Az ünneprontók (Tompa Mihály)

Az ünneprontók
szerző: Tompa Mihály

'Ébredjetek...! kenyérebédig
Fogtok nyujtózni tán,
Ti naplopók! és tátni szájatok
A sült galamb után?!
Dologhoz lásson, aki csak bír!
Csorbóka, dudva veri fel
Szőlőtök a hegy oldalában;
Gyomlálni és kapálni kell!'

Szólott, megrúgva talpát
Három testvérfiaknak
A zsémes nő; s azok rá
Álmosan felriadtak,
Készülvén a szőlőmunkára,
A hegynek lejtős oldalára.

És mond ifjabb leánytestvérök:
- S beszéde volt bátortalan -
  »Hát nincs ma ünnep, nénémasszony?
  Azt gondolám, urnapja van...«
De ráriadt vadúl szegényre
A durcás vén leány,
Száraz kezét arculcsapásra
Fogván fel a pogány:
  'Menj, istenadta urnapoddal
  Színem elől, te csacska féreg!
  Hogy helytelenkedhess napestig,
  Ünnep kell úgy-e, meg legények?
  A két szemed tüzes fogóval
  Szedem ki mindjárt, hitvány pára!
  Ha mátul fogva nézni is mersz
  A szomszéd dolgatlan fiára!
  No csak lássa meg már az ember!
  Hogy ő tanítson, még csak az kell!
  Most pedig az erdőre mégy,
  Egyik lábad itt, a másik ott; -
  S ha száraz galy nem lesz elég:
  Akkor lesz még ünnepnapod!
  Vizet hozzál és kividd az ételt;
  S mig délben bátyáid pihennek:
  Gyomlálj, kapálj, aztán arass egy
  Jó hamvas mohart a tehennek.
  Mert mind bolond, ki ünnepel,
  Midőn szegény, s dolgozni kell!'
  »Igazság! - a fiúk morogtak, -
  Nekünk is akkor lesz urnapja,
  Ha megtisztult, kiforrt borával
  Kinál a hordó szája, csapja;
  És most ki a szőlőmunkára,
  A hegynek lejtős oldalára!
  Mert mind bolond, ki ünnepel,
  Mig nem gazdag... s dolgozni kell!«

              ------

A kinzott lányka keszkenőjét
Fájó dagadt képére húzván:
Letörlé forró könnyeit,
S gyorsan haladt a keskeny útcán;
Szegény...! mig más leányka
Ünneplő köntösében,
Bokrétával kezében,
Vár a harangozásra:
Miként más jó keresztyén,
A szent napon nem ünnepel;
Rosz néne számol érte,
A lelke fáj... de menni kell!

Immár a kert aljához ért el,
- Többet futott, mint lépett, lába,
Hol a szilvás gyepűje mellől
Sugár fiú pattant utába;
  »Jaj Istenem!
  Nénémasszony megöl ezért...!«
De a legény
Megfogta a leány kezét;
  »Jó lány, mi lelte képedet?
   Miért ríttál ilyen korán?«
  »Eressz, eressz az Istenért...!«
  »No csak te mondd el szaporán...!«
És a leány keserves élte
Minden baját hűn elbeszélte;
A szó igazvoltát pedig
Pecsételé könyhullatással,
Melyet letörlött a legény
Lobogós ünge gyolcs ujjával.
És elmaradt a galyszedés. -
Ifjú, leány együtt menének
Az Istennek háza felé,
Napján az Ur szent ünnepének.
S az ájtatoskodó seregben,
- Amely vonult a szent zászlók után -
Egymás mellett borúla térdre:
Buzgón imádkozó fiú s leány.
Majd a legény szülőihez
Vezette a szabadkozót,
Hol hozzá nyájas ajkakon
Ejtett a háznak népe szót.
Vigan költék a szűk ebédet el,
S a gazda, a jó rendnek őre:
Jobb kéz felől, magához ülteté
A vendéglányt, az asztalfőre.
Majd szólt a jámbor házi nő:
  - Imé, a lányok serge jő!
  Maradj nálunk, édes leányom!
  Vigadjatok, mulassatok,
  Vigságtok jól-esik szivemnek,
  Ha mult időmre gondolok:
  Magam kisérlek majd haza;
  Durcás nénéd, a vén leányt
  Jól ösmerem bibéivel...
  S ne félj... mert egy ujjal se bánt!
  De most mulassatok s enyelgjetek,
  Egész megifjulok közöttetek! -

              ------

Az ajtót ki- s becsapkodá
A karcos néne azalatt;
Kiállt az utra s galyhozó
Öccsére szórt szidalmakat;
Mérgében tört, rontott, mikép
A felleg száraz mennyköve:
De akit vaslapátja várt,
Testvére csak meg nem jöve.
A síró tűz körül,
- Füst marván a nő két szemét -
Elkészült csakugyan
Az ízetlen sovány ebéd;
Aztán szalmába fészkelé
A szélkét és fakanalat;
A kast fejére fölvevé;
S a szőlőhegy felé haladt.
Csöppek borsózták homlokán,
S dul-fult magában a kaján.

Sok izzadás után végtére
A hegynek oldalára ére,
S hol a munkás bujt, nyes, kapál,
S a bő szüret napjára vár.
Hol, mig jár napfény s őszi dér:
Szépen megasznak a gohér,
A rózsaszőlő s erdei
Arany-cseppű gerézdei.

És első gondja a fiaknak,
Hogy a jövőre rátámadjanak:
  »Nem láttad, hogy rég hajlik a nap?
  Vagy tán az ördög van veled:
  Hogy a kapást féldélutánig
  Éhen, szomjan itt kinn feledd...!?«
S ő fuldokolva visszapattoga:
  'Az átkozott lány s ünnep az oka!'
  Zajong mindannyiok...
  S istentelen szitok
  Hangzott el a magas szőlőhegyen:
  - Ünnep s lány hétszer átkozott legyen! -

              ------

Az elfáradt testvér fejéről
Az étekkel a kosarat
A bősz fiúk le sem vehették,
Mert egy szempillantás alatt...
Midőn testvért és ünnepet
Mocskos szókkal szidalmaznának:

Szőlőjük tüske s gazberekké,
S ők... kőbálvánnyá változának.
S az istenfélő jó leányhoz,
- Ki rájok rettegés közt vára,
Ülvén a zárt ajtó küszöbjén; -
Nem tértenek meg éjszakára.

              ------

Hol a regényes Abaujnak
Koszorúzott hegylánci nyulnak:
Bükkek felett, hegy oldalában,
Regécvár omladékihoz közel,
Az ünneprontó kőtestvérek
Merev csoportja vesztegel,
Fején az étek-kosarat
Emelvén a leány...
Gyakran kapa pengése hallik,
Körűlök csendes éjszakán.