Avató
szerző: Kosztolányi Dezső
Vendégeink, e furcsa házba,
mily szókat adjak én tinektek,
kik vártok, ábrándtól csigázva,
és e függönyre rámeredtek?
Itt nincsen ágy és nincsen asztal,
terítve hófehér damaszttal.
A tál lyukas és kong a korsó,
s üres a bölcső és koporsó.
Papír az ablak, s ha kitárod,
az éjszaka száz réme károg.
S ha ajtót nyitsz, egy meredélyen
állasz a semmiségbe, mélyen.
Ó, itt a semmi s ott a minden,
túl, túl az ajtón zúg az élet,
álmok remegnek kertjeimben,
oly ködösek, búsak, fehérek,
és tikkatag halotti rózsák.
Tiétek a nábob valóság,
a poma és az aranyalma,
a vágyak áldott lakodalma,
pezsgők édesse, keserűje,
tél gyémánt gyöngye, nyár derűje,
kik dúslakodtok földi kincsen.
És a miénk csak az, mi nincsen.
Mégis ti kértek, dús halandók,
a koldusoktól, s százszor inkább
nézitek a festett kalandot,
mint véretek szent karmazsinját.
Kezetek nyujtjátok remegve,
mutatva, hogy nincs semmi benne,
mert jajaj, mindhiába markolt,
az élet hozzá is fukar volt.
Csak egy maradt meg, ami nékünk
a játék-álommenedékünk,
s szegényes vendégségbe gyűlve
leültök árva, bús körünkbe.
Azt mondjátok, a minden itt van,
és túl a kapukon a semmi,
mely lármázik a fényben, ifjan,
s hajh, nem tudunk nyomába menni.
Bejöttök, s az ajtót becsukva,
egy más világba vagytok újra,
s akartok látni síró nőket,
ibolyát, őszt és temetőket,
tündért, ki a ligetbe lebben,
csókot, halált és tőrt a sebben,
mert itt keresitek, mi szétfolyt,
az életet, a drága tébolyt.
Legyen tehát. A szín peregjen
öntengelyén, akár a földgömb,
szélvész és villany sisteregjen,
s hazudj szelíd holdfényt, te zöld gömb.
Lázaktól égjenek az esték,
váljon könnyé, vérré a festék,
ocsudj, az űrből kelj ki, ember,
s kiáltsd túl testvérőrülettel
a végzetet, az összevisszát.
Dobot! Zenét! Maszkot! Kulisszát!
Legyünk többek, legyünk mi mások...
Kezdjétek el, komédiások.