Avar
szerző: Kosztolányi Dezső
A folyosó és egyebek
Mikszáth Kálmán járt egykor ezen a folyosón, a mályvaszínű szőnyegen. Erről a márványról neki virágok nőttek. A t. Ház: mennyi bonhomia van ebben a rövidített invokációban, mennyi kacaj, mennyi pipafüst, mennyi tarokkparti, a zöld posztós asztalok mellett, gyertyák fényénél, mennyi régimódi grácia és kedély. Akit kiküldött ide A Hét szerkesztője, hogy virágokat szedjek a kőről, a folyosóról, a háborús parlament első üléséről, tájékozatlanul bódorgok, és üres kézzel megyek majd haza. A kő csak kő. Nekem - és azt hiszem, nekünk mindnyájunknak: az új nemzedéknek - már nem tud cifra virágot kiizzadni magából. Nyáron láttam a magyar parlament új vasbizsuit, az orosz ágyúkat. Ehhez fölösleges a fantázia tódítása. A valóság sokkal hatalmasabb, semhogy megtűrné az adomát. Minden, ami most készül, súlyos és jelentős, a folyosó többé nem kaszinójellegű, a karzat már nem dilettáns politikus, mint valaha, mert beláttuk - a mai idők tanulságán -, hogy mindenkinek joga és kötelessége politizálni, és nem szabad kinevetni a tanárjelöltet, a takácssegédet vagy a rongyszedőt, hogy ha pontosan tudni akarja, miről van szó. Végre igazán nem babra megy a játék. Várják is ott fönn a karzaton - kidülledt szemmel és égő füllel - az üléskezdő csengettyűjelzést. A színes ablakokon keresztül a ködös víz is nagyobb, mint egyébkor. Tengernek tetszik a Duna. Nem a politikusok fontosak - hála az égnek -, a politika a fontos. Mit a képviselők históriája és frizurája és bon mot-ja, nekünk a tettük, a prózai tettük kell. Az északi és déli harctérről katonaképviselők érkeznek, karcsú, izmos mágnások és lefogyott ügyvédek, búzavirágszínű uniformisban, huszáratillában, megcsörren a kardjuk, és komoly homlokukról egy kis darab történelem néz ránk. Valahogy közlekedik egymással már a jobb és bal folyosó is. Egy nagyon okos és kitűnő ember magyarázta múltkor, miben állott a régi parlamenti élet. A képviselőház az ország erkölcsi erejének a megnyilatkozása volt. Küzdött a jobb és a bal, az emberek megnyugodtak abban, hogy az erők tusájában az ország szelleme megnyilatkozott, s nem törődtek azzal, hogy ebben a küzdelemben elsikkadt a cél. Ma és a jövőben programot akarunk, munkát, amelyet a jobb és bal egyetértően hajt végre. Ami múlt, ami kedély, ami adoma, a lábunknál csörög, avar.
Ebből az avarból, szerkesztő úr, egyetlenegy virágot se tudtam szedni. De hoztam helyette egy tanulságot. A folyosón meghalt az adoma. Megszületett a történelem.