Az új görög dalnok (A „Don Juan”-ból)
| (Byron «Don Juan»-ja III. énekéből.) szerző: George Byron, fordító: Arany János |
Szigethazám, szigethazám!
Hol Sappho égett s énekelt,
Hol terme harcz és bék’ müve, –
Delos megállt és Phoebus kelt!
Örök nyár hint még rá sugárt,
De, napján kűl, minden leszállt.
Skios múzsája s Teiosé
A hőskoboz, szerelmi lant,
Más parton él hírben, nem itt;
A hang szülőföldén kihalt,
Bár Eccho távolabb veti
Mint ősink «Boldog Szigeti».
Néznek Marathonra a hegyek –
S Marathon a tengerre néz;
Ott álmadoztam egykor én,
Hogy még Göröghon szabad lész:
Mert, állva perzsa sir felett,
Nem hittem szolga létemet.
Ült a király bérczhomlokon,
Mely néz le Salamis fölé;
Ezrével ott lenn a hajók,
Had, nemzet számra: ─ mind övé!
Megolvasá nap költekor ─
De hol valának este, hol?
Hol vannak ők? s hol vagy te is,
Hazám? Partod némán hever;
Nem zendül itt a hős koboz ─
Nem dobban itt már hős kebel!
S lantod, az oly soká remek,
Ily kézre száll-e, mint ezek?
Még valami ─ ha nincs babér ─
Bár szolganép közt, láncokon ─
Pirulni honfi módra, mint
E dalra most is homlokom;
Mert, haj! mi itt költői bér?
Pir a népér’ ─ köny a honér’.
Hát csak sirassuk jobb napunk?
S pirúljunk? ─ Haltak őseink.
Add vissza, föld, kebeledből
Spartai elhunyt hőseink!
A háromszázból hármat adj:
És Thermopylaenk ujra nagy!
Mit? csend tovább? csend mindenütt?
Ah! nem; ─ a holtak hangja kél,
Mint távol omló zúgatag,
Felelvén: «egy kezdjen, ki él ─
S megyünk, megyünk, vezessetek!»
Élőn kivűl, nincs más siket.
Mind hasztalan; verj másik húrt;
Kelyhedre tölts Samos borát!
Harczot török csordákra bizz,
Vért néked ontson a borág!
Hah! lám, alig hogy szólalál ─
Mint érti sok vad bacchanál!
Még dívik pyrrhi tánczotok,
De hol a pyrrhi harczirend?
Feledségbe e kettő közűl
Mért a nemesbik leczke ment?
Kadmos betűje fenvagyon ─
De rabnak szánta-e, vajon?
Samos borával tölts kehelyt!
Kedvetlen e tárgy, hagyjuk ezt!
Az ihleté Anakreont,
Ki szolgált ─ de Polykratest ─
Térdünk haszint’ akkor hajolt,
A zsarnok mégis honfi volt.
Lám, Chersonéz’ tyrannja is
Szabadságnak hő bajnoka;
E tyrann Miltiades volt!
Oh! bár efféle zsarnoka
Volna a jelennek! Lánczai
Soká fognának oldani.
Samos borával tölts kehelyt!
Bérczes Sulin, s a pargai
Parton, van még egy faj, minőt
Szültek a dórok anyjai;
S van hintve mag, ott valahol,
Kikben Herakles vére foly.
Szabadságot franktól ne várj ─
Ezek királya vesz, meg ad;
Miben süker reménye él,
Csak honfi kard, csak honfi had;
Ozmán erő, latín cselek,
Megrontanák hős vértetek.
Samos borával tölts kehelyt!
Árnyékba’ lejtnek szűzeink ─
Im, mint ragyog dicső szemök;
De, nézve lángzó szépeink,
Enyém forró könyekben ég:
E kebleket rab szopja még!
Tégy Sunium párkányira,
Hol senki, mint én, s a habok,
Hallgassuk egymást búgni, míg
Dallal, mint hattyu elhalok:
Hon nem hazám, mely lánczot hord –
Csapd földhöz a samosi bort!