Az öreg Tói nem kapálhat
szerző: Naszódi Zsigmond
A szerző posztumusz megjelent Dósa népe című novelláskötetéből közölte mutatónak a Népszava, Buchinger Manó könyvismertetője mellé.
– Meg vagyunk, emberek, mind?
– Meg. Csak éppen Tói Miska nincs még itt.
Egy nagy cukorrépa-tábla végiben álldogáló kapások, meg a banda-gazda váltották ezt a néhány szót. A hideg, tavaszelei hajnalon kedvetlenül, álmosan tipródtak a tábla szélén: leányok, legények, gyerekek, asszonyok, emberek; lehettek ötvenen is.
Az asszonyok a kapa nyelét a hasuknak támasztották, a kezeiket pedig a kötényük alá dugták. A többiek is: fejjel állították a földre a kapáikat és nyújtózkodtak, ásítoztak valamennyien. A kapák eldüledeztek: nyeleik összeütődése volt az egyetlen lárma a csöndes határban.
Különösen egy ráncos-csizmás legény nyújtózkodott, ásítozott nagyokat és váltig azt hajtogatta:
– De jó az urnak. Az még most alszik, mink meg kapálunk, mégis az teszi zsebre az ősszel a sok répapénzt.
A banda-gazda rászólt:
– Te böszme! Nem ingyért kapálsz, aztán nem is a tied a föld, nem is te szántod-veted, hát kié lenne a répa ára, ha nem az uré?
– Nem az enyim a föld? De az enyim is lehetne. Nem én szántottam, nem én vetettem bele magot? De az ur se. Aztán éppen csaknem ingyért kapálok! – vágott vissza a legény.
– Bolond voltál, öcsém, az is maradsz mindörökké ámen! – ezzel fordult el a gazda a legénytől.
Tul korán van még. A mezőre is álmos csend borul. Hol van még a kelő nap? Talán most nyugszik el valahol Amerikában. A kapásokon kívül csak egy-két barázdabillegető van ébren. Felrebbennek, meg leszállanak és vinnyognak azzal az álmos vinnyogással.
– Nem várunk tovább; fogjunk bele – adja ki a parancsot a gazda.
Nekikészülődik mindenki. Az asszonyok is egymás mellé, az emberek is. Már a legények meg a leányok elkeverednek egymás között, kiki a párja mellé. Mint a katonák csatárlánca, ugy foglalják el a tábla végét és haladnak előre, pusztítva az ellenséget, kapavágásról-kapavágásra: a gazt.
A nehéz munka mellett a szó el nem fogy. Az asszonyok hol a szomszédasszonyt szapulják, hol meg templomi énekeket dúdolnak. Az emberek az időjárásról beszélnek és nagyon szeretnék, ha ugy fordulna, amint azt már ők hetekre előre kitervezték. A legények, leányok: olykor teljesen összefüggéstelenül mondanak egy-két szót. Nem érteni őket. Csak a szemük összevillanásából, meg az egymásra mosolygó képeikről látni, hogy olyankor nem az időjárásról beszélnek, hogy ők értik egymást nagyon, hogy fiatalok...
Vágják, vágják a széles cukorrépa-rendek közül a gazt. Kemény a föld. Káromkodik is a ráncos-csizmás legény eleget.
– Én csak az uraságot szeretném közibénk állítani egy napra. Legkivált most, mikor ilyen kemény ez a föld: akárcsak a káposztás kőbe vagdalná az ember ezt a kapát. Még a feje veleje is meglötyögne, mint a záptojás. Hát a derekát hogy fogdosná! Az-tán kenyeret, meg hideg főtt krumplit adnék neki enni: estélig ugyan görbén nézne! – szólt és felállott nyugodni.
Egyik-másik azon a nézeten volt, hogy az uraság ki sem vallaná estélig, mert a dologhoz nem szokott, gyönge keze egy-két vágásra ugy feltörne, olyan lenne a tenyere, mint a pecsenye.
– Váljék jóra az éjszakai nyugodalom, adjon isten jó reggelt! – a kapások háta mögött hallatszott ez a köszöntés, olyan hangon, mint amelyik fogatlan szájból jön.
Az öreg Tói köszöntötte a kapásokat. Összeaszott, véznatestű, hajlotthátu ember volt az öreg. Olyan volt, mint egy hetvenhárom éves, szegény földmíves ember, aki már nyolc esztendős korától fogva, teljes életében a más keze-lába. A sok nélkülözésről, a még több munkáról elég bizonyítvány az agyondolgozott test.
– No, hogy van kend, öreg? – szólítja meg őtet mindjárt a ráncos-csizmás legény.
– Csak megvagyok, gyerekem, mint a vásott kocsikas.
– Hát a Miska hol van? – kérdi tőle a gazda.
– Megszaporodott a felesége, hát azt mondta: ma jöjjek el helyette én.
– Hát aztán mit érünk kenddel?
– Ó, gyermekeim, majd csak elkapálgatok ma, holnap meg már úgyis eljön a fiam...
– Hát aztán a kend munkáját is egy emberébe vegyük?
– Hiszen egy ember vagyok én is, gyerekem, ha öreg vagyok is.
– Egy embernek egy ember kend, de a munkája már annyit sem ér, mint egy gyereké.
– A kapásokon is meglátszott, hogy nem tetszik nekik az uj pajtás. Holdszámra kapáltak. Ez a tábla tizennyolc holdba van nekik számítva, pedig a ráncos-csizmás legény azt állítja: tizenkilenc is ugy megvan, mint egy négyszögöl. Most meg a Miska is maga helyett a tehetetlen apját küldte, mégis egész részre számít az apja napjáért is: ez nagy rövidség.
Az öreg Tói mégis beleállott a répába és vágta jó öregesen.
– Hát csak egy rendet visz kend? – kérdi tőle a gazda.
– Ó, gyerekem, hát mit kívánhatsz ilyen öreg embertől?
– Nohát akkor menjen kend inkább haza, mink nem keresünk kendnek.
Az öreg azért kapált tovább; oda se vigyázott, mit beszéltek neki. Erre a gazda odamegy hozzá mérgesen, kikapja a kezéből a kapát és amerre az ut van, arra messze elhajítja, csak ugy kalimpázott a kapa a levegőben. És rákiált az öregre:
– Menjen kend, ha mondom!
Szegény öreg megijedt. A kapások mind megálltak, nézték: mi lesz ebből? De nem bánták, hogy az öreget elzavarja a gazda. Mikor Tói bácsi látta, hogy nincs pártfogója: megfordult és ment a kapája után, aztán ugy magának motyogta:
– Ej, ej, gyerekeim, nem köllene öreg emberrel így bánni! Tehetek én arról, hogy így megöregedtem? Hát elemésszem magamat?
A ráncos-csizmás legény utána kiáltott:
– Menjen kend, öreg, penzióba!
– Bizony gyerekem, én rám jobban rámférne – mormogta az öreg – mint azokra a nagy urakra, akiknek úgyis sok a birtokuk, mégis húznak még penziót is. Csakhogy nem ád nekem penziót mégse senki. Dolgoznám is, de már nem köllök, mert öreg vagyok, ha meg enni kérek, azt mondják: nem keres kend semmit, csak eszik.
Fölemelte a kapáját és kibotozott vele a répából az útra.
A nap teljes pompájában szórta már sugarait a sík mezőre. Minden duzzadt az élettől; az öreg Tói busult csak. Neki már nem nyújtott ez a tavasz se egy virágot, se egy krumplit. Búsította a kegyetlen megbántás. Leterítette az agyonfoltozott dolmányát az útszélre és ráült; lábait meg az árokba lógatta. A kapáját elejbe vette, aztán az állát rátámasztotta a nyél végére és leste, leste, mint haladnak tőle mind messzebbre a kapások, akik éppen olyan szegény emberek, mint ő, akikre, ha megöregesznek, épp az a sors vár, amibe ő jutott, mégis azok ütötték ki a kezéből a kapát: a kenyeret, ha a szűköset is. Szégyellett hazamenni. Még a déli harangszó is ott érte az útszélen. Látta, amint a kapások a harangozásra félbehagyják a munkát, a fejérnépek összekulcsolják a kezüket, a férfiak leveszik a kalapjukat és imádkoznak.
Hangosan imádkoztak. A tavaszi szellő éppen az öreg Tói füle mellett libbentette el a szavakat „...a mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma...”
Mérgesen feltápászkodik erre az öreg Tói és azt mondja:
– Hát csak nektek, nekem ne?! – és baktatott hazafelé.