Az üvegkisasszony
szerző: Kaffka Margit
Itt most jobbra letérünk – mondogatta az asszonynak, de inkább magához beszélve –, itt, nézd-nézd, a pici pékboltot a sarkon, a csilingelő ajtajával! Ha benyitnék… vajon a régi, tréfás gazda köszönne elébem? „Jó estét, doktor uracskám! Egy félkiló mindennapi kenyérke a tudomány mellé? Hát még mit tetszene a kenyérke mellé?”… Kedveltek itt, és ha mondtam, „Nincs nálam apró!” – nevetve, jó szívvel hagyták rá, hogy: „Sebaj, majd aratás után, doktor uracskám!”… Kedves, most szégyellem kicsit, hogy nem lett belőlem igazi doktor. Nincs igazam – gondolod?… Hát ez az, lám; a Bástyafok utca! Álljunk meg egy picit, jó?
– A lemezek nálad vannak? – kérdezte nyugodtan és derűsen a nő. És megoldotta vállán a csinos kodakgép bőrszíját, mit finom szürke kosztümje fölött viselt.
– Innét egy… kettő… a hatodik házacska – lelkendezett a férfi. – Látod a kocsmacégért? A régi; – fogadok, hogy ugyanez még! Az „Üvegkisasszony”. Nyolc éve láttam utoljára. Ó, itt nem változik semmi, az a gyönyörű! Ez itt Buda legmélye, ezek a szűk sikátorok, furcsa kapaszkodók; félvállú, vaksi, régi házacskák – vadszőlős, nedves, alacsony tűzfalukkal. Némelyik így, utcáról nézve egyemeletes – de ne higgy neki! Az udvari szobácskák már földszinten vannak, s a parányi kert páfrányvirágos, sziklás hegyoldalba ütődik. Néhol barlang is van és benne tarkára festett sváb Mária fából; aranyozott korona a fején. Másutt tyúkketrec az ilyen sziklaodúcska – előtte farigcsált kis kővályú –, két lépésnyi gyeptérség elkerítve legelőnek. Hogy mi minden van egy-egy ilyen udvarkában! Bolt és műhely, kocsma és kuglipálya, kert és gazdaság, műhely a fásszínben, dongaraktár a pincében; virág az ablakok rácsán és mögöttük berregő varrógép mellett halkan, finoman hervadó Elizek és Terézek – kettésimított, szorosra font barna hajukban egy-egy ezüstszál a márványos halánték fölött. Az anyák a tornácon mosnak a „szobaúr”-ra, mert az lakja mindig a hűvös, belső szobát, a szép, régi, törött lábú bútorokkal és horgolt díványvédőkkel. Ezek itt álmodó, furcsa, remetés diákok rendesen – és jaj, mennyi tudós könyvük van, és jaj, milyen híres embernek készül mind, és csak úgy látszatra szegény ám, mert igazában grófi családból való, bár kitagadták, üldözik – de egykor nagy örökséget kell kapnia, kastélyai lesznek és drága, messze földei, és nem fogja elfelejteni volt barátait a Bástyafok utcában; a szobaasszonyát, ki néha egy tányér meleg levest lopott be hozzá, mikor „nem ért rá” ebédelni menni – sem a mestert, kivel csillagos estéken együtt pipált a tornácon, és a világég forgásairól tárgyalt és távoli városokról – sem Terézt, ki már lecsukta a gépet ilyenkor, és kihajolt rezedái közül az udvari ablakon, a csillagokra nézett fel és sóhajtott. Ezek az emberek itt gyökereznek, itt élnek e groteszk hegyoldal árnyán; olyikuk kétszer se megy át egy évben a „város”-ba, mely fél kilométernyire, túl a folyón forr, zakatol és tombol – hogy mormogása idehallik esténként… Igen – mesélik –, az ifjúúr egyszer még eljön hozzájuk látogatóba, sok év múlva tán, négylovas batáron; oldalánál egy igazi hercegnő…
– Brávó, fiacskám! De nem spórolnád meg mindezt egy új lírai regényed számára? – mosolygott az asszony, és karja alá fűzte a kezét. – Bár így prózában még szebben tudod, öreg!
– Kedves, hogy milyen vadidegen valami is teneked minden, ami irodalom – költött beszéd! Hja, te doktor lettél helyettem is – lánynevedet nyomtatod a névjegyeidre, és nem vállalod a „költő hitvesé”-t. Persze, mégis…
– Mégis a legjobb cimborád vagyok, jól tudod. És azt is, hogy ha így nagyon józankodom – ez inkább a kiközösítettek szomorú gőgje. Titokban irigylem a többieket, akiknek mindez pompás, szép hevület, nagy életnarkózis; forró, gyönyörű hóbort. De undorít minden smokk élvezés, hazug és pózolt széplelkűség. Nekem más a dolgom a világon, az ember odamenjen, ahová hívják. De azért…
– Senki nálad jobban nem örvend velem például most az Üvegkisasszony-om sikerének. Ezt tudom! A társam vagy, kedves, szép, okos – add a kezecskéd. Hozzám te illesz; mit kezdenék egy másik, poétás bolonddal?… N-na!
– Fiacskám, lemegy a nap, és akkor nem lehet fényképezni; pedig a Heti Króniká-nak holnapra ígértük a lemezeket. Jövő héten már hozni akarják a rólad szóló nagy cikket. Ajánlom, kezdjük; – tán innét kívülről előbb a Navratil-kocsmát az „Üvegkisasszony” mázolt képével az ajtaján.
– Nem, előbb odabent inkább! Mindjárt meglátod az udvart, a hegyoldalt borospincével – a szőlőlugast meg az én hajdani, rácsos ablakomat a vadrózsás kertre. És az embereket… Gedő, a kritikus eljött ide kíváncsiságból – meséltem már neked? és látta őket mind, beszélt velük. A régiek mind élnek, és emlékeznek reám. Navratil bácsi, meg az élte párja… vajon megöregedtek nagyon? És Hanusz úr, a tudományos foltozósuszter – Kökényné, a termetes, magyar mosóné, aki anyásan szeretett – Fleck, a tejkihordó – és Navratil Emerence, a kocsmárosék asszonylánya, aki külön lakott az udvarban, és nem ehetett egy asztalnál az öregekkel, bár főzött, mosott rájuk; – mert valamikor, húsz évvel azelőtt „rosszul járt”, elszökött valami kóbor kútmesterrel, és özvegyen került haza a két gyerekével. A nagy fia azalatt halt meg; – (ő a fiatal, szerelmes tüdőbeteg a regényben) – a kislánya akkor volt tizenöt éves. Liza – a szőke üvegkisasszony… Őróla nem is beszélt Gerő. Tán férjhez ment azóta!
– Na… Menj be előre, kérlek, ess túl a viszontlátás romantikáján; én addig lekapom innét a házfalat a kapuval. Jöjj ki majd értem, ha készen vagy az érzelmekkel! Azt hiszem, ezen a tájékon olcsón lehetne régi, biedermeier holmit vásárolni; majd próbálok beszélni az embereid nyelvén!
– Nagyszerű vagy, hercegnőm! – mosolygott, rá szerelmesen a férje, és átadta neki a sötét csomagot a lemezekkel. Aztán csendesen, ünnepi tétovasággal lépdelt át a keskeny utca túlsó oldalára, és bement a kapun.
– Navratil bácsi! Rám ismer még?
A vén ember pislákolva nézett az arcába, a pipát nem vette ki a foga közül, és csak lassan, kényszeredetten tette bele csúzos, öreg jobbját az eléje nyújtott kézbe.
– Ahá – dünnyögte –, maga az?
– Én ám, egy darabban. Navratil bácsi! Csudálkozik? Persze, nem is álmodta, hogy még valaha a szeme elé kerülök. Hogy s mint vannak?
– Mondták – felelt a gazda és krákogott –, mesélték már, hogy itthon van, és el akar jönni ide. Na! Az asszonyok odalenn vannak.
– Jöjjön, Navratil bácsi – kiáltott kicsit erőlködve – népies szóval, ahogy újabban rászokott –, jöjjön, hadd lássam Navratil mamát minél hamarább! Itt van, la! Jó napot kívánok! Milyen frissen néznek ki mind a ketten! Megfiatalodtak azóta.
És nyújtotta a kezét az öregasszony felé is – gyanútlanul, vidáman, kedveskedőn. Az feltolta kicsit a pápaszemét.
– Krumplit hámozok – látja, vizes a kezem! Tessen helyet foglalni, ha akar!
– Már hogy is ne akarnék; kedves Navratil néni. Itt a maguk tornácán! Istenem; majd minden úgy van, mint nyolc esztendeje. A kert is – csak mintha sűrűbb lett volna –, igen, itt a pitvar előtt leanderek voltak zöld kádakban.
– Elasztak azóta.
– És az eresz alatt az öreg fűzfa…
– Kiveszett mán régen!
– De a lépcső még ugyanaz – ott a hegyoldalon. A harmadik grádics letörve; ott csúszott meg egyszer Fleck bácsi, a tejes, egy fagyos, téli hajnalon. Lábát törte.
– Hja, nekünk nem telik reparációra, mi nem vagyunk nagyurak. Vigyázzon ki-ki a bokájára. Még az kéne!
– Ments Isten! Hiszen így szép itt minden, ahogy van. Ott a műhely. Még a Hanusz úré?
– Elnyavalyodott az öreg. A fia veri a kaptát most helyette, de az nem jóravaló. Lump, iszákos, cucilista! Hétfőn is pihen. Kivált mióta ezt a szájas kofát elvette.
– Schwatz nicht umsonst! – feddette mogorván az öregember, és kesernyés szájjal köpött egyet a tornác kövére.
– Hát Emerencia asszonyság? – faggatta, erőltette a vendég mindenáron, nem hagyva abba e paraszti hangot. Nem akarta megzavartatni, elengedni a hangulatot, mit ettől az órától várt.
– Odabe van! Majd előjön, ha akar!
Ebben a percben jelent meg a pitvarajtóban az öregek „menyecske”-lánya. Csakugyan nyolc esztendő tellett azóta – vette észre az író hirtelen; ezen az asszonyon meglátszott. Jól túlhaladta a negyvenet, szétment, elfakult, nekiloncsosodott. Hisz akkor sem volt éppen csinos, de mintha mégis eleven, friss, derék nőszemély lett volna. Vagy csak az idő varázsa hullat rá is egy sugárt? Bizony, akkoriban nemigen vette szemügyre túlságosan, azért is nem emlékezett rá jól; – helyette inkább arra az írott, kigondolt asszonyalakra, kit regényében az ő nevére keresztelt. A kisleánya, Lizi – a drága kis hófehér – nem hasonlított rá soha. „Adjon Isten!” – nyekkentett a fején egyet, kurtát az asszony, és befordult előtte, mintha semmi dolga nem volna vele. A vendég zavarodottan állt a küszöbön.
Hirtelen valahonnét – mintha nagyon messziről – csapott a szívébe egy régi dallam. Hanusz, a suszter húzta a verklijén hajdan – holdvilágos estéken itt, a műhely kőküszöbén, mikor abbahagyta a kopácsolást, és a szomszédság idegyűlt, hogy hallgassa. „Du wunderschönes Jungfräulein, du silberschönes Herzoglein! Ich war heut’ bei dir!” – Még hallotta a suszter nyújtott, nyekergő énekét, s ahogy el-elcsitult szerényen a finom, felcsengő kis leányszoprán előtt, ha az néha belezizzent, mint az álmodó madár. Tán ennyi is minden emléke arról a gyermekleányról. – Ő akkor különc, remetés ifjú volt, csak távoli, távoli dolgokhoz és messzi, ismeretlen nőkhöz volt köze; – vagy röstellte, vagy félte, hogy itt, egészen közelében – a Navratil-viskóban tűnjék fel neki álmai várt nője – egy darab fehéren zengő, felfakadó szűzi szépség – a züllött kútmester kis kartonszoknyás leánya. Igen – hisz a Bástyafok utca csak azóta öltözött lelkébe ibolyás, üdén ködlő álomszínekbe… akkor még az idegen nagyvárosokról és ezerlelkű dámákról álmodott odafenn, holdfényes kis kerti lugasban – egyedül –, és felcsendült hozzá e gyöngéd, ifjúi dallam s az édes szopránhang: „Du silberschönes Herzoglein!…” Hiszen ennyi volt az egész!… De a regényben ezer holdas ezüstszállal átszőtt, finom, modern, ideges lírájú és mégis hevesen vérszagú mese vált belőle – szimbolikus idill –, a két várostestvér szerelme az „ólmos, nagy, halálos folyam két partján”; – a rafinált, fáradt, mindentudó, rossz Pest ifja, s a virágszemű, üveglelkű budai lány… És milyen sikere van a könyvnek, és hogy örül neki az asszony – a kedves, okos, egyetlen –, akivel költészettelenül erős és igaz élettörvények útján lelték meg és egészítik ki egymást – az évek ezer sokféleségén átmenve, átcsalódva. – De milyen különös, nagy, sorsos dolog mindez! Vajon itt van most az a leány?… A híres, új regény kis hajdani hősnője; az Üvegkisasszony?
Navratil Emerencia szólította! Meredt tartásban állt újra a küszöbön, és kemény, ítéletes tekintettel nézett végig rajta. „Megyek, asszonyság!” – mondta elhűlten, és tétova léptekkel, megzavarva követte.
Az asszony betette az ajtót. A sávos pokrócú, zöld homályú, dohos kis udvari szoba közepén szembeállt vele; – nem kínálta, hogy leüljön. Egy percig a szemébe nézett még fagyos, asszonyi gyűlölködéssel, aztán nagyot lélegzett, és elfulladó, rekedtes, sírásba csukló hangon kezdte, de vigyázva, hogy a szava ki ne halljék.
– Hát maga az, csakugyan? Az, aki itt lakott a mi házunkban esztendőkön keresztül, és az Isten is megveri, ha azt mondja, hogy rosszak voltunk magához! Hányszor evett nálunk meleg ételt, amikor a szeme is koppant, boldogtalan; – hányszor melegedett a tűzhelyünknél! Hát nem jutott magának eszébe, mikor a magam szép dunnáját vittem be az ágyára, hogy az Isten hidege meg ne vegye? Bár ott hagytam volna dögölni, akkor nem hozott volna ilyen nagy szégyent a fejünkre. Hát van magának lelke, van Istene?
– De kérem, asszonyom!
– Hallgasson, hallgasson, mert a szemét kaparom ki mindjárt. Mit csinált velünk? Az utcára se léphetek ki a szomszédoktól szégyenletemben. Hát azt hiszi, hogy amiért egy kicsit megmásolta a nevünket, nem ismer ránk minden ember? Iszen az utcánk nevét kitette, meg a kocsmánk címtábláját, hogy Üvegkisasszony! Azt hiszi, nem ismer mindenki minket? Mi mindent összehazudott felőlünk, milyen gyalázatosságokat! Jó, hogy az öregek, szegények, nem értik már nagyon az ilyeneket.
– De hiszen… nem tudhattam!
– Hogy mink nem is tudunk mán még olvasni se – azt hitte, ugye? Vagy hogy az utcába senkinek se lesz hat koronája, hogy azt az égetni való könyvet megvegye? Hát tudja meg, mikor az a maga pojácás barátja, vagy mije, az a cilenderes – Gedő vagy kiféle madárijesztő – itten járt a minap, az árult el bennünket. Azt nem mondta a galád, hogy milyen csúffá vagyunk téve, csak nálunk hagyta a maga átkozott könyvét; mink meg, hogy éppen lekvárt főztünk, odaadtuk a péknek elébb. Szegény, jó bolondok – de hát ki álmodhatta? Mikor már megtudtuk, késő volt visszakérni. Az egész utca beszélte és az ellenségeink – a dongás, akivel pörösködtünk, a vén Kökényné „varrókisasszony” lánya, az a rosszféle, akinek felmondtunk a botránkozásért, meg a macája, az alsó kis borbély – összeadták a pénzt, és vettek még egy olyan könyvet; mindenkinek odaadták olvasni. Itt, az apám kocsmájában olvassák fennszóval vasárnap. Ezt csinálta nekünk… ezt!
– De hát mi az, ami…
– Még teszi magát ártatlannak?… Hiszen azt írta, alávaló, hogy én… mintha talántán nem is lettem volna esküdt felesége az uramnak, hogy azért haragszanak a szülőim. Tudja, hogy ezért becsukathatom magát? Ha úgy mentem is el, mert nem akartak odaadni. – Óbudán megeskettek; már huszonnégy esztendős megvoltam; írást mutathatok róla akárkinek! És hogy az én szegény, beteg fiamon – Isten nyugtassa – piszkos volt a paplanlepedő. Hát látta azt maga, azt mondja meg? Látott maga azon piszkos lepedőt? És hogy a lányom, a Lizi leánykám – magának szerelmes levelet irkált –, magának? Egy olyan éhenkórásznak, aki maga volt akkor! Hát tudja meg, kicsoda máma az én lányom. Elvégezte a képezdét, a keresztanyja, akik grófi portásék a Mária utcában, odaát Pesten – azok kitartották koszttal, kvártéllyal, amíg az apácákhoz járt, és a grófnéjuk szólott érte azután. Most már egy éve tanítónő a városnál, és a vőlegénye egy tanár – és ha az megtudja, ha én megmondom neki – (mert szegény Lizikém nem akarja) –, az még párbajra is kihívja magát és összevágja… És hogy mink olyan buták vagyunk, hogy azt sem tudjuk, mennyibe kerül egy automobil vagy hogy mi az, hogy hercegné? A vén Kökényné, az a paraszt, lehet, hogy elhitte magának, hogy maga egy gróf – de minekünk nem is mert volna ilyet hazudni akkor.
– De asszonyom, hiszen mindez…
– Igen, csak ne beszéljen – jól tudom én, hogy miért volt mindez! Rajtam, csak én rajtam akart maga bosszút állni; azért, mert akkor nem néztem magára. Ha enni adtam is néha szánalomból, de legényszámba nem vettem; – ez volt a maga baja – ezért haragszik maga rám. Nem szégyenli magát? Maga alávaló, maga nyomorult! És még ide merte küldeni azt a paprikajancsi cimboráját a piszok könyvével; – és még ide mert jönni mihozzánk, kezelni az én szegény, becsületes öregjeimmel! Elkerüljön a szemünk elől, annyit mondok; soha még arccal se merjen arrafelé fordulni, amerre a mi utcánkat gondolja; – mert megjárhatja velünk! Köszönje, hogy végig nem öntöm vitriollal azt a kifehérített, kiurasodott képét; – mert dicsérhetik azok a pesti majmok, ahogy akarják – a mi szemünkben csak az az éhenkórász pernahajder marad, aki volt. – Most lóduljon!
...Szédelegve, fanyar mosollyal az ajkán lépte meg az udvar hosszát – az ismerős tornácok előtt –, kalapot billentett csak, és nem nézett vissza a kertre, az ő hajdani ablakára, sem a vadszőlős lugasra a hegyfal tövén. De mintha az egyik udvari odú mélyéről, kaptaverés zaja mögül – búsan, nyekergőn, elhagyottan, betegen – egy régi, régi verkli hangja rémlett volna fel – egy régi, holdfényes dallam: „Du silberschönes Herzoglein…” Sietett kifordulni a kapun, minél elébb. Nevetni szeretett volna, arra gondolni, hogy fogja eladomázni ma egy irodalmi kávéházban ezt az esetet; – de a szájában keserű ízt érzett. Ez a lompos, dühös némber odabenn… és hogy önmagáért és maga szerint igaza van… És hogy minden „magas szempontú” önkény, tekintetlenség a kicsinyek iránt… milyen galád, embertelen. Hogy a művész lényegében amorális – ilyenek fordultak eszébe.
Az asszonya után kutatva nézett végig az elidegenült, mocskos kis hegyi utcán. Nem látta sehol. A hosszú várást elunva meg bosszankodva bizonyosan sarkon fordult – mert az olyan –, és elment a maga dolgai után.