Az élet fája
szerző: Eötvös József

Ismertem én ifjú koromban
  Egy fát, éltemnek kertiben,
Gyönyör között és bánatomban
  Enyhet találék hűsiben,
S mint fészkihez a kis madár,
Reá e szív pihenni jár.

Mert zölden áll, bár rég körűlte
  Eltűnt a kert s virágai;
Az ősz ez egyet elkerűlte,
  S tömötten állnak ágai,
S bár elveszett minden remény,
E fán még zöldet látok én

S a lomb között ezer virágot,
  Pirúlva az ágak fölött,
S ha feltekintek, napvilágot,
  Csillogva a levél között,
Hol fülmile csattogva szól
Elmúlt tavasznak bájiról.

»Ne nyulj a fához; szép gyümölcse,
  De elveszi nyugalmadat -
Így szóla isten édenébe'
  Ádámhoz - tartsd parancsomat,
Mert élted fája ez, s tövén
Tied csak egy, a zöld remény.«

Ah bús rege! - s talán valónak
  Találom én is egykoron;
Ha majd a régen szomjazónak
  Enyhülés int le ágidon,
Milyen gyümölcsöt adsz nekem,
Éltemnek fája, szerelem?