Az óbudai szépségkirálynő
szerző: Krúdy Gyula
1
A házasság, a szerelem, a nőkkel való foglalkozás nem gyönge szívű férfiaknak való, mert szívgyengeségükre nézve ártalmasabb hatásúak a női ismeretségek, kalandok és az ezek folytán keletkező éjjeli álmok, nappali ábrándok: még az előrehaladott életkornál is - mond Himeny, akinek az volt a szándéka Újlakon, a Duna-parti sétányon, Óbudán, a mézes¬kalács¬színű Flórián téren és azt környékező, hallgatag utcácskákban, hogy azokat a vőlegényeket, akik gyengeszívűségüknél sorra hajlamosak a halálra: elválasztja a menyasszonyaiktól, mielőtt a baj bekövetkezne.
Himeny, ez a középkorú úriember azt vélte, hogy valamely hivatás folytán pottyant éppen a harmadik kerületbe (a főváros egyetlen kerületébe, ahol még igen komolyan veszik a házasságot; a szerelem éppen olyan élmény, mint a születés vagy a halál, és soha sincs vége a női nemmel való foglalkozásnak, mint más fővárosi kerületekben, ahol a nőket nemegyszer az ócskások piacára küldik, piros szoknyáikat a padlásra teszik a régi kalapok mellé), Himeny azt vélte, hogy a hazának tesz valami szolgálatot, ha a vőlegények és menyasszonyok egymáshoz való illőségére felügyel. - Feketét a feketével, szőkét a szőkével, kutyaharapást a szőrével... - mondogatta, mikor beleavatkozott a készülő házasságokba, sőt a titkos jegyességekbe is.
Himeny persze azelőtt elemi iskolai tanító volt, amíg ráeszmélt, hogy a felnőtteknek nagyobb szükségük van a beavatkozásra, mint a gyermekeknek. - És e ráeszmélés után többé nem az óbudai gyermekeket szólongatta meg, hogy azoknak iskolai előhaladásáról informálódjon, hanem gyanúba vett felnőtteket, ifjakat és kisasszonyokat állítgatott meg a tűzoltólaktanya körül, ahol az egykori kéményseprők piros sapkát tettek a fejükre, amerre minden óbudainak el kellett menni, ha a templomba vagy a temetőbe vitt útja.
- Mondd, leányom, hogy állunk a szerelemmel? - kérdezte a kisasszonyokat, mielőtt azok a kacskaringós, rejtelmes utcákba befordultak volna, eltűntek düledező kapuk megett, zöldségeskertek közepén ábrándozó házikókba, ahová a mérges házőrző kutya vagy a minden udvaron feltalálható Vénasszony miatt amúgy se követhette őket senki. (A kísértő a kert nagy fejű káposztáitól hiába kérdezte volna, hova vitte az eltűnt kisasszony bokáját, amely karcsúbb volt minden rózsakarónál; a pókhálós ablak mögött az imént látott szemlámpásokat valamely ládába zárták, hogy ne égjen hiába olajuk a néma házban.)
- Talán csak nem a szerelem miatt költözködöl el a városból? - szólította meg Himeny azokat a fiatalembereket, akik a hajógyári állomáson a békásmegyeri vicinálisra várakoztak, és szomorúnak látszottak, mintha egy életreménységükkel szegényebbek lettek volna, miután Óbudáról száműzték magukat.
Miután ezen a tájon minden házban saját szüretelésű borát mérte a házigazda, amíg a tava¬lyiból tartott: Himenynek nem volt nehéz egy megfelelő zugolyba szorítani a bús fiatalembert, amíg az megnevezte az illetőt, aki elviselhetetlenné teszi számára, hogy társadalmi életet éljen, a helybeli tánciskolának és dalárdának tovább is “rendes tagja” maradhasson, az életnek csak a reményteljes jóslataira figyeljen.
- Jobb is, fiam, hogy igyekszel megszabadulni a szerelemtől, amely előbb-utóbb szerencsét¬lenséget hozna rád. Gyenge szívű legény vagy te ahhoz, hogy akkor is rendben tarthassad az illetőt, mikor az öregek már nem lesznek, akik természetszerűleg mindig azon igyekeznek, hogy a fiatalokat összeszoktassák.
(Az “öregek” alatt titkon mindig önmagát gondolta Himeny, mert nemcsak a lappangó szerelmek rejtettségeibe, de a nyílt verekedésekkel egybekötött házasságokba is szeretett beavatkozni.)
A fiatalemberek Himeny beleegyezésével elmentek tehát Békásmegyerre, Szentendrére vagy Kalászra felejteni, ahová a gyenge szívű szerelmesek járnak. Az illető (a kisasszony) mezítláb öntözte palántáit, pihentette harisnyáját, cipőjét, tűzkacsintását, amíg Himeny a környéken járt; nem lehetett újabb vállalkozásba kezdeni, amíg Himeny bele nem egyezett a dologba.
...Miután Óbuda ama városkák közé tartozott, ahol mindenkinek akad társasága ahhoz, hogy a Duna-ágban egy úszó fatönköt vagy egy vízhordta, ócska szalmakalapot órákig elnézegessen, a fadarab és a kalap sorsáról gondolkozzon: Himeny tennivalóinak is voltak megfigyelői, akik akár barátságosan, akár ellenségesen szemlélték az egykori néptanítót, amint az cúgos cipői¬ben járt-kelt a Mókus utcában vagy a Rozmaring utcában, a gyenge szívű férfiak megmentése érdekében. Régi, fekete ruhája volt, mint az öreg plébánosok körül szolgáló egyházfiaknak, de ruházatát mindennap kefélte. Nem jövedelmezett neki állása, mert végeredményben senki se hálás azért, ha ifjú nők hínárkarjai, a malternél erősebb tapadásai, csermelyként csörgedező csókjai, halálos ígéretei közül kimentették. Nem jövedelmezett neki állása már csak azért sem, mert a legtöbb gyenge szívű férfi képtelen elhinni, hogy a női lábak a táncon, a templom¬járáson kívül a rúgásra is teremtettek, különösen a hátrafelé rúgásra, amely körülbelül térdkalácson éri a gyanútlan férfit, hogy az nem is tudja először mire vélni a dolgot. A legtöbb gyenge szívű férfi azt hiszi, hogy a leánykák vagy legalábbis hozzátartozóik értenek a babonás cselekedetekhez, az átkokhoz, a boszorkánynyomásokhoz, a bornak epévé való változtatásá¬hoz, a kedvek elkopásához, ha az ígéretekben megcsalatkoznak. Hány férfit tettek már szerencsétlenné az elhagyott nők? - Himeny a sekrestyés fekete ruhájában máris balvégzetnek látszott, amikor a gyenge szívű embereket rábeszélte arra, hogy ne adják át magukat a szerelem gyönyöreinek. És Himeny sántított, mint egy lábát vesztett, fejét és nyakát reszkettette, mint egy nyavalyatörős, köhögött, hogy visszhangzott az őszi sikátor, tántorgott, ténfergett, bukdácsolt, könnyeit folyatta, hangját csuklatta, szívét kapdosta, levegőért fuldoklott, sőt végigvágódott a földön is, amikor szemléltető példával akarta bemutatni, milyen sors vár azokra a gyenge szívű férfiakra, akik nem tudnak ellenállni a női csáboknak, és végül a szerelem nyomorékjai lesznek. Néha fekete kendőt kötött a fél szemére, és azt hazudta, hogy egy nő miatt vesztette el szeme világát. Máskor megállott ablakuk alatt, mintha nem tudna továbbmenni, akárhogy akarna. Úgy kellett húzni és eltolni az ablak alól, ahol a 67-i koronázás évében egy nő a virágoscserepek közül mézes szóval megállította, és a varázs még mindig tart. “Rózi!”- kiáltotta, mikor a Nád utcába belépett, mert ez egy nőnek a neve volt, aki a Nád utcában a kalendáriumbeli összes női neveket elűzte emlékezetéből, s egyeduralkodó volt. - Ismétlem, Himeny csúfolta a szerelmeseket, ha másképp nem tudott már segíteni azokon a fiatalembereken, akiknek megmentését célba vette.
Mindig akadt valaki Óbudán, aki helyeselt Himenynek.
- Sokat tapasztalt az öreg, amikor az ingvarrónők a Szentendrei utcában összeesküdtek ellene, hogy a halotti ingét megvarrják.
2
- A házasság, a szerelem, a nőkkel való foglalkozás éppen azoknak a gyenge szívű embereknek való, akik testi erejüknél fogva nem emelhetnek mindig sókockákkal megterhelt kocsikat abból a szempontból, hogy a világgal való egyensúlyukat megtartsák, hanem meg kell elégedniök könnyű virágszálakkal, amelyekkel éppen úgy egyensúlyozhatnak, mint akár egy kötéltáncos - mond Fajdkakasi, aki darab ideig ellenfele volt Óbudán Himenynek a tudományosságban, s neki volt társasága, mert Óbudán mindig lehet találni embert, aki segít a leányok nézegetésében, amikor azok alkonyattal abbahagyják napi munkájukat, hímzésüket, tűvel, cérnával, selyemmel, írógéppel vagy szivaroknak szánt dohánylevéllel való foglal¬kozásukat: az utcára szöknek, a cipőjük sarkával kopogtatnak macskafejű köveken, ablakok alatt hangot hanggal, mosolyt mosollyal cserélnek a templom környékén, a Flórián téri színház táján, a szatócsnál, a péknél, megálldogálásoknál, amikor cipőzsinórt, harisnyakötőt és más félig-meddig testükké válott dolgot igazítanak.
- Nem értem, miért haragszik az a vén bolond az óbudai lányokra, amikor sehol se tudják a harisnyakötőt oly gráciával megigazítani, mint városunkban? - mond Fajdkakasi, aki a “kincstári időkből” maradt Óbudán, amikor a Koronáé volt minden talpalatnyi föld, királyi tiszttartók hajhózva hajtottak paripát, hajót, szarvasgímet az óbudai utcákon.
Fajdkakasi ebből a szép, úri világból maradt itt félrecsapott vadászkalapjában, szarvasbőr nadrágjában, duhajkodó dalaival, de a női nem iránt érzett hódolatával is, amelyet már szinte beteges vonzalomnak lehetett volna nevezni, ha Fajdkakasinak a sors alkalmat nyújtott volna, hogy szavakba foglalja azt a halhatatlan imádatot, amelyet a nők iránt érzett, akár Óbudán, akár a főváros egyéb részeiben, amerre “Éva leányai” feltalálhatók voltak.
Fajdkakasinak az volt a meggyőződése, hogy a nők igazgatják a világot, és olyan hatalmuk van, hogy mindenért kárpótolhatják az embert, még a “kincstári időkért” is, egy virágocskájuk felér egy királyi káptalansággal, egy halk mosolyuk többet jelent, mint a harangoknak a zúgása, amely a férfiú diadalát jelentené más férfiak felett; mert éppen arról van szó, hogy ki legyen a Szépészeti Társaság elnöke, aki majd hivatala hatalmánál fogva elintézi mindazokat a kérdéseket, amelyek férfiak és nők között szokásosak, engedélyt ád a szerelemre, vagy patkót ver a hölgyek sarkára, átveszi a fiatalasszonyok panaszait elhanyagoltatásuk miatt, és általában intézkedik, hogy senki ne hervadjon el az epekedéstől, a nem viszonzott szerelemtől Óbudán.
Régebben ezek a teendők az Albrecht főherceg nevét viselő Hadastyán egyletre voltak bízva, de a hadastyánok nem kezelték elég tárgyilagossággal a kérdést, Smolka alhadnagy, a hadastyánok elnöke, minden kisasszonnyal próbát akart tenni, mielőtt a báli vagy majálisi meghívóját kiadta volna. Az egykori Radetzky-ezredbeli hadfi még mindig a milánói és lombardiai megszállás emlékére: névtelen levelekben íratta meg azokat a pletykákat, ame¬lyeket a helybeli nőkről itt-ott hallott, és a névtelen leveleket mindig önmagának címeztette. A Szépészeti Társaság éppen azért alakult, hogy a névtelen levelek uralmának örökre véget vessen a városban, jóvátegye a megrágalmazott nőkkel szemben elkövetett igazságtalan¬ságokat. Himeny és Fajdkakasi pályáztak az elnöki állásra, mert mind a két férfiú erőt érzett magában arra nézve, hogy az elharapódzott szívbaj ellen a megfelelő orvossággal szolgáljon.
Himeny, mint jelleméhez illett, úgy akarta megállítani a szívbaj további terjedését, hogy a szerelmet darab időre végleg kiküszöbölni szándékozott Óbudáról, összeírta a temetőben azoknak a névsorát a fejfákról, sírkeresztekről, az elhagyott, árva sírdombokról, akik éppen szerelem miatt haltak meg az utóbbi években, a piacon bemutatta Stranszkit, akinek a szívbajában haja helyén olyan sörénye nőtt, mint egy szürke lónak, régi ruhadarabokat szorongatott karján, amelyeket az egyébként takarékos, óbudai nők addig “alakíttattak” (persze, a váltakozó szerelem kedvéért), amíg ezek a ruhadarabok már arra sem voltak alkalmasak, hogy otthoni sláfrokkot szabjanak végül belőlük.
Fajdkakasi, a kontraelnök csak nevetett Himeny agitációján, a helybeli táncmesterrel járt karonfogózva, a zenészeket és a virágárus kofákat kérdezgette véleményük felől, és hangosan hirdette, hogy az elharapódzott szívbajjal csak akkor küzdhet meg sikeresen a hatóság és a társadalom, ha a szívbaj előidézőjét: a boldogtalan, gyötrelmes, csalódásos, álmatlan, fogcsikorgató szerelmet eltiltja, mindenki találja meg az életben azt, amit keres, vaskos, fekete tündérhez álljon őrségül a szőke paszulykaró, altistáné legyen a párja a tenornak, az öreg¬emberek, akiket eddig csak a nyári legyek szerettek nyugtalanítani: töretlen, kemény, fiatal nőkkel próbálják ki, hogy van-e kedvük még az élethez, mindenki üljön nyakig a szerelem tejfölös fazekában, a kandúrok nyávogjanak a holdvilágos háztetőkön, de ne a fiatalemberek, akiknek karjaiból elszökdöstek a nők...
Nem lesz többé szívbaj Óbudán, ha még álmában sem kell többé birkózni a fiatalembernek a lányka csókjáért, mert éppen szerelmi gyötrődések idézik elő, hogy a szív előbb-utóbb elgyengül. Nem lehet a végletekig visszaélni a női csábok adta előnyökkel, a lányok pergése által előidézett szédületekkel, a kacérság fegyvereivel, a kacsintó hitegetésekkel, a cicázásokkal, a dorombolásokkal, a meg nem tartott ígéretekkel, az elmaradt randevúkkal. A szívbaj áldozatai többé nem töltik meg a temetőt, ha a két nembeliek kölcsönösen megértik egymást, és segítenek az élet elviselésében, “legalább a helybeli szerelemmel ne legyen baj, ha már egyébként annyi mellőzést tapasztalunk is, mióta Óbuda feladta önállóságát, és Andrássy Gyula kedvéért egyesült a mezővárosnak se jó Pesttel és a régen unott Budával” - mond Fajdkakasi, hogy történelmi érvekkel is támogassa kérvényét, amelyet a Szépészeti Társaság elnökségének elnyerése végett a lakossághoz intézett.
- Hm, veszedelmes dolog históriai példákra hivatkozni, mert akkor majd kiderül, hogy az óbudaiaknak éppen az a bajuk, hogy mindig egymás közül házasodnak. A világ fennállása óta óbudai lány nem ment máshoz férjhez, mint óbudai emberhez - mond Himeny, aki szívből törődött a közügyekkel, és nem akart feltenni mindent egy lapra, a szerelem kártyájára.
- Nincs a szerelemnél meghatóbb érzemény, mert korunkban, amikor a nemes érzések, a vallásosság, a hűség, a hazaszeretet, a barátság, a tisztelet érzései lassan kivesznek a világból: a szerelem érzete az, amely még darab időre visszavarázsolhatja a régen letűnt idők illúzióit - mond Fajdkakasi, mikor észrevette, hogy enyhíteni kell álláspontját. - A nők gyöngédségére nagyobb szükség van, mint valaha. Minden nő, még a legközönségesebb is: rokonságban van a holddal, a túlvilággal, a babonával. Csak a nők javíthatják meg az állati sorba jutott férfiakat. A nőkkel való beszélgetés, foglalkozás, társalgás megenyhíti a férfiak faragatlan¬ságát, érdességét, zabolátlanságát, komiszságát. Nemzeti és keresztény szempontból is minél több alkalmat kell adni a nőknek, hogy a férfiakon a javítás munkáját elvégezhessék.
Így Fajdkakasi, amikor rájött a titkok titkára, hogy milyen szerepe is legyen a nővilágnak az élet kenyérharcaiban elkalandozó férfiak mellett.
3
Míg az önzetlen férfiak a maguk istenadta tehetségével fáradoznak a társadalmi élet irányításában: vajon mit cselekednek, ugyanezen idő alatt a nők, a híres óbudai lányok, akikért annyi gondot vesznek nyakukba Himeny és Fajdkakasi?
Ebben az időben országos szépségversenyt rendeznek Pesten, ahová mindenfelől megérkez¬nek azok a hölgyek, akik a magyar királyságban a maguk vidékén a legszebbnek mondatnak. Az ilyen szépségverseny mindig tisztázza a fogalmakat, mert ezen a réven meg lehet tudni, hogy Magyarország mely vidékén termettek abban az időben a legszebb lányok. A Dunántúl vagy az Alföldön? A Balaton mentén vagy a Tisza forrásainál? Ungban vagy Szegeden? A lányokat már otthon kiválasztják, mielőtt a nagy búcsújárásra elindítanák Pest felé, arra a nagy térségre, ahol az országos bizottság együtt ül, és szemügyre veszi a kocsirakományszámra érkező lányokat. Jönnek, jönnek Magyarország leányai vonaton és kocsin, gyalog és villa¬moson, néha lármás lovagokkal, akik a karzaton helyezkednek el, és túlkiabálnak mindenkit a választáson, néha csak magános virágszálként lépdelnek be az elkerített tornapályára, hogy onnan a királyi koronát elhozzák. Nagy dolog ez, mert itt semmiféle protekció nem használ, csak a tulajdon szépség és ifjúság, amikor a leányok sora elvonul azok előtt a nagy szakállú férfiak előtt, akik már életkoruknál fogva is sok szép nőt láttak az életben. Festők és színigazgatók, táncmesterek és öreg költők ülnek a bíróság helyén, és egész nap azon fára¬doznak, hogy a sok száz gyönyörű lány közül kiválasszák a leggyönyörűbbet. Huszonnégyen vannak az esküdtek, akiknek el kell dönteni esztendőről esztendőre, hogy ki is volt a legszebb leány, akit pünkösd vasárnapján láttak. És amíg a szemle tart, a bíróság emelvényét körülállja a sok ezernyi nép, amely maga is látója a szép leányoknak (ugyan, ki ne tudná megmondani Magyarországon, hogy ki volna a legszebb a leányok közül, akiket bemutatnak?). A bírákat körülállják a vőlegények, az “unokafivérek”, az “ismerősök”, a felhevült lovagok, akiknek mindegyike meghalni hajlandó a maga imádott hölgyéért. Ugyancsak a tornatéren vannak az apák, az anyák és az atyafiak, akik többnyire messzi vidékről jöttek a fővárosba, a királynőválasztó “Rákos”-ra, és üres kézzel nem akarnak hazamenni. Ha már királynői koronát nem nyerhetnek a maguk leányának: legalább egy udvarhölgyi kinevezést elvinnének tarisznyába, ami otthon felér egy grófnésággal.
Tehát abban az esztendőben, amelyben szokás szerint csaknem ezer olyan szép leány termett Magyarországon, aki magát a legszebbnek vélte: a királynőbíróság egy óbudai lányt választott ki a jelentkezők közül, és a tornatéren az óbudai kisasszonyt jelölte meg arra nézve, hogy a koronát a fejére helyezze a “prímás”. Megperdültek a dobok, megzendültek a harsonák, sok ezer torok kiáltotta a szépségkirálynő nevét, mert valóban mindenkinek tetszett a lyányka, aki olyan szelíd volt, mintha a galambok közül repült volna a térre, amely galambok a tornatér felett karikáztak.
Az óbudai lovagok, mikor az ő városukbeli kisasszony nyerte el a koronát, persze nyomban előretolakodtak a tömegben, egyik oldalról Himeny, a nagy reformer, más oldalról Fajdkakasi vezették a lovagokat, szónokoltak a bíróság igazságszeretetéről, beszédet intéztek a néphez, megmondták mindenkinek, akit érdekelt, hogy még szebb leányaik is vannak odahaza Óbudán, de egyelőre elegendőnek tartották a jelenlegi királynővel való kirukkolást. Az óbudaiaké volt a dicsőség ezen a napon, amikor a sokezernyi várakozó szétoszlott a torna¬térről.
És otthon, Óbudán nagy változások kezdődnek ezzel a nappal, amely a történelemben is meg van jelölve.
Midőn az országban híre futamodott az óbudai lányok szépségének, mindazok a férfiak, akik eddigi életüket a házasságon való gondolkozással töltötték, nyomban felkiáltottak:
- Mielőtt végleg lemondanék a nősülésről: talán körülnézhetnék egyszer Óbudán! - mondták magukban a hercegek, grófok, de a kisebb rangok tulajdonosai is.
- Talán én is megtalálnám a magam királynéját abban a városban! - szóltak az erdő-, földbirtok- és háztulajdonosok mellett a kisebb tulajdonosok is, akik például csak egy bajusznak voltak a tulajdonosai.
- Végre megtudtuk, honnan kell ismét szép feleséget szerezni, amióta Tróját elrabolták a görögök - kiáltottak fel azok az úriemberek, akik valódi vagy képzeletbeli sarkantyújukat mindig a legszebb lányok után szeretik pengetni.
Jöttek a leánynézők az ország minden tája felől Óbudára, és a kis apró házakon megint füstölni kezdtek a kémények, kifényesítették az ablakokat, és az öregasszonyokat elbújtatták a szőlőkben, a zöldségeskertek végére, hogy ne legyenek útban, amikor a leányok megszem¬lélése végett kapuról kapura járnak a leánynézők.
A vőlegények pedig jelentkeztek még levelekben is, hogy a helybeli levélhordó táskája megkövéredett a sok szerelmes levéltől. A királynőt sürgönyileg szólították fel a házasságra, amikor arcképe az országban kézről kézre járt. Friss életpezsgés keletkezett a városkában, Himeny és Fajdkakasi urak most már beszélhettek a falnak, senki se hallgatott rájuk.
- Úgy látszik, a helybeli lányok jobban tudják a maguk dolgát, mint mi, akik helyettük akartunk gondolkozni - vélekedett Himeny, amikor elszéledtek tanítványai.
- Magam is azt hiszem, hogy a szerelmet bízzuk azokra, akiket illet a szerelem, nem sokat használunk a prédikációval - felelt Fajdkakasi.
A Szépészeti Társaság még mindig nem alakult meg Óbudán, mert ugyan hol van az a férfi, aki elnök legyen a városban, ahol királynők teremnek?