Az örökség (Jósika)
szerző: Jósika Miklós
Éppen készültem nőmmel anyósomat Csengerben meglátogatni, mikor - egy már említett - görög üzérnek, Panajott Miklósnak - vulgo Nyikulicának levelét vettem, melyben írta, hogy atyám hirtelen rosszul lett Szurdokon, Kolozsvárra vitette magát és súlyos beteg, s kérdést tett, ha nem volna-e jó - őt meglátogatni?
A levél végén ez állt: Mihelyt nagyságod e levelet vette, fogasson s jőjön!
Nőm éppen várandó volt második fiammal, Geizá-val, az utak borzasztók, s nem akartam őt sem az út, sem a lehető veszélyek nyugtalanságának kitenni.
Még abban az órában fogattam, s egy könnyű steier szekérben öreg vadászomat s Récsy Gábor nevű panyolai ispányt magamhoz vevém, egy óra alatt útban valék.
Utam Nagykároly felé vezetett; mikor Szilágysomlyón át Szurdokra értem, ott hallottam, hogy az atyám igen rosszul van ugyan, de még életben.
. Nem időztem, lovakat cseréltem, s hat óra alatt Kolozsvárt valék; hihetlen gyorsaság az erdélyi utakon; pedig még egy igen garázda feltartóztatást el kelle hárítanom.
Szemközt velem, mintegy félórai járásra Hidalmástól - rongyos, piszkos erdélyi falutól, melynek egy részét a Hadfaludy jeles erdélyi család bírja - egy szekér, melyben négy jó ló volt fogva, hajtott el mellettünk. Kocsis és inas ültek a bakon, oly tökéletes részegen, miképp tiszta csuda, hogy le nem heppentek.
Mikor közvetlen kis könnyű szekerem mellett valának, a kocsis elröhögte magát, s lovaim közé csapott, s azzal, mint a szél, elrobogott mellettem. Alig maradt annyi időm, hogy jól összeszidjam. Récsy Gábor - igen vakmerő oláh ember - fúriában volt, s puskát ragadott, hogy a lovak közé lőjön. Magában értetik, hogy ezt ellenzettem, állítván, hogy a részeg ember előtt a Krisztus is kitér.
Alig egy negyed órával azután, íme, megint előttünk van az üres kocsi a két részeg cseléddel, s a kocsis mintha csak reám várt volna, újra lovaim közé csapott.
Négyszer egymás után ismételte a gazember ezt a gorombaságot, s teljes lehetlen volt utolérni.
Végre újra találkoztunk a fogattal, alkalmasint valami elszakadt a hámokon, s a két ember leszállt a járműről, igen ügyetlenül látván az igazításhoz.
Öreg vadászomat s különösen Récsyt lehetlen volt visszatartóztatni. Leugortak a szekérről, a kocsis is követvén példájukat, miután a gyeplőt kezembe adta, s azután beállott az executio, s cselédeim nemcsak gonoszul elpáholták a két részeg embert, hanem a hámok köteleit elmetszették, az ostort szerteszét törték, azután egy-egy poffal búcsút vevén az összepotyolt cselédektől - továbbhaladtunk.
Meglehet, hogy ez nem volt korrekt eljárás; no de bizony megtörtént. - Később aztán megtudtuk, ki az a derék úr, ki ily akasztani való cselédeket tart; de nevét elhallgatom.
Szegény atyámat kolozsvári, Monostor utcai házában találtam. Egész eszmélete megvolt, de már alig lehetett beszédét megérteni, emellett szeme világát is elvesztette.
Soha embert szebben, nyugodtabban meghalni nem láttam. Ötvennyolc éves volt, s ki atyámat egy évvel halála előtt látta volna, legalább húsz-harminc évi életet ígért volna neki, még öregen sem nézett ki, igaz, hogy egész életében sokat tartott a tisztaságról és csinosságról, s esztétikai érzetéről tanúskodott az, hogy magát soha el nem hagyta.
Másnapra reggel karjaink közt halt meg, csendesen, látszhatólag fájdalom nélkül. - Élete utolsó heteiben - úgyszólván - csak egy-egy pohárka tokaji borral tengette életét, melyet én küldöttem volt atyámnak.
Végrendeletében meghagyta, hogy egyszerűen temessük el; az erre vonatkozó szavak így hangoztak: ha felső jószágaimban halok meg, temessenek minden pompa nélkül a Miklós-hegynek tetejére (ez, szemközt Branyicskával, atyámnak kedvenc szőlőhegye - maga ültetése volt). Ha alsó jószágaimban ér a halál, akkor temessenek Szurdokon arra a sziklára, hol Rákóczi Ferenc a korikai csata után utoljára ebédelt Csáky Istvánnál.
Atyám parancsa híven lőn teljesítve, mert csakugyan Szurdokon pihen, azon gyönyörű ponton, mely három festői völgyre néz, s melyet maga jelölt ki.
Egy évvel halála után szép emléket emeltettünk atyánknak, melyet kegyelettel őriztünk, s mely most is épen áll.
Ami a temetés egyszerűségét illeti, ez kivihetlen volt. Legközelebbi rokonaink illetlennek állították, hogy atyámat, ki a legszebb házak egyikét tartotta egész Erdélyben, úgy temessük el, mint valami nyárspolgárt.
Ennek következtében ritkán látott Erdély ennél szebb és úribb temetést.
Szepessy, a jeles erdélyi püspök vezette az egészet.
Leírásával nem fárasztom az olvasót, csak egyet jegyzek meg, mint egészen újat, hogy atyámnak közelebbi birtokaiból mintegy hatszáz ember gyűlt Kolozsvárra; ezek mindegyike egy szép, karcsú fenyőfát tartott kezében, s a temetés ezen eleven sétányon át haladott a kis szentpéteri egyházhoz, honnan a család Szurdokra kísérte.
Atyámnak annyi birtoka volt, hogy valami rögtönözött osztályról gondolkozni sem lehetett, habár mi testvérekül és sógoraim a végrendelettel egyetértőleg már határoztunk a főbirtokokra nézve.
Az összeírás s előkészületek egész évet vettek igénybe. Pávai Elek, jeles ítélőmester készítette s egyenlítette ki a nyilakat szintannyi ügyességgel, mint igazságosan.
Én - hitem szerint - a legjobb nyilat húztam, mert kedvenc helyemet, Szurdokot kaptam. Emellett a szamosfalvi jószágot - negyedórányira Kolozsvártól - öt, és a férfiat illető branyicskai uradalom - tizenkét falu - egy negyed részét [!]
Minő testvéri, jó egyetértéssel osztoztunk atyámnak számos birtokain, oly csendesen estünk át - az ékszerek, (igen sok ilyen volt), az ezüsttálak, tányérok, sat. a fegyverek, ágyneműk, edények osztályán is.
Talán éppen e hiánya minden paránykodásnak okozta, hogy az osztály után egész sereg aljas, komisz lopásnak és csalásnak jöttünk nyomába. Így például az asztalkendők fele eltűnt, azaz ketté volt hasítva, szépen összehajtva; az abroszokból, lepedőkből egész szél lefejtve, a vánkosokból a toll kiszedve - csikók, borjúk kicserélve, s annyi más, hogy elő nem tudnám számítani.
Abjectebb, aljasabb nemét a csalásnak, mint ezen gazdatisztek, ispányok, számtartók, gazdasszonyok végrehajtottak, teljes lehetetlen csak gondolni is.
S ami most meglep engemet: az, hogy káromkodtunk, lármáztunk, de egyéb nem történt! - s a sok lopott holmi, a nyájasan mosolygó zsiványok kezei közt maradt.
A végrehajtott osztály után Napkorra siettem, hol fiam Geiza ez időben született; azután nőmet elébb Szurdokra, később Branyicskára vezettem. Szurdokon első dolgom volt körülnézni a gazdaságban. Megvallom, leginkább a ménes érdekelt.
A lakházat atyám építette volt az utóbbi időben; a felosztás jó volt, de az egész oly hirtelen készült, s egy Bamberger nevű építőmester annyi ablakot hagyott, hogy kalithoz hasonlított inkább, mint házhoz.
Nekem ezen udvarházzal sajátos terveim valának, de amelyek időt kívántak, s így egyelőre csak arra néztem, hogy szépen és kényelmesen lakjam.
Egy sereg ablakot befalaztattam, s végre ami egy ily kis ház kényelmére megtörténhetett, el nem lőn mulasztva, s mondhatom, elég csinosan és kényelmesen laktam.
Építtettem nagy, tágas csűrt, fúrattam kertemnek egy szép sziklájába nagy és tágas pincét, építtettem ólakat, a virágházat kitoldattam, s ezzel foglaltam el időmet, hoztam egyensúlyba kedélyemet, s mivel sok jó könyvem volt, az idő eltelt, s a házasságnak meglazult kötelékei valahogy együtt tartottak még.
Nőm, miként már egyszer mondtam, ki nem állhatta Erdélyt, s mindamellett, hogy ott a társaság simább és műveltebb volt, a rokonság pedig irányában sok szívességet tanúsított, s jobban laktunk, jobban éltünk - mindig visszavágyott Szabolcsba.