Az álmodó leány
szerző: Gyulai Pál

Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaj a hallszik.
Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?
Először, utolszor, örökre szeret;
S mint őzike, mely't a vadász csöve hajt,
Reszketve, lihegve, alélva sohajt
   «Oh titka szívemnek,
   Oh sziklateher!
   Oh ifju szeretlek
   S nem mondhatom el!
   Megölne a szégyen,
   Megölne a bánat;
   Elhervadok érted,
   Haldoklom utánad!»

Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaja hallszik,
De égi mosoly lebeg ajka felett,
Álmában övé, kit örökre szeret;
S mint vágya hevébe sülyedt csalogány,
Megcsattan a szó remegő ajakán:
   «Tied leve immár
   Búm szégyene, titkom.
   Oh ifju szeretlek
   És íme kimondom!
   Csókollak, ölellek,
   S bár veszszek el én,
   E pillanat üdve
   Örökre enyém!»