Az édesanya magyar költők verseiben
| Az édesanya magyar költők verseiben (Előadás Anyák-napjára) szerző: Móra László |
Édesanyám! Ez a szó mindjárt az Isten neve után van arannyal beleírva az Élet — szótár-könyvébe. Egyetlen szó s benne él az egész világ!
Ennek az imádságos röpke szónak az elsuttogása könnyeket csal ki a szemedbe, boldogságot, vigasztalást, örömet terítget a lelkedre.
Ez a szó összeforrott veled s el nem hagy bölcsődtől sírodig. Ezt suttogod, ezt hívod, ha messze vet a sorsod, ha szenvedsz, ha keresztút elé érsz, ha csalódol, vagy, ha haldokolsz...
Édesanyám! Ez az egyetlen szó önmagában is a legszebb, leghosszabb költemény, — melynek, ha tartalmát, jelentőségét kellene iskolai leckeként megírnod, megtelnék vele nem egy, hanem talán nagyon-nagyon sok füzet! És bizonyára ezeket is írnád benne:
Édesanyám első forró csókja volt az első érzés, amit életemben először megéreztem az életből. Ö adott először meleget, táplálékot. Az ő szeméből tanultam meg, mi a mosolygás, a szeretet, bánat, aggódás... Milyen a könnycsepp csillogása...
Ő rakta csodás, odaadó szeretettel sorban tarisznyádba a többi kincseket is: a beszédnek, édes magyar anyanyelvednek szépséges kincsét; az Isten nevét, az első imádságot, hazád és néped kópét; — és mindent, mindent, amiből megformálódott a hatalmas épület, amelyet úgy hívnak: ember — vagy rövidebben: te!
S ha az eddigi pár szóban csak vázlatosan soroltam fel a temérdek kincset, amelyek édesanyánkra gondoláskor melegszínű szentképpé festődnek a lelkünkben, mennyiszer szebben, csodálatosabban és teljesebben tudták és tudják azt költőink kifejezni, megörökíteni. A költők, akiknek a szíve istenadta ajándék, egy zengő lant. Ennek a szív-lantnak Istentől felszerelt húrjai ki vannak feszítve mindenkoron s a legcsekélyebb lélek- és életmozdulásra megrezdülnek, muzsikálni kezdenek. S hangozhat-e rajta szebb dal, messzeszállóbb muzsika, mint amely akkor születik a költő szívében, mikor az édesanyját ábrázolja, vagy a tulajdon maga édes édesanyját magasztosítja?!
Most, amikor a rózsa fehér és bokor zöld ruhája hirdeti a felújhodott Élet vigasztalását, boldogságát, amikor a gyöngyvirág, a liliom és minden-minden virág örül, nevet, ajándékot oszt a tavaszt szomjazó embereknek: akaratlanul is odatévedt a lelkem abba a nagy virágos kertbe, amelyet így hívnak: magyar költészet
Egy csokort kötöttem az itt termelt gyönyörű virágokból.
A virágok összeszedegetésénél csupán az vezetett, hogy minél több színes képét tudjam adni annak az érzésnek, amely akkor születik, mikor a jóságos édesanyát dicsőítik.
Melyik költőnk szavával kezdhetném legillőbben? Kezdhetem-e mással, mint a legnagyobba!, Petőfivel?! — ki István öccsének írt gyönyörű verslevelében ily fenségesen mintázta meg az édesanyját:
S anyánkat, ezt az édes jó anyát, |
És szívének-lelkének ez a szüleihez, édesanyjához való rajongása, hűsége, kedvessége lépten-nyomon feltündöklik.
Mennyi bájosság, őszinteség van a Füstbe ment terv-ben!
Egész úton hazafelé |
S jutott eszembe számtalan |
Mikor Pozsonyba viszi hánykódó sorsa, mennyire megkönnyezi ezt a kedves kis hajlékot onnan a „Távolból”:
Kis lak áll a nagy Duna mentében; |
S a költemény végén a keserűségnek, szenvedésnek eltitkolásával tükrözi vissza édesanyjához való végtelen szeretetét:
...Szép hazámba ismerősök mennek, |
Pestről is milyen kedvességgel, gyermeki gondoskodással bíztatja édesanyjának kendermagban dúslakodó tyúkocskáját:
Ezért aztán tyúkanyó, hát |
Ugyancsak ehhez hasonló melegség sugárzik ki a fővárosból 1844-ben hazaküldött, ábrándokkal, tervezgetésekkel telerajzolt verséből. Hogy mi mindennel lepi meg majd az édes öregeket, ha egyszer meggazdagszik. Lesz szép ház, hordókkal teli gazdag pince; Pisti kocsival járhat vásárokra... Édesanyjának is
Lesz aranyszegélyzetű |
Megható még Petőfinek »Falu végén kurta kocsma« című költeménye, amelyben az édesanyját igen-igen magasra emeli.
Ugyanis: amikor a szamosmenti kurtakocsmában cimbalom szó mellett duhajkodnak a fékezhetetlen legények, átüzen a szomszédból az uraság, hogy csendesebben vigadjanak, mert pihenni szeretne, azok bizony boros, bolondos jókedvükben alább nem hagynak, hanem annál inkább nekifognak. De mikor a másik házból átjön a bánatoshangú kislány és szépszóval kéri őket: »Csendesebben vigadjanak, mert szegény édesanyám beteg«. A szomorú beszédre, hogy édesanyám beteg, a legények közül:
Feleletet egyik sem ad, |
Az »édesanyáin« szó varázsát, annak soha el nem hamvadó erejét, bűvösségét lehet-e ennél megkapóbban festeni?
Petőfi »Füstbe ment terv«-ének van egy költeménytestvére. Szabolcska Mihály írta forrón szeretett édesanyjának nevenapjára. Belefogott százszor is a levélírásba. Szeretett volna megírni minden szépet, minden jót:
Bíznám a szivemre, |
Mintha az ő fehér |
Szabolcskának egyszerűségében fenséges és mindenkor gyöngyharmatos költészetének ezek az oltárképei: Isten, haza. szülők és szülőfalu, meg az ő kedves szép családja.
Ha Parisba vezérelte a sors, ha Temesváron élesztgette, gyújtogatta mécsesének tüzét, édeseinek ment a levél, szállt a dal.
»Amerre a Tisza folyik« című dalából szülőföldjének, az akácfavirágos Ókécskének és jóságos édesanyjának imádóját látjuk, érezzük magunk előtt, amikor így teszi vallomását:
Vágyik oda az én szívem, |
Gondolkodásra jellemző, lelket megrázó a nemeslelkű pap-költőnek ez a verse:
Mikor egy-egy romlott, |
Amikor a sors egy |
...S ha, mikor a szívünk |
Megbocsáthatatlan mulasztást követnék el és lelkiismeret-furdalást éreznék, ha az édesanya iránti rajongó szeretetnek azokból a színes virágaiból nem mutatnék be, amelyek Pósa Lajosnak a szívében termettek. Sokan, nagyon sokan tanulhatnának az én áldottemlékű, mosolygószemű Pósa bácsimtól édesanyát tisztelni, szeretni! A gömörmegyei, radnóti kendős öreg nénit, édesanyját, falusias, egyszerű öltözékében a világ kincséért sem restelte volna. Elment vele boldogan, karonfogva nemcsak a királyi palotába, nemzeti múzeumba, de nagy emberek előkelő társaságába is, — és mindenütt boldogságot sugárzó arccal, határtalan büszkeséggel úgy mutatta te azoknak, akik még nem ismerték: Édesanyám! S aki így karonfogva együtt látta az országos nevű Pósa Lajost és a radnóti halkszavú, fejkendős öreg nénikét, az mind-mind ott érezte szívében a melegségnek, csodálatnak beszédes virágát és Pósa Lajos édesanyja iránt a köszöntő, átérzett tiszteletet.
Nagy távolságok választották el a költőt édesanyjától, de ő csak csüggödt rajta igaz, őszinte, soha nem halványodó szeretettel. Tanuskodjanak erről a következő versek:
Mikor én a ringó |
Altatgatott csókkal, |
Mikor fölébredtem, |
Ha rajzolni tudnék: |
Miért nem csókolhatom |
Kis kunyhóba vágyom, |
Az a gyönge két kar |
Pedig egy ágat is |
Édesanyjának betegeskedése idején nem volt napja, nem múlott perce, hogy haza ne gondolt volna Radnótra, édesanyjára. Egy öregasszony című verse is igazolja, kedvesen örökíti meg ezt:
Egy öregasszonyt láttam az utcán... |
Kötetre való azoknak a könnytől és hálától csillogó verseknek a száma, amelyekkel Pósa Lajos édesanyját temetgette, siratgatta. Sehogyse tudott beletörődni abba, hogy jóságos dajkáját, felnevelőjét, legnagyobb földi kincsét elvesztette.
És így vigasztalja önmagát:
Mikor egy-egy fehér galamb |
Hátha nem is galamb az ott? |
De melyik költő nem hordja magával, melyik nem őrzi meg kegyelettel, szeretettel édesanyja képét, emlékét?
Bánatában, elhagyatottságában, betegségében kihez szólna, kihez menekülne máshoz a költő, mint édesanyjához?!
A zaklatott, szomorú életű Reviczky Gyula is hűségesen szívéhez szorítja az imakönyvet, melyet jó édesanyjától kapott örökül:
Aranykötésű imakönyvet |
Sok év előtt egyik sarokba |
Kiss József lelke is fel-felsír, amikor soha nem látott édesanyja sírjára gondol:
Valahol messze, |
Te alszol ottan |
Nem jártam arra, |
Ernőd Tamás költői lelke a harctéren hősi halált halt fiú szellemének és édesanyja elapadhatatlan hitének összeolvadását festette meg igen-igen szépen:
Bakancsa nyűtt volt és blúza tépett, |
Lévay Józsefet hazarepíti ébrenálmodása, mikor a nagyváradi utcákon végigcsilingelnek a szüretről hazatérő kocsik. Látja a mosolygó szőlőgerezdeket, testvérkéit, szüleit. Ott érzi magát a szüretelők között, látja a legszebb fürtöket, melyeket édesanyja jóságos keze neki tépett le, arany szíve neki szánt. Áldja is meg érte az Isten, mikor nem is várja, mikor nem is látja...
Tompa Mihályt, a volt keleméri papköltőt is haza-haza csalogatta a szülői ház sok ezer kedvessége, melegsége:
Öreg apám szánt, vet, munkál, |
Világ gyúlt már őszi estén, |
Akik velem be nem teltek, |
Tóth Kálmán is hazamenekül az idegenből s könnyes a szeme, mikor ezt suttogja:
Ha rád hallgattam volna, jó anyám, |
Jakab ödön, mikor életlámpásának kialvását sejtegette, így szólt édesanyja szelleméhez:
Öreg ember bús hangulatját |
A ragaszkodásnak, szeretetnek, hálának és marasztalásnak szép sorai csendülnek ki Komjáthy Jenőnek édesanyjához írt verséből is:
Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje, |
Lampérth Géza édesanyjához húzódó hűséges, meleg gyermeki szivének képét ez a költeménye adja legvonzóbban:
Ültünk a tornácon édesanyám és én, |
A hányt-vetett életű, világjárásából hazatért Ady Endrének »Itthon« című költeményében mennyi az önvád, a megbánás és szeretet édesanyja iránt:
Áldott kezeddel simogatsz meg; |
Üde, bájos tavaszi virág Farkas Imrének e háromszakos verse is, amit jólelkű, érte aggódó édesanyjáról így festett meg:
Édes fiam, hogy érzed magad? |
Ebből a költeményből ki ne ismerne rá a saját édesanyjára, aki ruhát, falatot, szórakozást, megvon magától, hogy mindezekből több juthasson nekünk?
Az édesanya képének, lelkületének száz és százféle árnyalatát találhatjuk meg a költeményekben megfestve. Akaratlanul is magunk előtt látjuk Vörösmartynak: »Az elhagyott anya«, Arany Jánosnak: »Mátyás anyja«, »Ráchel siralma«, báró Eötvös Józsefnek: »Megfagyott gyermek«, Gyulai Pálnak: »Az éji látogatás«, »Pókainé«, Petőfinek: »Az árva leány«, Váradi Antalnak: »Melyiket?«, Feleki Sándor: »Egy szó« című költeményeit, azoknak változatos, örökbecsű színeit.
Beszélhet-e festmény, szobor többetmondón az anyai szív jóságáról, megbocsátni tudó, gyermeke iránti szeretetéről, mint Jakab Ödönnek »Az anya« című verse, melynek vázlatos tartalma ez:
A vásárban tolvajt fog el a tömeg. Pántlikát lopott. Ütik. verik, szidalmazzák. Kedvese is, legénypajtásai is elhagyják azonnal, elfordulnak tőle, mint a bélpoklostól. Már-már majd agyonverik a meggondolatlan legényt, amikor a lármás tömegen a bajt megsejtő édesanya, fiát védelmezőn átöleli, s bár a szégyentől majd szétszakad a szíve: minden pirongatása ebből áll: »Jaj, mit cselekedtél fiam, édes fiam!« Igen, az anyai szív ilyen megbocsátó is tud lenni...
Vagy vázolom például Váradi Antal: Tanú című költeményét:
Bíró előtt áll a hidegszívű, garázda legény. Az a vád ellene, hogy szülőanyját durván ütötte, verte. Mikor a bíró előtt áll s az faggatja, mit tett, miért tette, ő konokul tagadja rettenetes vétkét, s bátor daccal hazudja: nem verte meg édesanyját. Erre behívják a szegény asszonyt, aki, mikor szemtől-szemben maga előtt látja megbilincselt fiát, elfelejti sok sebét, fájdalmát s így vall a bírónak:
»Nem igaz. nem igaz!«
Erre a fiú kezéről leveszik a bilincset, s tudtára adják neki, hogy szabad, elmehet. Odarohan édesanyjához, megfogja annak sebekkel borított reszkető, öreg kezét, ráhajlik arra, aztán megcsókolja hosszan, forrón, átérzett bűnbánattal, majd így megenyhülvén, odaszól a távozni készülő bírónak:
»Tekintetes törvény! Verjenek vasat rám! Cudar ember vagyok! Megvertem az anyám...«
Milyen megrendítő és megható lélek-kép ez!
Míg az édesanyák virágoskertjét így járogatom, virágjait válogatom, hozzám száll a szolnoki temető egyik sírhantjáról a virág illata, üzenete. Olvasom a fejfa betűit: özv. Móra Mártonné. A szívem remegőbben lüktet. Arra a jóságos lélekre gondolok, akit az a sírhant takar, őhozzá is repültek, mentek a fiúi szívben fogant levelek, dalok. Mentek, szálltak kétfelől is: Szegedről is, Budapestről is. Két költő fia is simogatta áldott, dolgos kezét... biztatgatta a beteg, elpihenni vágyó testét, és siratgatta égbe távozását.
Az idősebb testvér, Móra István, igv menekült hitért, lelki orvosságért édesanyjához:
Hazajöttem, anyám, |
Vigy el, ahogy régen |
S mikor a tisztalelkű, szelíd, végtelen jóságú lélekorvos, a jó édesanya örökre elszunnyadt, a temetés után így tört ki a bánat, elszomorodás Móra Ferenc lelkéből és szállt a félegyházi öreg szöllőkbe, a homoki világba:
Barackfáimnak mén az üzenet: |
Végül Sík Sándor gyönyörű költeményéi leszem még a csokorba. Mintha csak a magunk lelkének a beszéde, álmodozása lenne belelehelve... s mintha nem is a neves, komoly profeszszor írta volna, hanem az édesanyját rajongásig szerető diáklány, vagy menyasszonylány:
A tájra száll a nagy szürke köd. |
Így van ez, gyerekek. Aki így tudja hívni, várni, maga elé képzelni édesanyját, abban kigyúl a tűz, a lélek. S aki szereli az édesanyját, annak mindig adódik orvosság a bajára, csók a könnyező szemére, bíztatás a csüggedésre. És aki szereti, igazán szereli az édesanyját, az érzi, tudja, hogy akármilyen hosszú élettel jutalmazza is meg a jó Isten, az mindenkor kevés idő lesz ahhoz, hogy azt az adósságot teljes egészében törleszteni tudja, amellyel édesanyjának tartozik.
Kedves gyermekek! Most, amikor a rózsa másodvirágzása az édesanyákat köszönti, én is meleg köszöntésem küldöm a szív szárnyán a ti jó édesanyátoknak és minden magyar édesanyának! Akinek pedig könny csillog most a szemében, mert szent seb szakadt fel a szíve mélyén, azokkal együtt elszállok én is a csendesség és imádság kertjébe, s oda hullatom könnyemet arra a hantra, amelynél te azt szoktad suttogni: édesanyám!