Az árva ördögöt...

Az árva ördögöt... szerző: Francis Jammes, fordító: Kosztolányi Dezső

Az árva ördögöt nevetnéd, ha szemedbe
mondaná, hogy szeret, s annak kutyája lennél,
aki nevetne és soha nem is szeretne.
Hidd el: a szíve kincs, s nagyobb kincs nincsen ennél,
mivel szelid, kegyes és hű lesz majd tehozzád.
Mondd, mért nem akarod, te makrancos, te drága,
nyakára fonni lágy, szerelmetes karocskád
s kis ujjaid, amint kulcsolod halk imára?

Ne várj hosszúhajú nagy költőt, aki henceg,
nincs többé már ilyen, muskétás sincs ma nálunk,
nincs már előkelő és szőke muszka herceg,
a földön ideált többé nem is találunk.
S az árva ördögöt elküldenéd te könnyen,
mert azt olvastad még kicsiny leánykorodban,
mit a vizsgán kaptál, ama jutaimi könyvben,
hogy szívünk, mint a tűz, egyszerre lángra lobban.

Tekintsd az aggokat, kik vágyódnak az égér,
az arcuk oly ráncos, akár a szakadós zsák,
s öreges ujjukon puffadtan fut a kék ér,
szégyenlik maguk is, hogy rózsát adtak, rózsát.
Hisz hogy a gyermekek lassan fölcseperednek,
kell, hogy az életet baráti szók kisérjék,
mert a barátságban növekszik csak a gyermek,
s a nő a gyermekért csókolja meg a férjét.