Az özvegy javára
szerző: Thury Zoltán
A községnek az országut felőli végén, szabad téren, gyönyörü pázsiton, a mit épen csak a falak körül mocskolt be a mész meg habarcs meg a téglapor, szép házba kezdett bele valaki ezelőtt három esztendővel. Azon a nyáron nem jutott messzire. Épen csak az első emeleti ablakokig huzta föl a falat. Ugyszólván: alkalomszerüleg dolgoztatott. Ha volt egypár forintja, hát épített, ha pedig nem volt pénz, hát repedezett, omlott a fal s a tetejéről vigan söpörte le a téglákat a szél. Egyébként - ugy mondták - spekuláczióra épült a ház. Eladásra, hitelbe vásárolt telken, ócska téglából s a városból kihordott olyan ablakokkal és ajtókkal, a miket félig-meddig már fölfalatozott a szú. A másik nyáron megint hozzájuthatott pár száz forinthoz az a valaki, a ki a házat építette. Akkorára azonban rájött arra, hogy mégis igen nagy arányokban fogott a munkához. A banknak nem imponált a széles alaprajz. Az alap tehát némileg módosíttatott. Négy szoba maradt alul, három felül s fölkerült a félbehagyott falra az emelet is. Akkorára azonban már némi sülyedés volt észlelhető az alapozatban, a mit rövidesen ugy magyarázott meg egy pesti építész, hogy a talaj futóhomok. Kifutott a kövek alól. A ház azonban - a mint mondám - spekuláczióra épült, tehát még ráraktak néhány kocsi téglát s miután holmi ácsmunka is következett, egy ócska gerendának a repedésébe zöld galyakat dugtak s a spekuláns átküldött a kocsmába öt liter borért, hogy majd holnap aztán, ha arra jár, hát beviszi az árát. Akkor épen nem volt neki váltott pénze. A kőmüvesek meg a két ácslegény megitták a bort, aztán egy kis szitkozódás hallszott, hogy: - ezzel akarja kiszurni a szemünket, ezzel? - A hetibért követelték s abban se nyugodtak meg, hogy a spekuláns azt mondta, hogy ugy legyen egészséges a gyermeke meg az egész családja, hogy hétfőn fizet. A bokréta-ünnep tudniillik szombaton ment végbe. A munka pedig szünetelt az idei tavaszig. Azalatt a ház, bár a tél folyamán semmi táplálékot se vett magához, épen csak ivott, némi potrohot eresztett. Az történt tudniillik, hogy egy építész, a kit kihivtak, hogy befejezze a müvet, kidugta a botját félig az egyik sarkon s a segédjétől, a ki a fal másik végén, a ház tulsó sarkán állott, azt kérdezte:
- Látja?
- Mit?
- A botom.
- Nem.
- Mer' azér' - s azzal a kalapja karimája alól mosolyogva intett bucsut a háznak s a nélkül, hogy a tulajdonos urral beszédbe ereszkedett volna, sietve továbbállott. Kis egylovas kocsija a kapu előtt várta. A segédje is a házat lehetőleg messze elkerülve jött utána. Utközben valami zsineget csavargatott egy darab fára s felült a gazdája mellé s mig a spekuláns bután bámult utánuk, az építész csettintett a lónak: - gyü kicsi, gyü...
Egyébként most már épen csak valami kis aprólékos munka volt hátra. Lesimítani a falakat, hogy jöhessen a mázoló. Hát ugy történt, hogy egy ácslegény dolgozott fenn a tetőn a zsindelyezéssel s egy kőmüves benn a házban. A kőmüves nótás gyerek volt, az ács komoly és egy kicsit savanyu ember, a ki mindenféle gyülésekre járt s állandóan gondba borulva sok borért küldte az inast s madzagon huzta föl magához a tele üveget. Az üresét ugyancsak madzagon bocsátotta le. Bosszantotta azonban komor gondolataiban lentről az ének. S dörmögött meg kiabált: - repedj meg, te kulimász lovag! - meg efféléket.
Egyszer meg azt kiáltotta le, a mint később a feje körül nagy csomó vattával s ferdére görbült szájjal maga elbeszélte:
- Fordulj fel, te...
Tovább nem mondhatta, mert akkor már fordultak mind a ketten. A ház fején félrebillent a kalap. Az ács legurult róla a szomszéd kertbe a kalarábé közé s azután nagy zuhanás következett és iszonyu por, a miből egy nem is emberi ordítás hallatszott ki, a kőmüvesé. Azután meg csend, a mi lassan, lassan elevenedett meg. Emberek jöttek a szomszéd földekről s a mikor egy kicsit elült a por, ott állott felében a ház. Az emelet lefordult róla s este lett, a mire a sok tégla közül kikaparták a kőmüvest. - Párizs Mihály volt a neve. Huszonhétesztendős mindössze s felesége volt meg két gyermeke ezen a világon. A harmadik még csak jönni készült. A hogy az asszony fehéren, tátott szájjal ott állott a törmelék előtt, szomoruan néztek rá az emberek. A két gyerek a szoknyáját czibálta, ő azonban észre se vette. Ugy állott ott, mint a czölöp. - Egy ember, valami rokona a megboldogultnak - fölrázta s kiabált neki, hogy: hát sírjál legalább, Tercsi... A mikor azonban vér mutatkozott a téglán, a mit leszedtek a rakás tetejéről, valami urféle félrehuzta az asszonyt.
Abban az időben történt az, a mikor egymásutánban érkeztek meg Pestről az esti vonatok és sok urat hoztak. Itt lakó urakat, meg nyaralókat is, a kiket csipkés napernyők alatt szép asszonyok vártak s megrohantak azzal, hogy a cselédek ma megint szemtelenek voltak s a hus itt is drágul, s aztán a karjaikba fogódzkodva vitték befelé őket, mint a zsákmányt. - Olyik szerelmes volt, olyik csak méltóságos és kövér és voltak epések, kellemetlen sárga nagyságák, a kik mellett unalommal baktatott a férj... Az ut melletti csődületnél mindenik elmondta, hogy mi történt s az emberek csóválták a fejüket: ejnye, ejnye... A promenádnál lassabban mentek, összetorlódtak a párok s a férfiak átszóltak egymáshoz: - hallottad, az a szegény ember... S a felesége várandós... - Csakugyan szomoruak voltak s a hol sok mindenféle nagyon olcsó disznövény körül kétfelé válva kiszélesedett az utcza, megállottak és fejet csóválva, hümmögve, rossz kedvvel beszéltek a dologról. Végre is azt mondta az egyik, hogy valamit kell csinálni. A szegény asszonynak kell valami kis tőkét teremteni, a miből egy kis üzletet csinál vagy effélét... Talán kertészkedik, vagy mi, nem igen tudja az ember, hogy hogyan él az effajta nép... Pár száz forintot legalább, hogy legyen valami a kezében, a mikor fölkel majd s körülnéz a világban s nincs ura. Mert most talán még fel se tudja fogni a csapást, a mi érte. Az ember elbárgyul az első pillanatban, mintha fejbekólintották volna. - Hát megbeszéljük - mondta egy hivatalnok. - Gyertek el vacsora után a Szoracsekhez... Mindenesetre kell valami kis intézőséget összehoznunk, a mely majd magára vállalja a továbbiakat...
Az egyik asszony lenyelte a mérgét és az ura karjához simulva, felmosolygott a többi urra.
- Az én uram nem megy. - Aláirsz valamit, a mennyit akarsz, én abba nem szólok bele, de nem hagysz otthon, Misukám, ugy-e?...
A Misukának nevezett ur fölháborodott.
- De édes fiam, valami akczió csak kell. Az efféle nem megy csak ugy mirnix, dirnix. Azzal, hogy én megajánlok az özvegyen maradt nőnek tiz fo... tiz koronát, még nem vettem ki a részemet a munkából. Arra kell törekednünk, hogy belevonjuk a munkába az egész intelligencziát... Az nem lehet a czél, hogy pillanatnyilag segítsük föl... Azzal még éhenhalhat későbben, a mikor eltünik a szemünk elől. Az ilyen szegény asszonyt hányja-veti a sors. Ti ezt nem értitek... Hát este összejövünk, aztán kieszelünk valamit.
A másik mondta:
- Igen.
A többi bólintott.
- Mindenesetre csak valami kerti ünnepélyről lehet szó. Nyár van, a szobában megfullad az ember. Valami kis bazár jó volna.
- Erről még korai a beszéd...
- Persze, hát éppen csak pedzem, hogy én hogyan képzelem el a dolgot. Sátrak, meg az asszonyok árulnak pezsgőt, effélét, hüsítő italokat... - Az asszony huzta, de még visszaszólott... - Hát ebben a keretben gondolom...
- Majd megbeszéljük.
- Igen, Szoracseknél...
A vélemények azonban nagyon eltérők voltak. Néhányan pesti irókkal felolvasásokat akartak, azután meg tánczot. Mások egyszerüen csak gyüjtést, mert hogy az efféle asszony nem várhat, mig programmokat csinálnak meg efféle... Ezzel szemben sokan azt vitatták, hogy éppen az efféle népnek mindig van valami kis félretett pénze. Az urnak nincs, hanem az ilyen iparos eldugdossa a garast. - Mer' nincs neki igénye - mondta valaki. - Hozzon csak, öcsém, még egy üteget. Bitang, a ki nem issza. - Ugy látszott, hogy a kerti ünnepnek határozott többsége van, egy kis sánta fiatalember azonban azt mondta, hogy nem kell elsietni a dolgot. - Megáprecziáljuk holnapig - azt mondta, aztán esetleg meg uj ideák is felmerülhetnek.
Aminthogy merültek is. Másnap este valaki azt mondta, hogy paraszt-lóversenyt kellene csinálni... Hát ezen lehet gondolkozni. - Mindenesetre többet érne azonban, ha csinálnánk panorámát, meg panoptikumot meg effélét s belevonnók a népet is az akczióba. Valami kis czirkuszt is lehetne hozni. - Hát lehetne. Nem áll utjába semmi. No, öcsém, még egy üteget - csakugyan szép üteg vonult fel. Sok bor s melléje savanyuviz.
- Ex! - kiáltotta a kis sánta s mig a csutkája tánczot járt a nyakán, leöntötte a borát. A többi ur is mind az öblével lefelé borítva tette vissza az asztalra a poharat. - Most meg Icsu bácsi, egy Somorjay Ignácz nevezetü öreg ur állott föl s azt mondta, hogy miután ilyen szépen megindult a dolog, az a fő, hogy permanencziában kell maradni. - Végre is mindenkinek akadhat valami mondanivalója és hát tudni kell neki, hogy hol találja az illetékeseket és hát ez az idő a legalkalmasabb. Kilenczre-féltizre már összejöhetünk s aztán, a mig épen szükséges, együtt maradunk. Végre is az ügy szenvedne azzal, ha elhamarkodnék - s kinézett a széles eresz alól valami asszonyfélére, a ki egy oszlop mögül rámeresztette a szemeit. - Mi, mi? Ki maga lelkem, mit akar?
Künn az udvaron, pirosabroszos asztal mellett néhány mesterember forma is ült. Egyiknek a székéhez fürész és szekercze volt támasztva, a másiknak pedig csupa mindenféle festékkel kikeményített pánczél volt a ruhája. Azonkivül volt ott még másféle mesterember is - és egyszerre mind odafigyeltek, a mikor a hangosabb szó megütötte a fülüket.
- Mit akar, lelkem? - kérdezte ujra az öreg ur.
Az asszony egy kicsit pihent, azután eleresztette az oszlopot s előbbre jött.
- Tekintetes ur! - mondta, de alig hallották. Ő is észrevette, hogy a hangja nem elég engedelmes, hát nagy igyekezettel próbált hangosabban beszélni. - Tekintetes ur, én nem vagyok koldus. Én arra sohase gondoltam, hogy egyszer idejövök, hanem ugy segítsen az isten, tekintetes ur, hogy tegnap dél óta a gyermekeim se láttak egyéb ételt, mint kenyeret, én se... Én a Párizs Mihályné vagyok s azt hallottam, hogy a tekintetes urak segíteni akarnak rajtam az özvegységemben, hát azér' jöttem, hogyha tán lehetne...
- Abba' járunk lelkem, hát abba járunk. Láthatja. Hanem olyan hirtelen az nem megy. Nem lehet azt fölfujni, lelkem.
Az asszony kiaszott arcza bólogatott.
- Nem, ugy-e?
- Nem hát. Az ember megokoskodja a dolgot...
Künn az asztalnál pénz csörgött. Az egyik nyujtotta a markát s a többi beleadott valami kis ezüstöt. Az tudniillik, a kinek a székéhez a fürész volt hozzátámasztva s a mikor az asszony csüggedten kiment, utána szaladt. Hallszott, hogy nagyokat nyelve, szörnyü formátlanul beszél: - hát asszonyság, ennyi van most egyelőre, csakhogy táplálhassa a magzatjait meg magát, édes asszonyság, mer' ne felejtkezzék el az állapotáról... Majd lesz még. Hamarosan. Ne féljen, tudjuk mi, hogy mivel tartozunk... S megfogta az asszony kezét és erősen szorította s nagy igyekezettel kereste a szemeit, hogy odabeszéljen, egészen bele az asszonyba...
Benn pedig öblösen hömpölygött a szó.
- Hát fiuk, most már permanencziában maradunk. Hétfőn, kedden, szerdán, csütörtök, péntek, szombat, aztán majd meglátjuk. Ennyi beszédből majd csak kisül valami.