Az édesanya magyar költők verseiben

Az édesanya magyar költők verseiben
(Előadás Anyák-napjára)

szerző: Móra László

Édesanyám! Ez a szó mindjárt az Isten neve után van arannyal beleírva az Élet — szótár-könyvébe. Egyetlen szó s benne él az egész világ!

Ennek az imádságos röpke szónak az elsuttogása könnyeket csal ki a szemedbe, boldogságot, vigasztalást, örömet terítget a lelkedre.

Ez a szó összeforrott veled s el nem hagy bölcsődtől sírodig. Ezt suttogod, ezt hívod, ha messze vet a sorsod, ha szenvedsz, ha keresztút elé érsz, ha csalódol, vagy, ha haldokolsz...

Édesanyám! Ez az egyetlen szó önmagában is a legszebb, leghosszabb költemény, — melynek, ha tartalmát, jelentőségét kellene iskolai leckeként megírnod, megtelnék vele nem egy, hanem talán nagyon-nagyon sok füzet! És bizonyára ezeket is írnád benne:

Édesanyám első forró csókja volt az első érzés, amit életemben először megéreztem az életből. Ö adott először meleget, táplálékot. Az ő szeméből tanultam meg, mi a mosolygás, a szeretet, bánat, aggódás... Milyen a könnycsepp csillogása...

Ő rakta csodás, odaadó szeretettel sorban tarisznyádba a többi kincseket is: a beszédnek, édes magyar anyanyelvednek szépséges kincsét; az Isten nevét, az első imádságot, hazád és néped kópét; — és mindent, mindent, amiből megformálódott a hatalmas épület, amelyet úgy hívnak: ember — vagy rövidebben: te!

S ha az eddigi pár szóban csak vázlatosan soroltam fel a temérdek kincset, amelyek édesanyánkra gondoláskor melegszínű szentképpé festődnek a lelkünkben, mennyiszer szebben, csodálatosabban és teljesebben tudták és tudják azt költőink kifejezni, megörökíteni. A költők, akiknek a szíve istenadta ajándék, egy zengő lant. Ennek a szív-lantnak Istentől felszerelt húrjai ki vannak feszítve mindenkoron s a legcsekélyebb lélek- és életmozdulásra megrezdülnek, muzsikálni kezdenek. S hangozhat-e rajta szebb dal, messzeszállóbb muzsika, mint amely akkor születik a költő szívében, mikor az édesanyját ábrázolja, vagy a tulajdon maga édes édesanyját magasztosítja?!

Most, amikor a rózsa fehér és bokor zöld ruhája hirdeti a felújhodott Élet vigasztalását, boldogságát, amikor a gyöngyvirág, a liliom és minden-minden virág örül, nevet, ajándékot oszt a tavaszt szomjazó embereknek: akaratlanul is odatévedt a lelkem abba a nagy virágos kertbe, amelyet így hívnak: magyar költészet

Egy csokort kötöttem az itt termelt gyönyörű virágokból.

A virágok összeszedegetésénél csupán az vezetett, hogy minél több színes képét tudjam adni annak az érzésnek, amely akkor születik, mikor a jóságos édesanyát dicsőítik.

Melyik költőnk szavával kezdhetném legillőbben? Kezdhetem-e mással, mint a legnagyobba!, Petőfivel?! — ki István öccsének írt gyönyörű verslevelében ily fenségesen mintázta meg az édesanyját:


S anyánkat, ezt az édes jó anyát,
Óh, Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!
Mi ő nekünk? azt el nem mondhatom;
Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom.
De megmutatná a nagy veszteség:
Ha elszólítná tőlünk őt az Ég!

És szívének-lelkének ez a szüleihez, édesanyjához való rajongása, hűsége, kedvessége lépten-nyomon feltündöklik.

Mennyi bájosság, őszinteség van a Füstbe ment terv-ben!

Egész úton hazafelé
Azon gondolkodám,
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám.

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél szebb gondolat,
Míg állni látszók az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Repült felém anyám...
S én csüggtem ajkán szótlanul,
Mint a gyümölcs a fán.

Mikor Pozsonyba viszi hánykódó sorsa, mennyire megkönnyezi ezt a kedves kis hajlékot onnan a „Távolból”:

Kis lak áll a nagy Duna mentében;
Oh, mi drága e lakocska nékem!
Könnyben úszik két szemem pillája,
Valahányszor emlékszem reája...

Bár maradtam volna benne végig!
De az embert vágyai vezérlik;
Vágyaimnak sólyomszárnya támadt
S oda hagytam ős lakom s anyámat.

S a költemény végén a keserűségnek, szenvedésnek eltitkolásával tükrözi vissza édesanyjához való végtelen szeretetét:

...Szép hazámba ismerősök mennek,
Jó anyámnak tőlük mit üzenjek?
Szóljatok be földiek, ha lészen
Utazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse,
Mert fiának kedvez a szerencse —
Ah, ha tudná, mily nyomorban élek.
Megrepedne a szíve szegénynek!

Pestről is milyen kedvességgel, gyermeki gondoskodással bíztatja édesanyjának kendermagban dúslakodó tyúkocskáját:

Ezért aztán tyúkanyó, hát
Jól megbecsülje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám.

Ugyancsak ehhez hasonló melegség sugárzik ki a fővárosból 1844-ben hazaküldött, ábrándokkal, tervezgetésekkel telerajzolt verséből. Hogy mi mindennel lepi meg majd az édes öregeket, ha egyszer meggazdagszik. Lesz szép ház, hordókkal teli gazdag pince; Pisti kocsival járhat vásárokra... Édesanyjának is

Lesz aranyszegélyzetű
Imádságos könyve,
Krisztus urunk képe lesz
Szépem metszve benne.

Megható még Petőfinek »Falu végén kurta kocsma« című költeménye, amelyben az édesanyját igen-igen magasra emeli.

Ugyanis: amikor a szamosmenti kurtakocsmában cimbalom szó mellett duhajkodnak a fékezhetetlen legények, átüzen a szomszédból az uraság, hogy csendesebben vigadjanak, mert pihenni szeretne, azok bizony boros, bolondos jókedvükben alább nem hagynak, hanem annál inkább nekifognak. De mikor a másik házból átjön a bánatoshangú kislány és szépszóval kéri őket: »Csendesebben vigadjanak, mert szegény édesanyám beteg«. A szomorú beszédre, hogy édesanyám beteg, a legények közül:

Feleletet egyik sem ad,
Kihörpentik boraikat,
Végét vetik a zenének
S hazamennek a legények.

Az »édesanyáin« szó varázsát, annak soha el nem hamvadó erejét, bűvösségét lehet-e ennél megkapóbban festeni?

Petőfi »Füstbe ment terv«-ének van egy költeménytestvére. Szabolcska Mihály írta forrón szeretett édesanyjának nevenapjára. Belefogott százszor is a levélírásba. Szeretett volna megírni minden szépet, minden jót:

Bíznám a szivemre,
Biznám a lelkemre.
De szót nem találok
Sem arra, sem erre.

És fölé hajolva
A fehér levélnek:
Köszöntő szó helyett
A könnyem eredt meg.

Mintha az ő fehér
Kezére hajolnék,
Mintha őt ölelném,
Mintha otthon volnék!

S im, mire a papírt
Lassan tele sírtam,
Azon veszem észre,
Hogy amit akartam,
Mind, de mind megírtam.

Szabolcskának egyszerűségében fenséges és mindenkor gyöngyharmatos költészetének ezek az oltárképei: Isten, haza. szülők és szülőfalu, meg az ő kedves szép családja.

Ha Parisba vezérelte a sors, ha Temesváron élesztgette, gyújtogatta mécsesének tüzét, édeseinek ment a levél, szállt a dal.

»Amerre a Tisza folyik« című dalából szülőföldjének, az akácfavirágos Ókécskének és jóságos édesanyjának imádóját látjuk, érezzük magunk előtt, amikor így teszi vallomását:

Vágyik oda az én szívem,
Amerre a Tisza folyik,
Elszáll oda ezerszer is
Napfeljöttől napnyugatig
— Amerre a Tisza folyik.

A folyó is, a vidék is
Itt van, itt él a szívemben,
Hát még, aki édes, örök
Szeretettel vár ott engem,
Amerre a Tisza folyik...

Áldja meg az Isten őket!
Az én lelkem jó anyámat,
Meg ő érte, ahol csak jár,
Azt a földet, azt a tájat:
Amerre a Tisza folyik.

Gondolkodásra jellemző, lelket megrázó a nemeslelkű pap-költőnek ez a verse:

Mikor egy-egy romlott,
Semmi embert látok:
Aki magának is,
Másnak is csak átok,
Akinek soh' nincs egy
Tiszta indulatja:
— Sirassátok meg, szegényt, mert
Nem volt édesanyja...

Amikor a sors egy
Nagy úrral hoz össze,
Akitől akár egy
Világ dőlhet össze,
De jaj, föl nem éri,
De könny meg nem hatja:
— Sirassátok meg szegényt, mert
Nem volt édesanyja...

...S ha, mikor a szívünk
Megtelik jósággal,
A szemünk könnyünkkel,
Lelkünk imádsággal,
Mikor egy-egy nemes
Tettet viszünk végbe:
Csókoljuk meg édesanyánk
Lábanyomát érte!

Megbocsáthatatlan mulasztást követnék el és lelkiismeret-furdalást éreznék, ha az édesanya iránti rajongó szeretetnek azokból a színes virágaiból nem mutatnék be, amelyek Pósa Lajosnak a szívében termettek. Sokan, nagyon sokan tanulhatnának az én áldottemlékű, mosolygószemű Pósa bácsimtól édesanyát tisztelni, szeretni! A gömörmegyei, radnóti kendős öreg nénit, édesanyját, falusias, egyszerű öltözékében a világ kincséért sem restelte volna. Elment vele boldogan, karonfogva nemcsak a királyi palotába, nemzeti múzeumba, de nagy emberek előkelő társaságába is, — és mindenütt boldogságot sugárzó arccal, határtalan büszkeséggel úgy mutatta te azoknak, akik még nem ismerték: Édesanyám! S aki így karonfogva együtt látta az országos nevű Pósa Lajost és a radnóti halkszavú, fejkendős öreg nénikét, az mind-mind ott érezte szívében a melegségnek, csodálatnak beszédes virágát és Pósa Lajos édesanyja iránt a köszöntő, átérzett tiszteletet.

Nagy távolságok választották el a költőt édesanyjától, de ő csak csüggödt rajta igaz, őszinte, soha nem halványodó szeretettel. Tanuskodjanak erről a következő versek:


Mindig csak őt látom

Mikor én a ringó
Bölcsőben feküdtem.
Mindig egy jó angyal
Őrködött felettem.

Altatgatott csókkal,
Altatgatott dallal...
Az én jó anyám volt
Ez az őrzőangyal.

Mikor fölébredtem,
Mindig csak őt láttam,
Örök szeretettel
A szívembe zártam.


Ha rajzolni tudnék

Ha rajzolni tudnék:
Képed lerajzolnám,
Imádságos könyvbe
Beköttetném anyám.
Ahányszor ránéznék.
Mindig imádkoznám.

Miért nem csókolhatom
Szelíd orcád rája.
Imádságos könyvem
Aranyos lapjára!
Még az imádság is
Jobban égbe szállna!


Kis kunyhóba vágyom

Kis kunyhóba vágyom,
A Balog partjára,
Öreg édesanyám
Reszkető karjába.

Az a gyönge két kar
Az én menedékem,
Üldöző világtól
Megvédelmez éngem.

Pedig egy ágat is
Alig bír letörni...
Egyebet se tud,
Csak ölelni, ölelni.

Édesanyjának betegeskedése idején nem volt napja, nem múlott perce, hogy haza ne gondolt volna Radnótra, édesanyjára. Egy öregasszony című verse is igazolja, kedvesen örökíti meg ezt:

Egy öregasszonyt láttam az utcán...
Arca: barázda, a szeme: felhő
Görnyedezően megy, tipeg útján,
Oly kicsi, majd elfújja a szellő,
Az arca barázda, a szeme: felhő.

Visszatekint rám... el se felejtem —
Bánatosan néz tört szeme párja,
Megremegek rá, reszket a lelkem:
Jaj, de hasonlít édesanyámra!
Bánatosan néz tört szeme párja...

Kötetre való azoknak a könnytől és hálától csillogó verseknek a száma, amelyekkel Pósa Lajos édesanyját temetgette, siratgatta. Sehogyse tudott beletörődni abba, hogy jóságos dajkáját, felnevelőjét, legnagyobb földi kincsét elvesztette.

És így vigasztalja önmagát:

Mikor egy-egy fehér galamb
Száll a levegőbe;
A szívem is, a lelkem is
Ugy megrezzen tőle.

Hátha nem is galamb az ott?
Tán az anyám lelke!
Házunk fölött el-elkering
S visszaszáll a mennybe...


De melyik költő nem hordja magával, melyik nem őrzi meg kegyelettel, szeretettel édesanyja képét, emlékét?

Bánatában, elhagyatottságában, betegségében kihez szólna, kihez menekülne máshoz a költő, mint édesanyjához?!

A zaklatott, szomorú életű Reviczky Gyula is hűségesen szívéhez szorítja az imakönyvet, melyet jó édesanyjától kapott örökül:

Aranykötésű imakönyvet
Hagyott rám örökül anyám
Kis Jézus ingben, glóriában
Van a könyv első oldalán.

Sok év előtt egyik sarokba
Beírta jó anyám nevét...
Lehajtom a betűkre főmet,
Hogy felidézzem szellemét...

Kiss József lelke is fel-felsír, amikor soha nem látott édesanyja sírjára gondol:

Valahol messze,
Valahol régen,
Megástak egy sírt
Temetőszélen.
Fája elsüppedt,
Hantja behorpadt,
Ki nyugszik ottan,
Azt én tudom csak,
Én tudom csak!

Te alszol ottan
Édes jó anyám!
Kietlen gond közt,
Sivár éjszakán.
Ha életem sorát
Meghányom, vetem:
Hej, azt a sírt be
Meg is könnyezem,
Be megkönnyezem!

Nem jártam arra,
De oda szállnék;
Nem láttam soha,
De rátalálnék:
Valami titkos
Erő él bennem.
Az megmondaná:
Merre kell mennem,
Merre kell mennem.

Ernőd Tamás költői lelke a harctéren hősi halált halt fiú szellemének és édesanyja elapadhatatlan hitének összeolvadását festette meg igen-igen szépen:

Éji látogatás

Bakancsa nyűtt volt és blúza tépett,
Közember Tóth sírjából kilépett
És harmadnap a falujához ért.
A házuk táján már az este kéklett,
Friss szénaszaggal teltek meg a rétek
És egy tilinkó boldogan zenélt.

Haja hosszú volt és arcába lógott,
S a blúza mellén golyóverte csókok
Foltja piroslott és fényesedett.
Közember Tóth a ház előtt megállott
És alig-hogy az est a házra szállott,
Egy vérharmat-fűvel becsengetett.

Közember Tóth nagy halkan, síri halkan
Bement a házba, hol is a pitvarban
Leli bús özvegy anyját, Máriát:
A kályha mellett szunyókált szegényke,
S míg könny csillogott hunyó két szemébe
Lóháton látta szép legény fiát.

Az asztalon még hűlt a meleg étel,
Mert anyja várt rá borral és lepénnyel
És vajjal, amit friss cipóra kent, —
De tizenkettőt kongott kint az óra
S egy messzi, messzi bús trombitaszóra
Közember Tóth a sírba visszament...

Lévay Józsefet hazarepíti ébrenálmodása, mikor a nagyváradi utcákon végigcsilingelnek a szüretről hazatérő kocsik. Látja a mosolygó szőlőgerezdeket, testvérkéit, szüleit. Ott érzi magát a szüretelők között, látja a legszebb fürtöket, melyeket édesanyja jóságos keze neki tépett le, arany szíve neki szánt. Áldja is meg érte az Isten, mikor nem is várja, mikor nem is látja...

Tompa Mihályt, a volt keleméri papköltőt is haza-haza csalogatta a szülői ház sok ezer kedvessége, melegsége:

Öreg apám szánt, vet, munkál,
Többet ér még mindnyájunknál —
Édesanyám imádkozva
Virraszt fenn sok éjjelen,
S fohász, munka, mindazért, hogy
Az én dolgom jó legyen.

Világ gyúlt már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném,
Mit csinálnak? olvasgatják
Kedves fiók levelét...
S még soká, a sötétben is
Csak rólam foly a beszéd.

Akik velem be nem teltek,
Várjatok csak áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet meghajózza:
Hazafelé közeledem,
Mentül messzebb haladok;
A szívem visz, — nem sokáig.
Lesztek immár magatok!

Tóth Kálmán is hazamenekül az idegenből s könnyes a szeme, mikor ezt suttogja:

Ha rád hallgattam volna, jó anyám,
Ott élnék most egy csendes kis tanyán!
...És most!...óh most oly elhagyott vagyok!
Lassan, bánat közt telnek a napok...
Éltem borongó, puszta és hideg,
Ki sem kell nekem, én sem senkinek;
Ezernyi seb van az én lelkemen,
Megcsalt barátság, gúnyolt szerelem.
Óh jó anyám, te meg se értenéd,
Ha elmondanám, mit nem szenvedek!
Beteg vagyok én, nagyon beteg
És lefeküdni nem merek,
Nincs ápoló kéz, mint volt valaha,
Mely csak egy pohár vizet nyújtana,
Ki megsimogatná forró homlokom,
Mint jó anyám, te tetted egykoron!...

Jakab ödön, mikor életlámpásának kialvását sejtegette, így szólt édesanyja szelleméhez:

Öreg ember bús hangulatját
Orvosok meg nem gyógyíthatják.
Sorvadó lelkem fel nem épül
A világ minden gyógyszerétűl!
E bajt enyhíteni egy tudná talán:
Ha élne most az édesanyám!

Mindent, mi fáj, mi szívem tépi,
Elpanaszolnék sorra néki
S fejem áldott keblére hajtanám,
Ha élne most az én édesanyám!

Elfeledném a keblén nyomban,
Hogy oly sok év a vállamon van!
Egész újjászületnék szaván,
Ha élne most az én édesanyám!

Mert ősz fővel is mindhiába,
Nem öreg más, csak aki árva,
Szülője mellett még az ernyedt
Agg sem egyéb, csak nagyobb gyermek.
S magamat is csak annak tartanám,
Ha élne most az én édesanyám!

Őt magam előtt látva folyton,
Könnyebb volna viselni sorsom:
A véghatárt, mely már közelget,
Sehogyse látnám oly közeinek.
Akárhogy hullna a tél hava rám,
Ha élne most az én édesanyám!

A ragaszkodásnak, szeretetnek, hálának és marasztalásnak szép sorai csendülnek ki Komjáthy Jenőnek édesanyjához írt verséből is:

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szívedből szeretet és élet szakad:
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként omlik el szavad.

Buzdíts a jóra, óvj a küzdelemben,
Szeretni, hinni, óh, taníts meg, engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között.

Lampérth Géza édesanyjához húzódó hűséges, meleg gyermeki szivének képét ez a költeménye adja legvonzóbban:

Ültünk a tornácon édesanyám és én,
Merengve távoli mezőink vetésén.
A rozs már fehér lett. A búza sárgállott,
Péter-Pál estéje szelíden ránk szállott.

És szólt édesanyám az alkonyi csöndbe:
— Im eltűnik lassan tavasz minden zöldje,
Megérik a kalász, a fejét lehajtja,
Kasza suhintását szinte megóhajtja.

Felelni akartam, nem jött szó a számra,
Csak néztem, csak néztem az édesanyámra.
Fekete hajában a sok fehér szálra —
Harmat a virágra... könny hull az orcámra...

A hányt-vetett életű, világjárásából hazatért Ady Endrének »Itthon« című költeményében mennyi az önvád, a megbánás és szeretet édesanyja iránt:

Áldott kezeddel simogatsz meg;
Anyám.
Intő szavad még mintha hallanám,
Mikor rámborulsz
S áldott kezeddel simogatsz meg.

A régi intést elfeledtem,
Anyám.
Ezért zúdult annyi vihar reám:
Ugy összetört...
A régi intést elfeledtem.

Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört...

De fáj nekem, hogy úgy szeretsz te,
Anyám.
Mondd, miért sírsz? Engem siratsz talán?
Nem érdemlem.
De fáj nékem, hogy úgy szeretsz te!

Már hallom a harangszó hangját,
Anyám.
De jó itt a csendes kis tanyán
Leroskadni.
Már hallom a harangszó hangját...

Üde, bájos tavaszi virág Farkas Imrének e háromszakos verse is, amit jólelkű, érte aggódó édesanyjáról így festett meg:

Levél

Édes fiam, hogy érzed magad?
Nem hagyta el még szívedet a hit?
Nem vagy beteg? Van-e meleg szobád?
Nem csaltak-e meg fényes álmaid?
Mért nem írsz? — ha pár rövidke sort is,
Aggódva várjuk itt mindannyian.
Az ősz hideg, nedves a levegője...
Vigyázz magadra édes kis fiam!

Apád egy kissé gyönge, beteges,
A régi bajt még nem heverte ki.
Ha rólad van szó, mindig mosolyog,
Te vagy a legfőbb örömé neki.
Ha jön egy versed, elolvassa százszor...
A nővérednek új ruhája van,
Tudod, nagy újság az ilyesmi nálunk...
Vigyázz a pénzre, édes kis fiam!

Egymás között elemlegetünk,
Kivált ha jő az este hűvös árnya:
Mit csinál Imre? Van-e most neki
Meleg szobája, meleg vacsorája?
Ilyenkor aztán elborul a lelkünk,
Terád emlékezünk hosszan, szótlan,
Megyek feküdni... imádkozni érted...
Isten megáldjon, édes kis fiam!

Ebből a költeményből ki ne ismerne rá a saját édesanyjára, aki ruhát, falatot, szórakozást, megvon magától, hogy mindezekből több juthasson nekünk?

Az édesanya képének, lelkületének száz és százféle árnyalatát találhatjuk meg a költeményekben megfestve. Akaratlanul is magunk előtt látjuk Vörösmartynak: »Az elhagyott anya«, Arany Jánosnak: »Mátyás anyja«, »Ráchel siralma«, báró Eötvös Józsefnek: »Megfagyott gyermek«, Gyulai Pálnak: »Az éji látogatás«, »Pókainé«, Petőfinek: »Az árva leány«, Váradi Antalnak: »Melyiket?«, Feleki Sándor: »Egy szó« című költeményeit, azoknak változatos, örökbecsű színeit.

Beszélhet-e festmény, szobor többetmondón az anyai szív jóságáról, megbocsátni tudó, gyermeke iránti szeretetéről, mint Jakab Ödönnek »Az anya« című verse, melynek vázlatos tartalma ez:

A vásárban tolvajt fog el a tömeg. Pántlikát lopott. Ütik. verik, szidalmazzák. Kedvese is, legénypajtásai is elhagyják azonnal, elfordulnak tőle, mint a bélpoklostól. Már-már majd agyonverik a meggondolatlan legényt, amikor a lármás tömegen a bajt megsejtő édesanya, fiát védelmezőn átöleli, s bár a szégyentől majd szétszakad a szíve: minden pirongatása ebből áll: »Jaj, mit cselekedtél fiam, édes fiam!« Igen, az anyai szív ilyen megbocsátó is tud lenni...

Vagy vázolom például Váradi Antal: Tanú című költeményét:

Bíró előtt áll a hidegszívű, garázda legény. Az a vád ellene, hogy szülőanyját durván ütötte, verte. Mikor a bíró előtt áll s az faggatja, mit tett, miért tette, ő konokul tagadja rettenetes vétkét, s bátor daccal hazudja: nem verte meg édesanyját. Erre behívják a szegény asszonyt, aki, mikor szemtől-szemben maga előtt látja megbilincselt fiát, elfelejti sok sebét, fájdalmát s így vall a bírónak:

»Nem igaz. nem igaz!«

Erre a fiú kezéről leveszik a bilincset, s tudtára adják neki, hogy szabad, elmehet. Odarohan édesanyjához, megfogja annak sebekkel borított reszkető, öreg kezét, ráhajlik arra, aztán megcsókolja hosszan, forrón, átérzett bűnbánattal, majd így megenyhülvén, odaszól a távozni készülő bírónak:

»Tekintetes törvény! Verjenek vasat rám! Cudar ember vagyok! Megvertem az anyám...«

Milyen megrendítő és megható lélek-kép ez!

Míg az édesanyák virágoskertjét így járogatom, virágjait válogatom, hozzám száll a szolnoki temető egyik sírhantjáról a virág illata, üzenete. Olvasom a fejfa betűit: özv. Móra Mártonné. A szívem remegőbben lüktet. Arra a jóságos lélekre gondolok, akit az a sírhant takar, őhozzá is repültek, mentek a fiúi szívben fogant levelek, dalok. Mentek, szálltak kétfelől is: Szegedről is, Budapestről is. Két költő fia is simogatta áldott, dolgos kezét... biztatgatta a beteg, elpihenni vágyó testét, és siratgatta égbe távozását.

Az idősebb testvér, Móra István, igv menekült hitért, lelki orvosságért édesanyjához:

Hazajöttem, anyám,
Beteg vagyok, lelkem,
Anyai szerelmed
Gyógyítson meg engem.

Taníts meg engemet
Mégegyszer nevetni,
Taníts meg remélni,
Taníts meg szeretni.

Mutasd meg őrizőm.
Az Isten bárányát.
Mondd, hogy csókoljam meg
A feszület lábát.

Vigy el, ahogy régen
Az első misére,
Mutasd meg mégegyszer
Az útat az égre.

Ugy-e, megvannak még
A glóriás szentek,
Akik én nálam is
Még többet szenvedtek?

A nagy kereszt alatt
Térdeljünk le ketten,
S mondjuk el. mint régen:
Hiszek egy Istenben...

S mikor a tisztalelkű, szelíd, végtelen jóságú lélekorvos, a jó édesanya örökre elszunnyadt, a temetés után így tört ki a bánat, elszomorodás Móra Ferenc lelkéből és szállt a félegyházi öreg szöllőkbe, a homoki világba:

Temetés után.

Barackfáimnak mén az üzenet:
Ne várjanak már haza engemet.
A sárgarigófészkes ághegyen
Legszebb gyümölcsük én már nem eszem.
Mióta termőfám nélkül maradtam:
Nem hiszek én már a csengő barackban...

Vén almafáinknak is üzenek:
Alattuk többé én nem heverek...
Zöld sátorukba már hiába járnék,
Nem követne a kedves öreg árnyék
S kezem szorítva meg nem vigasztalna:
Ne sírj, fiam, lesz még mosolygó alma!

A szóló szőlőknek is üzenek:
Többet akár sose teremjenek.
Fürtetlenül gyászolja venyigéjük,
Ki soha vissza nem tér már közéjük,
Hajtsanak inkább sűrű koronát
S őrizzék soká a lába nyomát.

Aztán van itt még egy üzenet,
Hű akácunknak a gunyhó felett:
Együtt születtek, együtt nőtt vele, —
Ne teremjen többet új levele,
A halálban se maradjon el tőle:
Tavaszra fejfát faragunk belőle...

Végül Sík Sándor gyönyörű költeményéi leszem még a csokorba. Mintha csak a magunk lelkének a beszéde, álmodozása lenne belelehelve... s mintha nem is a neves, komoly profeszszor írta volna, hanem az édesanyját rajongásig szerető diáklány, vagy menyasszonylány:

Tűz a hődben.

A tájra száll a nagy szürke köd.
Lelkemre száll a nagy szürke bánat,
Megejtőn, némán, nehezen.
Anyám, édes jó anyuskám,
Két könnyező szem néz utánad.

Van perc, mikor üres a templom,
Van perc, hogy elakad a zsoltár.
S magam vagyok nagyon, nagyon,
Anyám, én édes jó anyuskám,
Amikor még te velem voltál!

Vannak nehéz, gyilkos ködök,
Fojtogató nagy szürkeségek.
Ilyenkor lágy-símogatón
Anyám, én édes jó anyuskám,
Hozzám látlak suhanni téged.

Kezed hajamat simogatja,
Bús két szemünk egymásba mélyed.
Halk zene csendül valahol...
S Anyám, én édes jó Anyuskám,
Bennem kigyúl a tűz, a lélek!

Így van ez, gyerekek. Aki így tudja hívni, várni, maga elé képzelni édesanyját, abban kigyúl a tűz, a lélek. S aki szereli az édesanyját, annak mindig adódik orvosság a bajára, csók a könnyező szemére, bíztatás a csüggedésre. És aki szereti, igazán szereli az édesanyját, az érzi, tudja, hogy akármilyen hosszú élettel jutalmazza is meg a jó Isten, az mindenkor kevés idő lesz ahhoz, hogy azt az adósságot teljes egészében törleszteni tudja, amellyel édesanyjának tartozik.

Kedves gyermekek! Most, amikor a rózsa másodvirágzása az édesanyákat köszönti, én is meleg köszöntésem küldöm a szív szárnyán a ti jó édesanyátoknak és minden magyar édesanyának! Akinek pedig könny csillog most a szemében, mert szent seb szakadt fel a szíve mélyén, azokkal együtt elszállok én is a csendesség és imádság kertjébe, s oda hullatom könnyemet arra a hantra, amelynél te azt szoktad suttogni: édesanyám!