Az új élet
szerző: Karinthy Frigyes

Reggel, mikor felébredt, nehéz ködök feküdtek az utcán, de az ég tiszta lehetett - vérvörös korong a barátságtalan nap, és valami fojtó szag szűrődött be a rések között. Fáradt volt, egészen sajátságos fáradtságot érzett ezen a reggelen, ami jó is volt, de egyúttal nyugtalanította. Az utóbbi napok szorongásai most elmúltak, és ő most elhatározta, hogy többé nem is szabad azoknak visszatérni.

Öltözködés közben többször gondolt erre. Hiszen nagyon könnyen el lehet intézni minden gyötrődést és fejtörést és aggodalmat. Egy, kettő, három, mondja az ember hangosan és elhatározza, hogy mire kimondta, hogy "három", már nem gondol arra, amire az elébb gondolt. Vagy így: szomorú vagyok, de ez nem jó, víg akarok tehát lenni. Mondom: egy, kettő, három - és kihúzom magam, és jól kinyitom a szemeimet, amiket a szomorúság és bágyadtság összehúzott, és mosolygok - és mire kimondtam: "három", már víg vagyok. Nagyon egyszerű ez. Egyszerűen azért, mert víg akarok lenni, és nem akarok szomorú lenni.

Csodálkozott, hogy ez milyen egyszerű, és hogy ő erre még nem gondolt. Ezentúl mindig így lesz, mondta magában, és ez nagyon megnyugtatta. Már a takarítónővel is vidámabban beszélt, sőt, mint később egy pillanatra átvillant az agyán, kicsit talán túlságosan is vidáman. A takarítónő kicsit csodálkozva nézett rá.

Milyen egyszerű, folytatta később is, az utcán. És fütyörészett. A köd lefolyt a Duna-partra, messziről tülköltek a hajók. Nem ment be a tőzsdére, hevenyében olyan érzése volt, hogy erre most semmi szükség. A tőzsde és mindezek a dolgok - bolondság. Mire való? Emlékezett rá, hogy milyen nyomasztó és rettenetes volt minden ezekben az utolsó napokban, és hogy a tőzsdén álldogált hosszan és szikáran, és fogta a homlokát elöl, és mindez milyen halálosan szomorú volt. Az orvoshoz se megyek el, tette hozzá. Az orvos az utóbbi időben ostobán néz, és ostoba kérdései vannak. Eee... izélni akarja az orvos... hogy is mondják csak? Egzekválni. Nem, dehogy, azt nem úgy mondják. Szuggerálni akarja az orvos. Szuggerálni. Szuggerálni. Így mondják, szuggerálni.

Ezen megint megörült. A Szabadság téren kevesen jártak, egy szembejövőt szinte megállított, hogy közölje vele, hogy így kell mondani: szuggerálás. De aztán mégse mondta, csak a száját nyitotta ki; és révetegen mosolygott rá. Az ember megfordult és utánanézett.

Minden szomorúság, ami eddig volt, az nyilvánvaló. És most még egyszer, átgondolta az egészet, s az az érzése volt, hogy elérkezett a számadásig. Csak mintha valamit elfelejtett volna. Mit felejtettem el, valószínűleg a féleségemnek felejtettem el szólni. Elhatározta, hogy délután felszól a feleségéhez, és megmondja neki. De mit? Eh, mindegy.

Végigment az utcán, még tisztában volt vele, hogy a sarkon visszafordult, és összehúzott szemmel elolvasott egy cégtáblát - azután hosszú csend következett.

Délután három óra felé jutott megint eszébe. Egy kávéházban találta magát, olyanféle érzéssel, mint mikor valaki nagyon erőlködik, hogy eszébe jusson, mit álmodott néhány perccel előbb - s végre hirtelen eszébe jut. Most jött csak rá, hogy órákig mászkált a körúton, boltokban vásárolt közben -, a széken csomagok hevertek mellette - emberekkel beszélt, hangosan hadonászott. Valahol mintha veszekedett volna is. Aztán bejött ebbe a kávéházba - de miért is jött csak be ebbe a kávéházba? Ide ő nem szokott járni. És hirtelen nyomasztó szorongás fogta el, az ismeretlen ablakok és ismeretlen pincérek láttára. Majd egyszerre felderült, eszébe jutott az "egy-kettő-három", amit délelőtt kifundált. Annyira jó kedve lett, hogy dúdolni kezdett és zsebre dugott kezekkel nézte a főpincért. A főpincér is nézte őt, és valami furcsa volt az arcán. Ettől zavarba jött. Mi lehet az oka? A fia jutott eszébe és egy levélszekrény. Ellágyult, nagy melegséggel gondolt a fiára, és félhangosan szólt maga elé: "Az én édes fiam szeret engem. Az én édes fiam úgy szeret engem, mint fiú apját szereti az emberiség történetében." Elmondta ezt, és megdöbbent szavainak ünnepélyes nagyszerűségétől: - egy pillanatra szinte megszédült, hogy ilyen nagy dolog az ő eszébe juthatott. Igen, az emberiség, mondta még egyszer, mélyen megindulva - és hogy ő erre nem gondolt! Igen, a szeretet és az emberiség.

Egy, kettő, három - mondta, és megint ránézett a pincérre. Szegény pincér, ő nem tudja, mi az emberiség. Egyszerre forró szeretetet érzett a pincér iránt, majdnem könnyek gyűltek a szemébe, és már kinyitotta a száját, hogy megmagyarázza neki. De aztán mást gondolt.

A szeretet, beszélt magában, az emberek szeretete: ez az emberszeretet. Ó, és ő erre nem gondolt! Talán ezért volt minden szomorúság és rosszaság eddig - ó igen, mert ő csak magára gondolt eddig és nem a szeretetre. De ma reggel, ma reggel, mindenre rájött. "Egy-kettő-három", ez mindent megcsinált. Most egyszerre oly világosan érezte, hogy szinte szemét kellett behunynia a nagy fényesség előtt. Úgy jött, hogy eddig homály és sötétség volt minden és valami gomolygó fuldoklás ennek a sötétségnek a fenekén. De most egyszerre kiderült. Ezentúl a szeretet mindent megmagyaráz, és ezzel új élet kezdődik az ő életében. Csak úgy száguldoztak most a gondolatok zakatoló fejében, keresztül-kasul, szédítő sebességgel és mind tömegesebben. Egyszerre, minden átmenet nélkül, Krisztus jutott eszébe, és erre így szólt: "Igen Krisztus és az emberszeretet. Szeretni, szeretni, szeretni kell az emberiséget, a szegény, szegény, édes, édes, édes emberiséget, szép, barna emberiséget. Ó, le kell borulni az emberiség előtt! Íme, ezért szenvedtem és gyötrődtem eddig, mert ezt nem tudtam. Mert mindig magammal törődtem csak, befelé fordultam, egzekváltam magam. Önmagamat emésztettem, nem volt kívül semmi, amibe kapaszkodjam. Most azonban boldog és tiszta emberszeretet következik - és új élet, ennek az érzésnek harmóniumában - ó, harmónium!"

Igen, új élet! - Új élet! Új élet! - ujjongott - aztán hirtelen újabb nyugtalanság fogta el, hogyan fogja ő mindezt megmagyarázni tudni nekik? Lángoló vágyat érzett, hogy megmagyarázza valakinek, milyen új élet kezdődött, s milyen más lesz ezentúl a világ.

Az ajtóban rászólt a pincér, hogy nem fizetett. Ránevetett a pincérre, és reszkető kezekkel adott át egy koronát. Most olyan könnyű volt minden, s még meg is jegyezte magának, hogy az ilyen nagy mámor, mely egy új igazság születését kíséri, nagyon hasonlít a részegséghez. Igazán, a vér fejébe szállt, s egy kicsit tántorgott is.

Esteledett.

Ködben gomolyogtak a lámpák, egymás után gyúltak ki a kirakatok - távol, a Váci körút végén egyenkint ragyogtak fel a sósborszesz-reklám betűi.

Hm. Most mit tegyek - szorongott egy percig.

Bemegyek a kávéházba, és beszélek valami szerkesztővel. Valami nagyon okos emberrel kellene beszélni. Hiszen ami ezután következik, gyorsan és energikusan történik majd, s minden kiviláglik. Valami szerkesztővel kell beszélni. De gyorsan, mert a halántéka ijesztően lüktetett.

Azért, aránylag egész nyugodt vagyok - mondta egy perc múlva. Hangosan mondta.

- Parancsol? - kérdezte a pincér.

- Feketét - mondta könnyedén, és magában örült. A pincér nem vehet észre semmit, gondolta, mert íme, könnyedén és elegánsan rendelte a feketét, mintha semmi se történt volna. Elhatározta, hogy most nagyon fogja figyelni magát, hogy könnyed és elegáns legyen.

Felhörpintette a feketét, és magában dúdolt valamit. Majdnem elnevette magát izgalmában, úgy örült, hogy a pincér nem vett észre semmit. Ingerlő vágya támadt, hogy még egyszer bebizonyítsa ezt a pincérnek. Átült egy másik asztalhoz, és odaszólt a pincérnek.

- Feketét.

Felnézett és észrevett két embert, akik a középső asztal mellett álltak, és őt nézték. Egy pillanatra megzavarodott, aztán valami keményet érzett a szívében.

- Ahá - mondta -, már figyelnek. Annál jobb.

Szembenézett velük. A halántéka vadul lüktetett. Összeszorította fogait, és rájuk nevetett. Egyszerre rájött, hogy az egyiket ismeri. Hiszen akkor rendben van.

- Szervusz Svarc! - mondta hangosan. Mikor látta, hogy az nem nevet, megharagudott. Én itt ebbe a kávéházba otthon vagyok, lihegte magában, itt végre nem lepődhetnek meg, hogy bejöttem. És nekem jogom van feketét inni.

- Szervusz Svarc! - mondta még hangosabban, és az asztalra ütött. Több ember felállt. Vállat vont, felállt és a fogain keresztül fütyörészett. Zsebre tette a kezét, és átsétált a biliárdterembe. Csak azért is jókedvem van, gondolta. Ha ezeknek nem tetszik, fulladjanak meg. De én már rájöttem, hogy lehet az embernek jókedve. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három. Egy-kettő-három.

Egészen az ablakig ment. Érezte, hogy az arca elvörösödik. Kinézett az ablakon: tovább dúdolta az előbb elkezdett orfeum-kuplét, és dobolt az üvegen. Aztán lassan megfordul és szembekerült az ajtóval.

Egy csomó arcot pillantott meg, mind feléje volt fordulva: az emberek álltak és összetömörültek az ajtóban.

Most egy pillanatra elcsudálkozott. Mi ez? Történt valami?

Kinézett az ablakon, hogy talán odakint van az a valami. Aztán megint az ajtóban állókra meredt. Nyugtalansága csak percig tartott.

- Ahá, az új élet! - jött rá hirtelen. - Megtudtak valamit.

És nyugtalanságán keresztül izgalmas örömet érzett.

Végre meglátta a szerkesztőt. Ott állt a többiek közt. Egyenesen feléje tartott.

- Alászolgája, szerkesztő úr - szólt könnyedén, kicsit rekedten. - Na, nagyon örülök, hogy beszélhetek magával. Sok a baj, mi, sok a baj, a kis újságírókkal, mi, hehe?

Ez jó volt, hogy ilyen elfogulatlan vagyok, nyugtatja meg remegő és riadt idegeit. Egészen közel lépett, és megveregette a szerkesztő vállát. Ez még nem elég, villant át agyán, úgy látszik, nem ismert meg, meg kell mutatnom, hogy szeretem őt.

És hirtelen átölelte a szerkesztő nyakát, és fejét mellére hajtotta. Behunyta szemét, és végtelen lágyság töltötte el. Érezte, hogy forró könnyek gyűlnek szemébe a szeretettől. A rettentő káosz mintha oszladozni kezdett volna, és pihegve sírni kezdett.

Most sűrű felhőket látott maga előtt s távolban hunyorgó tüzeket. A tompa és ijesztő hegyek felől vörös lángok csapkodtak. Ferde, acélkék felhők mögött három keresztfa állott: a Golgota. Felette narancssárga az ég. Krisztus feje vonaglott még, és szemében mérhetetlen fájdalom és szeretet.

Felemelte könnyes arcát: a szerkesztő ott állt még, és csitította őt. Körülöttük ember ember hátán, tolakodó és kíváncsi arcok.

Ezek megijedtek, gondolta, ám hadd ijedjenek meg. Ijedjenek meg még jobban. Összevicsorította fogait, és felrántotta szemöldökét. "Bá!" mondta, és rémülten érezte, hogy csakugyan megijedtek. Ekkor halálos rémület szállta meg, mikor észrevette, hogy csakugyan megijednek. Eleresztette a szerkesztőt, és botorkálva indult meg, elfordított arccal. Utat engedtek neki. A karzat felé indult. Tántorgott. Valami suhogást hallott. A karzatról hanyatt-homlok rohant le egy csomó asszony és fiatalember, amint ő lassan felfelé ment a lépcsőn - és ő gyötrődve próbálta eltalálni, hogy azok hová rohanhatnak és miért? Valami baj lehet odalent, nyugtatta meg rémülettől zakatoló szívét, valami nagy, nagy, nagy baj lehet. Ó, valami borzasztó, rettenetes baj lehet, amitől azok úgy megijedtek. Ó, valami rettenetes, feneketlen sötétség lehet, valami förtelmes szörnyeteg, görbe karmokkal és tátongó szemekkel.

Felért - a karzat üres volt - feldobott székek és asztalok -, egyetlen lélek se az oszlopok között... No, mi az?... döbbent meg hirtelen - na mi az, mi az, mi az?

- Pincér - mondta rekedten és vadul dobogó szívvel és fenyegetően -, pincér, feketét...

Érezte, hogy feketét kell kapnia, hogy ki kell őt szolgálni, hogy akkor elmúlik ez a lidércnyomás. Ha ő okosan viselkedik, és feketét kér, elfogulatlanul feketét kér, akkor még minden jóra fordulhat, és az a szörnyeteg nem jön ide föl.

- Pincér, feketét...

De rögtön megbánta, érezte, hogy egy fokkal hangosabb volt, mint kellett volna, nagyon hangosat kurjantott - és most halkabban tette hozzá "feketét". És leült a rács mellett egy székre. A lábai remegtek és táncoltak.

Lenézett.

A földszinten embertömeg hullámzott, megszámlálhatatlan arcot látott, odaszorongtak az alsó rács mellé. Ő egyedül ült a karzaton a rács mellett, egy széken.

De mi ez, mondta ekkor magában kimondhatatlan aggodalommal, de hát mi történt? Miért nem szól senki hozzá, és miért nem mondják meg neki, hová bújt az a szörnyeteg? Talán a pincébe bújt vagy az oszlopok közé. Vagy itt, a karzat alatt van, vagy felmázott ide, és most az ő asztala alatt terpeszkedik - és azért nézik őt úgy? Jaj, vagy talán felkúszott őreá, és most az ő arcán fekszik, és az ő szemeiből fecskendezi ki rettentő pillantását...? Nem, nem, nem.

Nem, nem, meg kell nyugtatni őket, mert szörnyű, szörnyű dolog történhetik. Miért nem jönnek azok közelebb? De hát mi történt, az istenért? Felemelte a kezét, és halálosan meghökkent attól a mozdulattól: nem emlékezett rá, hogy ő fel akarta emelni a kezét - a keze magától emelkedett fel az asztalról. És érezte, hogy most több ilyen mozdulat következik majd feláll, járni fog, vagy nekimegy valaminek, vagy beszélni fog, egy perc múlva, vagy mindjárt -, és mindezt ő nem akarja, és mégis meg fog történni. Talán mégis álmodok, villant át rajta egy pillanatra a hiú és vacogó remény. De már nem hitte.

Gyorsan, gyorsan, nógatta magát ugyanakkor. Gyorsan, gyorsan, beszélni, cselekedni, hogy lássák, ébren vagyok. Most görcsösen erőlködött, hogy miről beszéljen. Valami általános téma kellene, amit mindenki megért: amiből mindenki rögtön látja, hogy minden rendben van, és hogy neki semmi titkolnivalója nincs.

- Uraim - mondta hangosan -, a szocializmus vezet minket a liberálizmus felé. Éljen Vázsonyi!

Mialatt ezt mondta, belül kínosan s rémülten tolakodott fel a kérdés: hogy kerültem én ide, és most mit csináltam? Mi történt? De nem jutott eszébe, hogy mi történt. Annyi azonban bizonyos volt, hogy most már folytatni kell, ha elkezdte.

- A szocializmus, uraim, az egyetlen megoldás, uraim...

Hadonászott, egyszerre, mintha villámcsapás érte volna, eszébe jutott.

- Uraim! - ordított bele a gomolyagba. - Uraim. Az emberszeretet! Miért nem szeretik egymást az emberek? Uraim! Én szeretem az emberiséget! Én szeretem... Új élet... Uraim... Emberiség... Új élet... Egy-kettő-három... És új élet fakad... Ó, szeretni, szeretni kell az emberiséget... ó, végtelenül szeretni kell az emberiséget!!... Édes, jó emberiség!

Örvény gomolygott, az oszlopok ferdén és keményen merevedtek meg. Kitárta karját, és úgy maradt: az emberszeretet fenséges gondolata töltötte be egészen, mint Krisztus a hegyen. Csak a szívében nyöszörgött és szűkölt még egy riadt kisgyerek, és menekülni próbált, ki innen, ki ebből a rettenetes kávéházból - valahol az asztalok és székek között, kúszva, négykézláb, hogy senki ne lássa, eltakart szemekkel, ki a boldog, napfényes szabadba és futni, futni... Ki innen, e gyűlöletes és gonosz és részvétlen arcok közül, ki ebből a szörnyű kávéházból, ahol rögtön minden összeomlik, és valami bűzös feketeség marad csak... ki innen, menekülni a kötelek elől, amik mindjárt kezére csavarodnak, és hátracsavarják karjait... ki innen, ahol mindjárt betömik a száját, és egy sötét odúba dobják, hol bőr van a falakon, melyeknek acsarkodva s vért hányva dühében, dobja majd neki megkötözött testét, hogy harapja és marja a falakat... hogy füleit letépje, és felszakítsa száját... hogy belemarkoljon agyába, s összerázza - agyába, mely elárulta s elhagyta őt... s mely megdermedett az Iszonyattól...

Nyögve és tántorogva állt fel - már késő volt. Két kéksapkás ember közeledett. Az egyik melléje lépett.

- Mit akarnak? - kérdezte, és halálos fehérség öntötte el.

- Jöjjön velünk.

- Hová? - kérdezte. A hangja kongva verődött neki fülének. - Nem megyek. Ne nyúljon hozzám. Agyonverem.

- Jöjjön, mert megkötöztetem.

- Nem, nem - szűkölt magában az őrült -, valamit tenni kell... csak ne kötözzenek meg... csak ne kelljen verekednem... Csak mehetnék így, nyugodtan... Csak legalább... Csak mondana valamit, hogy mehessek... nyugodtan... Csapna be... Mondaná, hogy csak sétálni visz... hogy ne kelljen verekednem... ha már odavisznek...

Halványan elmosolyodott.

- De csak sétálni megyünk? - mondta mosolyogva.

- Igen - lepődött meg a mentő, hogy kisegítették. - Csak sétálni. Majd kocsiba ülünk.

És nyugodtan, békésen vonultak el az összecsődült tömeg sorfala közt.