Az öreg anyóka
Egyedül ballagtam a tág mezőn.
De im ugy rémlik nekem, mintha könnyü, óvatos lépteket hallanék a hátam mögött. Valaki követte nyomdokaimat.
Visszanéztem. Parányi, összetöpörödött, szürke ringy-rongyba burkolt anyókát látok. Csupán sárga, ránczos, éles, fogatlan arcza látszott ki a czókmókból.
Feléje közeledtem. Ő megállott.
— Ki vagy te ? Mit kívánsz ? Koldus talán, ki alamizsnát kérsz ?
Az anyóka nem felelt. Lehajoltam az arczához, ekkor pillantám meg, hogy félig átlátszó, fehér hártyácska takarja ezt, ép olyan, mint a mely némely madarak szemhéját védi az erős napfénytől.
Azonban az anyókánál e hártya nem mozgott, nem láttatta a szemet. Ebből azt következtetem, hogy vak.
— Kell-e alamizsna ? — kérdem újra. — Mit jársz hát utánam ? — Az öreg nem felelt, csak kissé összehuzódott.
Elfordultam tőle s tovább ballagtam utamon.
Hátam mögött újra hallom ama lopódzkodó, csöndes, könnyű lépéseket.
— Megint ez az asszony! — gondoltam magamban. — De hát mit jár ugy a sarkamban ? — Azonban csakhamar megnyugodtam: az istenadta vakja letévedt az utról, és most a hang után követi nyomomat, remélve, hogy emberek közé jut. Bizonyára igy áll a dolog.
Mégis különös nyugtalanság fészkelte be magát gondolataimba: ugy tünt fel nekem, hogy ez az anyóka nemcsak utánam halad, de sőt irányozza is lépéseimet, hogy tol hol jobbra, hol balra s én engedelmeskedem neki.
Azért csak tovább ballagtam. De im előttem az uton feketélik és szélesbül valami... valami gödör... Ez «sirhalom», villant meg agyamban! — Lám, hova tol engemet az öreg!
Egy kanyarodással visszafordulok. Az öreg ismét előttem áll... és már lát is ! Néz engem nagy, rossz, baljóslatu, ragadozó madáréhoz hasonló szemeivel. Arczához, szemeihez hajlom... Ott van a sötét lepel, vak, tompa a tekintete ...
— Ah! — gondolom magamban — ez az anyóka — az én sorsom. Az a sors, melytől az ember meg nem menekszik.
«Meg nem menekszel! El nem menekülsz ! — Oh mily őrjöngő gondolat... Kisértsük meg, hátha?» S én egészen uj irányt vettem.
Nagyon ovatosan lépkedek... De a könnyü lépések, mint előbb, sarkamban vannak, egyre közelebb, közelebb ... És előttem ismét sötétlik a sir.
Ujra más irányt választok . . . Ismét az a könnyü csoszogás hallik hátul, és a fenyegető üreg van elől.
És vergődjem bármerre is, mint az üldött vad : ismét az, meg az !
— Várj csak! — gondolom magamban. — Majd rászedlek én! Nem megyek egy tapodtat sem — és leültem a földre.
Az én öregem pedig ott áll a hátam mögött, két lépésre tőlem. Én ugyan nem hallom, de érzem, hogy itt van.
Egyszer csak azt látom: hogy az üreg, a mely ott feketéllett a távolban , felém úszik, kúszik! Teremtő szent Isten ! Hátra nézek... Az öreg egyenesen reám néz — és fogatlan szája nevetésre görbül...
— Csak nem menekszel meg!