Az éjszakai kutya
Mélységes éjjel hallom a bánatos
tücskök trilláit, hallom a megdagadt
patak morajját, mely magában
ballag a csillagos éjszakában.
s ott lenn a völgyben, merre kereng-kereng
szemtől se látva fénybogarak raja,
a bokrok sűrűjébe messze,
egy kutya nyí a homályba veszve.
Ki verte föl a hallgatag utakon
puszpáng-sövények közt e szegény ebet
a léptével, hogy most a síri,
éji magányba riadva sír-rí?
Megy? Visszafordul? Könnyez-e? Tétováz?
Miért percegnek benne a bús zajok,
mint órában, mely egyre jár csak,
mért a szívében az ősi bánat?
Eredj! kiált egy hang neki éberen,
az éjbe mérges, nyers-haragos parancs.
Dús lombú fák között a ház áll,
szertefigyel a vidékre, strázsál...
Mintegy álomba csukja be lankatag
nagy-nagy szemét... Benn alszik a gazda már,
emlékező, hű férfi-karja
drága szerelmes-övét takarja.
És fűzfa-bölcsőn szendereg édesen
a kisleány, a gyermekek alszanak.
Csöpp lélegzetjük minden ízben,
mint a legyek pici szárnya zizzen.
Halkan zümmögve, rendre pihegnek ők,
egyforma nesszel, ott a sötéten át
egymást keresve, mert a lélek
tébolyog, amíg a fény nem éled,
az álom hosszú, vak alagútjain,
de végre majd mind összetalálkozik
s vigan visong, ha jő a hajnal,
egybeborulva szilaj kacajjal.