Az ördög és a vörös sapka
Hol volt, hol nem volt, volt egy katona, kit igen gyakran verettek, kinek épen strázsán kellett állni éjszaka. A mint ott járt fel s alá, egy veres sapkás ember áll meg előtte s keményen szemébe néz. A katona semmit sem szólt, de az ismeretlen igy kezde beszélni: édes fiam, tudom én, mi van a te szivedben; te nem szereted a katonaságot, s most is szeretődön gondolkozol. — A katona mindjárt észrevette, hogy az az ördög s megismerkedett vele. — No édes fiam — mondá akkor az ördög, — vetkezzél le gyorsan, cseréljük ki ruháinkat. Én itt fogok állani őrt helyetted, ha megigéred, hogy mához egy esztendőre, ebben az órában, ebben a perczben itt leszesz, addig pedig menj hazádba, csak tedd fel ezt a vörös sapkát, melly ha fejeden van, szabadon mehetsz réven, vámon, senki nem lát meg.
A katona elment heted hét ország ellen a maga hazájába, és réven, vámon senki nem látta meg. A mint falujába ért, a kerten ment föl, apja udvarába benyitotta az ajtót, hallgatott egy kicsit, hát épen akkor is róla beszélgettek atyafiai. Ezen ő nagyon megörült, s apródonként levette a sapkát fejéről s egyszerre előttük termett az atyafiaknak, kik még jobban megörültek. Ott volt szeretője is, de senki nem hitt, a maga szemének, mivelhogy ördögség volt a dologban. A katona erre mindent megmagyarázott, s tőlök, mihelyt akarta mindjárt eltűnt, s ujra ott megjelent.
Már minden jól ment volna a szegény katonának, de nem sokára el kellett indulnia, hogy helyt álljon a mondott órában és perczben, azért nagy siralommal vált el szeretőjétől, atyjafiaitól.
Ment tehát vissza felé a veres sapka alatt és réven, vámon senki sem látta meg. Jól vagyon édes fiam, — mondá az ördög; most látom, hogy becsületes ember vagy, a magyar ember meg szokta tartani a szavát, visszajöttél ebben az órában, ebben a perczben. Hej de azóta sok verést kaptam helyetted, azonban ne félj, ez nem lesz igy ezután. Viseld magad rosz kedvvel, nem fog már téged senki bántani, mert én megcsináltam a mesterségét, hogy ha téged vernek is, mindig a kapitánynak fáj.
Ekkor az ördög visszacserélte vele a ruhát, és vörös sapkát, s eltünt. A szegény katona, mert hiába! nem szerette azt az állapotot, megint ollyat vétett, a minek száz bot a büntetése. Már ki is ment a szentenczia, de a kapitány előre jajgatott, mert tudta, hogy neki fog fájni, azért okosabbnak hivé tanácsot tartani a felett, hogy az olly hasztalan embert inkább ereszszék el a szolgálatból, mint örökké vesződjenek vele. Ugy is történt. A katona elbocsáttatott, szerencsésen haza is ért, de azóta már az ördög sem szánja a katonát.