliriumokat s mélyebben,
                                                             mint bárki más!
 Ó, vad és édes szaggatások! (Rátok hagyom ezeket,
gyermekeim, s elmesélem tinektek tanulságul, ó, vőlegény,
menyasszony).

O, hogy a tied vagyok, bárki is vagy te és hogy te az
                                      enyém vagy, dacolva a világgal!
Ó, visszatérés, új Paradicsom! Te női, te szemérmetes!
Ó, hogy közelembe vonhatlak, hogy ajkaidra lehelhetem
                                  a neked rendelt férfi első csókját.
Ó, a megfoghatatlanság, a háromszor bogozott csomó, a mély és sötét mocsár, ma mind világos, egy se rejtély!
Ó, hogy siethetek itt, a nagy térben, a sok-sok
                                                       levegőben!

Csakhogy eltűnnek az előbbi kötelékek és szokások
s feloldom én az enyéimet, te a tiéidet.
Csakhogy megtalálom az új, nem is sejtett önfeledtséget
a Természet legjobbjával!
Csakhogy levették szájamról a pecket!
Csakhogy már erezem: ma, vagy bármikor, elég vagyok,
így, ahogy vagyok.

Ó, ritka, sose érzett gyönyör! Ó, álmok önkívülete! Megszabadulni teljesen mások horgonyától s kapcsaitól! Szabadon járni! szabadon szeretni! szétverni
                                             kíméletlenül, veszélyesen!
Szeretkezni, törve a faggatózásokkal, a meghívásokkal! Felszállani, a nekem rendelt szerelem mennyébe ugrani! Megmámorosodva lebbenni oda!

El veszni, ha kell!
S az élet maradékát egy óra teljével és szabadságával táplálni,
egy rövid óra őrületével és örömével.