Az ügy elintéződött
szerző: Tömörkény István
Ha a városon valami házban megüresedik valami lakás, azonnal kiteszik a kapu aljába a lakófogó-cédulát. Azt azután elolvassa, aki éppen lakást keres, megalkuszik a gazdával, hurcolkodás idején beleköltözik a lakásba, s készen rendben van a dolog.
A tanyákon természetesen nem megy ilyen könnyen az elintézés. Ugyan ott a lakások is ritkán üresednek meg, mert leginkább nincsenek is kiadó lakások. Ha az öregek kihalnak a tanyából, a fiúk következnek utánuk, s a fiúk után megint az unokák jönnek. Öröklés esetén meg szokás oszlani, mert nem jó az együttlakás a családosoknak, mivelhogy az asszonyok könnyen összepörölnek a közös konyhában. Vagy ha az asszonyok nem: a gyerekek verik meg egymást, s ebből származik a lélekveszedelem. Közös lónak túrós a háta. Hát inkább szétmennek.
Van azonban olyan eset is, hogy magától megüresedik egy tanyaház. Anélkül, hogy halálozás történt volna. Ez ritkaság ugyan, de mégis olykor előadódik. Vagyonosodás által. Például van valakinek egy kis tanyája, amelyikben lakik. Azután örököl vagy pedig nyer az osztálysorsjátékon. Különben ha nem megy osztályra a nyerés, úgyis mondják csak: tájsorsjáték. Mindegy ez különben: a fődolog az, hogyha az ember fölvagyonosodik, akkor már kicsiny neki a kis tanya. Nagyobbat vásárol, abba költözik, s a kis tanya üresen marad. Úgy szokás ezt hívni, hogy zsöllérnek való tanya.
Ha azonban a környéken nincsen éppen efféle zselléres ember, aki a lakást föld nélkül kibérelné, akkor a kis tanya üresen marad, nincsen benne senki. Néha a kutya, amit elvittek belőle az új tanyára, elszökik az új helyről ide s körüljárja. Mondják, hogy az üres házakban kísértetek tartózkodnak, s a kutya ezek irányában jön. Ezt azonban bizonyosan nem tudni. Ellenben az a tény, hogy a kutya az elhagyatott helyre visszajár, keres valakit, s ha nem találja, vonyít. Amelyik kutya a környéken hallja a szavát, az mind leül a földre, és szintén vonyít. Ilyenkor a kutyák lelket látnak, és arra üvöltenek. Rendszerint rossz lelket, mert a jó lelkek nem óvakodnak le a mennyországból, ahol angyali fényességben járnak körös-körül, isten dicsőségét éneklik, és fehér csinált virágkoszorú van a fejükön.
Hogy van az, hogy mikor itt a tanyákon a kutya elvonyítja az elhagyott, lakatlan tanya előtt az üvöltő dalát, hogy az még azon éjszaka leérkezik az Alsó-Bácskába, a római sáncokon túl való részekre - és ha elfogadható is, hogy a kutyáknak egymástól átvett szava odáig egyetlen holdfényes éjjelen át leszolgál -, de honnan van az, hogy az a hat kocsi cigány, ami addig ott lent a sáncokon túl táborozott, a kutyák szavát megérti, sátort szed, lovat fog, és reggelre kelve megindul erre fölfelé, hogy téli szállásul bérbe kivegye azt az üres tanyát, amelynek bérbeadóságát előttük az állati beszéd így meghirdette.
A telefon nem egészen új dolog.
A kutya szava után való negyedik napra a hat ócska kocsi, a macskányi lovakkal, a határban föltünedezik. A szikes mezőség felől jönnek, így messziről láthatók.
- Hűj, a fene teremti - mondják a juhászok a sziken -, gyünnek a lopók.
S terelik össze a birkákat, hogy egy fölügyelet alatt, egy szem alatt lehessenek.
A játszó gyerekek beszaladnak útszélről a tanyákba, s kiáltozva mondják:
Édösanyám, gyünnek a cigányok. Elvisznek engöm. Hát hadd vigyenek - hagyja rá az anyja. - Ugye, kutya kölyök, mindig rossz voltál, szót nem fogadtál: hát most gyünnek érted a cigányok.
A gyerek remegve bújik az anyja szoknyájának ráncai közé:
- Anyám, kedves anyám, többet jó löszök, csak el ne engedjön kend vitetni.
- Hát - mondja az anyja -, ha nem mégy ki a kerítésön túl, akkor nem engedlek elvitetni.
A gyerek az irtózat tekintetével emeli szemét az anyjára, és azt mondja:
- Soha ki nem mögyök. Csak oda ne adjon nekik, kedves anyám. Kiszúrják a szömömet, eltörik a lábamat...
Az asszony a fejszét a konyhába teszi, az ásókat az ereszet alá, a konyhaajtó mellé kézügybe helyezi, a kutyát láncáról elereszti, a kerítéskaput becsukja, és az ura egycsöves, régi puskáját félő tisztelettel a tiszta szobából kiemelvén, a konyhába, a sarokba helyezi.
Jönnek a cigányok!
Városi közbiztonság meg tanyai közbiztonság két különböző dolog. Két olyan fogalom, amik nem egy anyaméhben születtek. A városban a sarkokon a rendőr strázsál, éjjel őrjárat jár, ha baj van, telefonon mindig lehet rendőrt hívni, éjjeli támadás esetén elég kinyitni az ablakot, s hamarosan föl lehet lármázni a fél utcát segítségért. A tanyákon mindez nincsen. A pusztázó városi lovas katonák, a pandúroknak lovas rendőrré formálódott maradványai vannak, az igaz, de csak kevesen vannak. Minden négyszögmérföldre esik belőlük kettő. De mert az embernek, lónak is pihenni meg aludni is kell, marad belőlük egy négyszögmérföldre egy. Ha most már ez az egy is valami ügyben odanyomoz, beteg vagy megsántult a lova, akkor nem marad egy sem. Ilyenformán nem csoda, hogy tizenhat év alatt a tanya közén csak egy esetben láttam rendes, kétszemélyes őrjáratot végighaladni. Próbáltunk már csendőrséget kérni, de azt az állam nem adhat: még a maga használatára sem kap a nehéz szolgálathoz annyi embert, amennyi kellene.
A tanyák közbiztonsága ennélfogva inkább csak a tanyákon lakó népek természetes becsületességén alapul. Ugyan ez sem könyékig tejföl, de hát uram isten, negyvenezer lélek lakik kint, s ennyi istenteremtése között ott is akad kivetni való. Rablás vagy rablógyilkosság azonban nemigen fordul elő, úgy tudom, hogy az utolsó harminc év alatt három történt. Legényvirtus van bőven, a bicskával való párbajok nem szokatlanok, de ez is, mint a nép minden divatja, az uraktól származott át. Párbajok ezek, a formalitások betartása és jegyzőkönyvek nélkül, s a mai párbajoktól való azon különbséggel, hogy az egymás meglékelésére szolgáló acél rövidebb, mint azoknál az úri páros veszekedéseknél, amiket a krajcáros képes újság követendő például rajzban szokott bemutatni a minden szépért lelkesülő tanyai ifjúságnak. Párbajok ezek, néha olyan úri vonással, amelyet az úri párbajokból nem tanulhattak el, hanem az a tulajdon lelkükből folyik: van eset rá, hogy a legyőzöttnek a gyógyítási költségeit a győző fizeti. Ezt visszatanulhatnák tőlük az urak. De ezek a parasztpárbajok is csak bizonyos kor éveire szorítkoznak, s rendszerint lány miatt szoktak esni. A gyerekből legénnyé serdült fiatalember fölgyűlt energiája tör ki bennük, amit odakint úgy mondanak, hogy nagy a természete. Katonaviselt legény már nem teszi, feleséges ember még kevésbé.
Lopás történik. Annyi ember között bizonyos százalék rosszlelkű éppúgy akad, mint a városban. A lopás könnyebb is, mert az ellopható érték nincsen magas házak kőfalai közé zárva, mert leginkább a kerítéstelen mezőn hever vagy legel.
De ha a lopót megfogják, biztos lehet rá, hogy nagyon megverik. Azt ugyan kiheveri, de a neve elé gúnynevet kap, amit soha többé ki nem heverhet. Az átszármazik a fiaira és az unokáira is. Van olyan család, amely kénytelenségből ma is viseli a Vödörlopó nevet, pedig a család jelenlegi nemzedéke valóban mit sem tehet arról, hogy valamikor, egykor az öregapjuk az útszéli gémeskút ostorfájáról lelopta az itatóvedret.
A gazda az üresen állott kis tanyát kiadta bérbe a cigányságnak. Letelepedtek. Másnap a dolgok természetes rendjénél fogva, megkezdődtek a szokatlan nagymértékben való lopások. A dolgok természetes rendje ez: akinek semmije sincs, semmit sem dolgozik, s mégis megél, muszáj, hogy lopjon. S mennek az emberek a gazdához:
- Az ördög bújjon beléd, minek telepítötted ide a nyakunkra ezeket a lopókat?
Az a vállát vonogatja:
- Pénzt fizetnek a házért. Mit álljon ott üresen az a tanya? Az állam bekívánja érte az adót...
Ez igaz. Pénz beszél, kutya ugat. A nép példátlan módon tiszteli a pénzt, mint a keletkezhető vagyon egyetlen forrását. Tekintélyre, az embertársak között vezető szerepre ott is vágyakozik mindenki, s miután egyébként igen csak egyforma szántóvetők, tekintélyt s a többiek közül való kiválóságot csak a vagyon adhat.
Másfelől azonban a lopások folyton-folyvást tartanak. Nincsen már olyan tanya a környéken, amit meg nem loptak volna. Szénát, szalmát, kukoricaszárat, libát, csirkét, malacot, a kerítésre száradni terített mosott ruhát, mindent ellopnak. Amellett az apró gyerekeik koldulni járnak, az asszonyok kártyát vetni mennek, és kártyáikkal, beszédeikkel kicsalják a szerelmes lányok füléből a függőt is.
Befognak hát a kocsiba az emberek és mennek ugyancsak a pusztakapitányhoz, hogy szabadítsa meg őket a cigányoktól.
- Hát - kérdi a kapitány - töttön értétök valamelyiket, amikor lopott?
- Dehogy értük. Majd mögkéseltük volna. De nem úgy lop a cigány, hogy töttön löhessön érni. Kergesse ki őket, kapitány úr, a határbúl.
- Kergessem, kergessem. Hát, hogy kergessem? Ha nincsen panaszos, nincsen bíró. Ha töttön se értétök, tanútok sincsen, mit csináljak?
Egy erős tekintetű magyar azt mondja:
- Kapitány úr. Itt mondom magának tanúk előtt. Mink beadózunk az államnak mög a városnak, de se az állam, se a város nem véd mög bennünket. Ha ki nem pusztítja a kapitány úr űket a határbúl, rájuk gyújtjuk a tanyát, úgyis biztosítva van. Hagy égjön el benne az egész pokolfajzat.
- Nono - mondja a kapitány -, azok is embörök.
- Embörök - mondja a tanyai -, de nem igaz embörök. Hanem gazembörök.
- Jó, jó - mondja a kapitány -, csak nem gondolják kendtök, hogy én invitáltam őket ide? Hát csak mönjenek haza, majd csinálok valamit.
Az emberek zúgolódva mennek el, a tanyák és puszták rendőrfőnöke pedig telefonál be a városba utasításért, hogy mit csináljon, mert a nép már nagyon zúgolódik a cigányok miatt.
Jön rá a válasz, hogy csak türelem, körültekintés és humanizmus. Mindenekfelett körültekintés és humanizmus.
- Szép frázisok - mondja a kapitány, mikor lecsapja a telefonkagylót. - Odabent a parkettes szobában könnyű az ilyesmit kitalálni, hanem hát idekint egy kicsit más világ van...
Másnap búcsú lévén a kápolnánál, a kapitány a misénél legényeivel kötelességszerűen megjelenik. De nem mondhatni, hogy Istennek itt valami különösebb tisztelete történt volna, mert szerfölött sokat káromkodnak az emberek, és igen bosszúsak. Mindenki a cigányokat szidja. Lopnak, de egyre jobban lopnak, s az asszonyok nem merik a szobából kiereszteni a kisgyermekeket, mert hátha még azokat is elrabolják. A harag és a bosszúság átfordul a kapitányra is, hogy nem védi meg a népet. Pedig annak kellene hadakoznia, aki fölkötötte a kardot.
- Minek adtunk a kézibe hatalmat, ha nem tud vele élni? - mondják.
A harag odáig megy, hogy alig-alig akarnak köszönni. A kapitány érzi a hangulatot, de hát nem tehet semmit, körültekintés és humanizmus lévén a mottó.
Mise után, ahogy lóra száll, körülfogják az emberek és Tóásó Zakar azt mondja:
- Hát nincsen annyi hatalma a kapitány úrnak, hogy kiverné azokat innen?
- Én már mögmondtam, amit mögmondtam - felel a kapitány. - Akit töttön értök, azt lecsukatom. Mást nem töhetök.
- Hát akkor - mondja Tóásó Zakar a közönség nevében -, akkor majd mink kapunk dorongra mög bicskára, aztán leverjük űket...
- Jó, jó, csak lassan a testtel - feleli amaz a lóról. - Nem ér az ilyen beszéd semmit. Ha a cigányt félig agyonveröd ma, holnap már egészségös. Ami sebben más embör négy hétig fekszik, abból a cigány négy nap alatt kigyógyul. Aztán ne feledjék kendtök, hogy nem három cigányról van szó, hanem hat kocsi cigányról. A cigány csak addig gyáva, amíg maga van. De ha sokadmagával van, akkor vakmerő és kegyetlen. Bosszút áll, mert akkor nem fél sömmitől és sönkitől.
- Nem fél?
- Nem ám... Különben - mondja odavetőleg a kapitány - éppen most olvastam egy könyvet felőlük, hogy az éjszakai puskalövéstől nagyon fél. Ha felé lőnek éjjel, és nem tudja, hogy onnan jött a golyó. Azt nagyon féli. Arról a helyről elmögy, hogy húsz évig sem jut arra a tájra vissza. No, isten mögáldja magukat.
A kapitány sarkantyúba kapja a lovát, s elmegy, otthagyván két emberét a délutáni bicskázás megakadályozása szempontjából.
Másnap délfelé Sós Márton rendőrkáplár bekopog a kapitány hivatalába:
- Tekintetös úrnak jelentöm, mögy a hat kocsi cigány a szabadkai határnak, Ludas felé.
- Hejnye, hejnye - mondja a kapitány -, ugyan mit éröznek azok, hogy ilyen sebösen elindultak.
- Jaj, de átkozódtak, kapitány úr! Az országúton találkoztam velük. De verették az Istennel a földet. Jeget, fagyot, szárazságot kívántak. Azt kiabálták, hogy agyonlűtték űket. Hászen - mondom -, hiszen eleven vagy, hát akkor hogy lűttek volna agyon? De csak azt hajtogatta, hogy űket agyonra akarták lűni. Azt kiabálták, hogy soha ilyen disznó paraszti nép közé nem gyünnek...
- Ugyan, hogy nem ütötted képön?
- Sokan voltak, kéröm alássan, én mög egymagam. Pedig még a kapitány urat is ledisznózták, hogy nem tudja űket mögvédeni a parasztoktól. Hívták az Úristent, hogy a hólyagos himlőt küldje az egész családjára.
- No, hát hiszen - véli a kapitány -, van az Úristennek egyéb dolga is, mint hogy éppen az ő szavukra hallgasson. Hanem fogass be, meg akarom nézni, nem loptak-e el valami gyerököt a környékről.
Pár perc múlva mennek is - idő múltán a kis tanyához érnek. Bizony, el van hagyatva egészen, csak rongy, meg piszok maradt benne. A kapitány behajt Tóásó Zakar udvarára. Ott rátámad Zakarra:
- Hát mit csináltatok? Hát agyonlűttétök a cigányokat? Hát ki hatalmasított föl arra bennötöket?
- Én nem - mondja Zakar. - Én nem tudok erről a dologról sömmit.
- Hát nem volt lüvöldözés az este?
- De - mondja Zakar - vót. Hallottam is. De én éppen akkor borotválkoztam, mikor a lüvésök estek. Éppen evvel a borotvával e!
Nagyobb tanúbizonyság okáért kihúzza az asztalfiókot, s kiveszi belőle a borotvát.
Szép, faragott fátokban van a borotva. Rá is van a tokra faragva, hogy Sebők Kánya Fekete Antal készítette az 1869-cedik esztendőben. Rajta van az ország címere is, s a korona fölé oda van vágva: Éjjön a király. S Zakar, mutatván a kapitánynak az eszközt, meggyőzőleg mondja:
- Ez csakugyan szép kézimunka.