Az öreg Árvaság
| Az öreg Árvaság szerző: Ady Endre |
I.
Fiatalon indult s féktelenül
S büszkén, hogy egyedül és fiatalon,
Ifju, szép magzatom az Árvaság.
Árvaságom volt első diadalom,
Az Árvaság, mely megöregedett.
Milyen furcsa az ifju Árvaság,
S hogy szereti magát akkoriban,
Milyen búsan szereti magát.
Néha-néha ok nélkül fölrian,
De nagy-bölcsen s erővel suhan át
A hittelenség áradt vizein
Az Árvaság, az ifju Árvaság.
II.
Azután a múlások jöttek,
Az Árvaság kezdett megöregedni
S kezdett szívemnek lenni fájó semmi.
S hogy kerestem az asszonyt, aki fájva
Viritson az üres szomoruságra
S az Árvaságra fájdalmat derítsen.
De egyszerre csak nincsen Isten
És aki van, nem nekem-való Isten.
És mégis-mégis öreg Árvaságom,
Lessz talán még valami, ami fájjon,
S büszkén fájjon, mint ifjui korodban
S könyörögve, de jobban
S nem gunyjára az olcsó valakiknek.
S akik egy csöppet hittek
E nagy szerelmes Árvaságnak,
Öreg árvaságom megáldnak.
III.
S megint jön a fájdalom és a sok
S az asszony, aki úgy megváltozott
S jöttök, mindenkit pótló valakik,
Diadal, Nő és gőgös Árvaság.
S az Árvaság, mely megöregedett,
Emelt fejjel verdesi az eget,
Részegen issza az Élet borát
S újra-álmodja ifjukorát.