Az özvegy lakása
szerző: Arany János
1856
Domb oldalához, mint fecskefészek a parthoz, támaszkodva áll az özvegy szerény hajléka. Bokrok s az őskert lombjai védik a viharok elől. A kert tiszta, csinos, jól-mívelt, a belépő úgy érez, mintha szentélybe lépne. Semmi férfias a ház körűl, minden tárgy asszonyi gondot, asszonyi tisztaságot lehel. Az özvegy kis hajlékát egy fecskepárral osztja meg, mely bizton fészkel gerendáján, ki s bejár a nyílt ablakon. E lak úrnője vidor, — mosolygása derült életkedvet bazud, egy szó sem árúlja el bánatát, színleg fájdalom nélkül emlékszik elhunyt férjére. Semmi közönséges sopánkodás, semmi mesterkélt bú. Élénk csevegéssel hordoz meg az egyszerű kert tiszta ösvényein, — majd fölvezet a dombra. — E hely az, hova minden fényűzést pazarolt, itt vannak a legszebb, legritkább virágok, e hely a kert szíve, — mert itt áll egy márvány emlék, — férje sírja!
Egy másik papírszeleten e sorokat találom[2]:
...Zöld halom tövénél áll szerény lakása
Keskeny láthatár...
Hogy ne a világot, csak a mennyet lássa.
...Mosolyog, mosolyog, mígnem mosolygása
Szivárvánnyá válik szeme egy könnyében.
(Az ötvenes évekből.)
- Megjegyzés
- ↑ Lásd a Tompához írt levelek között az 1858. deczember 28. keletűt. A kötet szerkesztőjének, Arany Lászlónak megjegyzése
- ↑ Arany László megjegyzése.