Az év végén (Szász Károly)
szerző: Szász Károly
Sötét az éj, künn siró szél üvölt;
Mely haldoklónak véghörgése az?
Halottlepellel várja már a föld,
S sűrűbbre szőni, egyre még havaz.
Ah, nagy halott, egy év rogy össze itt;
A szél olyan rejtelmesen zokog . . .
— Felejtsük el ez óv küzdelmeit,
Ölelj meg, édes, s legyünk boldogok!
A régi átok, bősz sárkány gyanánt
Végső csatáját vívta ellenünk,
Tüzes nyelvét ölté sziszegve ránk,
Lebirtuk végre, a varázs letűnt.
De áthatott szivünknek szivéig
A küzdelem — s soká sajogni fog.
— Felejtsük el ez év küzdelmeit,
Ölelj meg, édes, s legyünk boldogok!
Mint féltérdére rogyott dalia,
Vérvesztve lankad, győze bár, a hon.
Megél talán, nem kell meghalnia,
Lélekzetet vesz, végre szabadon!
Kérjük, talán az Isten megsegít,
Önerejében bizni is van ok.
— Felejtsük el ez év küzdelmeit,
Ölelj meg, édes, s legyünk boldogok!
Ah, milyen év volt. Mennyit nem igért!
Nagy diadalt, a nagy küzdés után! .
Reményünk föllegvára égig ért
S a szines zászló ott lengett fokán.
Ah, a reménység álompénzeit
Beváltani — még az idő konok!
— Felejtsük el ez év küzdelmeit,
Ölelj meg, édes, s legyünk boldogok!
Ah, milyen év volt! Ránk is kedvesem!
Hogy elsodort boldog fészkünkből is!
Hol lágy pelyhen pihentünk csendesen,
És rózsáink közt nem fakadt tövis.
A küzdelem most nyilt tengerre vitt,
Sajkánkat ostromolják vad habok.
— Felejtsük el ez év küzdelmeit,
Ölelj meg, édes, s legyünk boldogok!
Hová az Isten akaratja visz,
Ott jó, a sziv nyugalmat ott talál,
Boldog ki engedelmes s benne hisz,
Habár a félvilággal harczban áll.
E bizalom oly édesen hevit,
Szivemben a reménység fönlobog.
— Felejtsük el ez év küzdelmeit,
Ölelj meg, édes, s legyünk boldogok!
Talán az uj, uj éltet is hozand,
Nyugalmat végre a hazára, ránk . . .
Imádkozzunk. Éjfélt az óra kong;
Elhallgatott ég és föld egyaránt.
Buzgó imámra áment mond a hit,
Szivem nyugodtan, édesen dobog.
— Felejtsük el ez év küzdelmeit,
Ölelj meg, édes, s legyünk boldogok!