Az új harang
szerző: Gárdonyi Géza
A harangöntő udvarán ott hevertek a harangok.
Másnap falusi emberek mentek a harangöntőhöz.
- Egy középnagyságú harangot kérnénk, - mondotta az egyik, - mert az előbbi leesett a toronyból és összetörött. Hát avvégett gyöttünk...
A harangöntő sorra mutogatta a harangjait. Egy pálcikával megkongatta mindegyik harangnak az oldalát. Valamennyinek szép volt a hangja, ezért a harangöntő izgatottan várta, hogy melyiket ítélik alkalmasnak abba a toronyba.
A falusiaknak sok harang tetszett volna, de mivelhogy a József nevű harang volt a legolcsóbb, azt választották.
Hazavitték. Szép hosszú kötelet fűztek a fejére és felhúzták a toronyba.
Gyönyörű nyári reggel volt, mikor az új harang az ottani harangok közé megérkezett.
- Isten hozott, Isten hozott! - zengte mély halk hangon az öreg harang.
- Régen várunk, régen várunk! - mondta szaporán a kicsi.
Az új harang hideg méltósággal felelt ezekre az üdvözlésekre. Elfoglalta helyét középen és megjegyezte:
- Ez a falusi levegő mennyivel jobb mint a városi!
Lenn a templomban megszólalt az orgona. A sipokból gyönyörű énekek röppentek elő, a templomban fel és alá lengedezve dicsérik az Istent. A két régi harang remegett a meghatottságtól.
Az új harang az ablakon át a mezőséget nézte. A mezőségről két feketeruhás ember közeledett a templom felé.
- Mit jelent ez? - kérdezi az új harang.
A kis harang felelet helyett messzehalló zokogásba kezdett:
- Jaj Istenem halott van
Halott van a faluban
Síratja a kis harang
Ging-galang, ging-galang.
Ezt elmondta százszor is, míg végre fáradtan állott meg és csendes zengéssel szólott:
- Szegény Sári néni, bizonyosan ő halt meg, mert már két hete nem látom a toronyból, hogy templomba jött volna.
A nap besütött a toronyba. A sugarakon egy méh is beszállott és körüldönögte a harangokat. Elmondta nekik, hogy csakugyan Sári néni halt meg, az egész falu odajár siratni.
A harangok elszomorodtak. Csak az új harang maradt hidegen.
- Bánom is én, - szólt, - ha az egész világ meghal is.
Akkor megrándult az öreg harang kötele.
- Mit jelent ez? - kérdezte az új harang.
Az öreg harang felelet helyet mélyen búgó hangon kezdte az éneklést:
Giling-galang...
Bim-bam!
Bim-bam!
Dél van!
Dél van!
Hálálkodjunk!
Imádkozzunk,
Van kenyerünk,
Eledelünk
Van! Van!
Van! Van!
Bim-bam!
Bim-bam!
Dél van!
Dél van!
Az öreg harang érzéssel és méltósággal zúgta el sokszor ezt az éneket. Aztán megrándult az új harang kötele is egyszerre a másik kettőével.
- Mit jelent ez? - kérdezte ijedten az új harang.
A másik kettő felelet helyett zokogó zengéssel kezdte siratni a megboldogult Sári nénit. Az új harang egy szót sem szólott.
Mikor a két harang elvégezte a siratást, kinyílott a harangház ajtaja és belépett a harangozó.
- Hát te miért nem siratod a halottat? - kérdezte az új harangtól.
- Mi közöm vele! - felelte az új harang mogorván.
A harangozó a harang alá tekintett. Csodálkozva csapta össze a kezét:
- Ennek a harangnak nincsen szíve!
A fejét csóválgatta, sietett a lépcsőn lefelé és így mormogott:
- Vissza kell mennünk a városba a harangöntőhöz. Ki látott már ilyet? Elfeledték elhozni a harangnak a szívét!
Másnap bementek a városba. Estére megérkezett a harang szíve. Már kora reggel beleakasztották egy láncon a mellébe és mikor az istentisztelet órája elérkezett, megrántották a kötelet.
Az új harang kétszer-háromszor meghimbálódott a levegőben, azután ezüstcsengésű, szép tiszta hangon rákezdte az éneket:
Giling-galang...
Giling-galang...
A jó lélek
fehér galamb!
Gyertek, gyertek
a templomba,
imádkozzunk
térdre húllva.
Térdre húllva,
leborulva;
porból nézve
fel az égre
fel az Úrra.
Giling-galang...
Giling-galang...
A jó lélek
fehér galamb.
Égbe szálló
Fehér galamb.
A falusiak kiállottak az utcára és udvarokra, úgy hallgatták az új harang énekét. Némelyik ember a kalapját is levette.
Az új harang pedig az áhitattól és érzéstől reszketve a napsugárban csillogva énekelte tovább a templomba hívó szózatot. Hirdette fel és alá himbálódzva a toronyban. Közben ki-kitegintgetett a toronyablakon át a falura. El a messzeségbe. Még a távoli halmokon is látta az embereket, hogyan állanak meg és fordulnak vissza az ő hívó szózatára a templom felé.
- Szép! - szólt elérzékenyülten a másik két haranghoz. - Látjátok, hogyan jönnek a hívek az új harang szavára a templomba. Az én szavamra!
Délután, mikor Sári nénit temették, az új harang hangja is siratta. Olyan szép volt a három harang egybehangzó éneke, hogy az emberek és asszonyok a szemükhöz emelték a zsebkendőjüket és így szóltak:
- Sohasem hallottunk három harangot szebben szólani!
Az új harangnak ettől fogva, mintha élet szállott volna a szívvel a testébe. Minden iránt érdeklődött. Az orgona hangoktól ő is áhitattal és boldogan remegett. Örömmel hirdette a reggelt, szívesen a delet és áhitatosan az estét. Éjjel pedig a toronyablakon át vigyázva őrködött: nincs-e tűz valahol, hogy idejekorán megkongathassa a veszedelmet.
Néhány nap mulva, mikor a szél meglátogatta a harangokat és kedveskedve suttogott híreket más tornyok harangjairól, az új harangot is meglátta. Meglepetten sivított:
- Nini, a szív nélkül való harang! Hogy kerülsz te ide?
A harang boldog zengéssel felelte:
- Van már szívem, van! Van már szívem, van! És most tudom csak: milyen boldogtalan az, aki nem tud sem sírni, sem örülni.