Asszonyok (II.)
szerző: Anton Pavlovics Csehov

B... városka, amelyben csak két-három girbe-gurba utca van, mély álomba merült. A mozdulatlan levegőben alig hallatszik valami hang. Csak valahol messze, valószinüleg a városon kivül, ugat egy kutya. Már nemsokára hajnalodik.

Minden nyugszik. Csak Csornomordik provizornak a fiatal felesége nem alszik. Már háromszor is lefeküdt, de makacsul kerüli az álom - isten tudja miért. Nyitott ablaknál ül egy ingben s kinéz az utcára. Nagyon nyomasztó neki a levegő, nagyon unatkozik s annyira boszankodik, hogy sirni szeretne. Miért? Maga sem tudja. Mintha valami volna a mellében, ami folytonosan fölmegy a torkába s ott marcangolja.

Mögötte, alig néhány lépésre, Csornomordik hortyog. Egy mohó bolha a homlokán, éppen két szeme között, teleszitta magát, de a provizor ezt észre sem veszi, sőt mosolyog, mert azt álmodja, hogy a város összes lakói köhögnek s köhögés ellen tömérdek orvosságot vesznek tőle. Most nemhogy bolhacsipéssel, hanem még ágyukkal vagy gyöngédséggel sem lehetne fölébreszteni.

A gyógyszertár a város széléhez közel van, ugy hogy a gyógyszerészné kitekinthet a mezőre. Látja, hogy az ég keleti része folyton sápad, aztán pirosodik, mintha valahol nagy tüz volna. S aztán egész váratlanul egyszerre csak előbukkan egy nagy cserjés mögül a nagy, szélesarcu hold s lassan kapaszkodik föl az égre. Vörös, mert a hold valami ok miatt egyáltalán mindig rettenetes zavarban van, ha valami cserje mögül bukkan elő.

Egyszerre léptek zaja és sarkantyu-pengés hallatszik az éjszakában. Hangok is hallatszanak. "Ezek a tisztek, akik a rendőrfőnöktől mennek haza a kaszárnyába", gondolja magában a gyógyszerészné.

Kissé később látszik ki két ember, fehér tiszti köpenyegben; az egyik nagy és kövér, a másik kisebb és soványabb. Lomhán lépkednek egyik a másik után, a sövény mellett s valamiről hangosan beszélgetnek. Mikor közelebb érnek a gyógyszertárhoz, mind a ketten meglassitják lépteiket s az ablakokra néznek.

- Patikaszagot érzek... - szól a soványabbik.

- Csakugyan itt van! Aha, már emlékszem... A mult héten itt voltam és ricinuszolajat vettem. A gyógyszerésznek nagyon szomoru arca és szamár-állkapcsa van. Az aztán az állkapocs! Sámson éppen ilyennel verhette agyon a filiszteusokat.

- Igen, igen, - szólt a kövérebbik basszus-hangon. - A patika alszik. S alszik a gyógyszerészné is.

- Ugyanis van itt, Obtyoszov, egy csinos gyógyszerészné is...

- Láttam. Nekem nagyon tetszett... Mondja csak, doktor, lehetséges az, hogy ez az asszony szereti ezt a szamárfejü embert? Ugy-e lehetetlen?

- Nem, csakugyan nem szereti, - sóhajt a doktor, mintha sajnálná a gyógyszerészt. - Az asszony most alszik, mint valami kis baba. Obtyoszov, he! Bizonyosan nagyon melege van a kicsikének... szájacskája félig nyitva... lábacskája lelóg az ágyról. Az a marha gyógyszerész mindezt persze nem nagyon érti... Mert neki az asszony vagy a karbolos-üveg körülbelül mindegy!

- Tudja mit, doktor? - szólt a tiszt és megáll. - Menjünk be a gyógyszertárba s vegyünk valamit. Talán meglátjuk a gyógyszerésznét.

- Nono! Most, az éj idején?

- Mindegy! Éjjel is föl kell kelniök, ha valaki bezörget. Előre!

- Nem bánom...

A gyógyszerészné, aki a függöny mögött áll, hallja a csöngetést. A férjére néz, aki nyugodtan tovább horkol és édesen mosolyog - mert álmában sok orvosságot vesznek tőle köhögés ellen - magára kap egy ruhát, meztelen lábait papucsba dugja s bemegy a gyógyszertárba.

Az üvegajtón át két árnyat lát... A gyógyszerészné fölcsavarja a lámpát s az ajtóhoz siet, hogy kinyissa. Most már nem unatkozik, mert boszankodik és nem akar sirni; csak a szive dobog erősen. A kövér doktor és a sovány Obtyoszov belép. Most már jobban lehet őket látni. A nagyhasu orvos fekete szakállu, a ruha mindenütt feszül rajta s izzadság gyöngyözik a homlokán. A tiszt pirosarcu, bajusztalan, egy kissé nőies, karcsu és olyan hajlékony, mint egy jockey.

- Mi tetszik? - kérdi a gyógyszerészné, ruháját kissé összehuzva a keblén.

- Kérek... eh, mit is akartam csak... tizenöt kopekért fodormenta-cukorkát.

A gyógyszerészné megfordul, nem nagyon sietve levesz az állványról egy nagy üveget, hogy kimérje a cukrot. A vevők természetesen bámulják a hátát; az orvos szemeit hunyorgatva mosolyog, mint valami kandur, a hadnagy ellenben nagyon komoly.

- Életemben most látok először hölgyet egy gyógyszertárban, - szól az orvos.

- Ebben nincs semmi különös, - válaszolt a gyógyszerészné, miközben lopva Obtyoszov piros arcára tekint. - A férjemnek - nincsen segédje; mindig én segitek neki.

- Ugy... Csinos gyógyszertáruk van! S mennyi különféle üveg meg doboz van benne!... S nem fél, hogy itt, ennyi méreg között kell élnie? Brrr!

A gyógyszerészné becsomagolja a cukrot s odaadja a doktornak. Obtyoszov átadja a tizenöt kopeket. A vevők egymásra néznek, egy lépést az ajtó felé mennek s aztán megint visszafordulnak.

- Kérem, adjon tiz kopekért szódát is, - szól a doktor.

A gyógyszerészné lomhán megint az állványok felé indul.

- Nincsen itt a gyógyszertárban olyan... - szól Obtyoszov, az ujjával csettintve, - valami olyan... tudja már... valami üditő ital... talán Selters-viz? Van Selters-viz?

- Van, - válaszol a gyógyszerészné.

- Bravo! Maga nem is asszony, hanem tündér! Legyen szives tehát vagy három palackot adni.

A gyógyszerészné gyorsan becsomagolja a szódát s aztán kimegy a Selters-vizért.

- Harapni való! - szól a doktor mosolyogva. - Obtyoszov, ilyen ananász nincs még Madeira szigetén se! He? Mit szól hozzá? Különben... hallja azt a hortyogást? A gyógyszerész ur szunnyad itt a szomszéd szobában.

Kis idő mulva visszajön a gyógyszerészné s öt palackot tesz az asztalra. A pincében volt s ez az oka, hogy kissé kipirult s gyorsan lélekzik.

- Pszsz!... csöndesen, - szólt Obtyoszov, mikor a gyógyszerészné a palackot kidugaszolva, a dugót elejti. - Ne üssön ilyen nagy zajt, mert fölébreszti a férjét!

- Na és aztán mi lesz, ha fölébresztem is?

- Olyan édesen alszik.. magáról álmodik... Egészségére!

- És aztán, - szól a doktor dörmögő hangon, - a férjek ugy is oly unalmas emberek, hogy legjobban tennék, ha mindig aludnának. Na, ehhez a kis vizecskéhez jó volna egy kis vörös bor!

- Hát még mi nem?! - szól a gyógyszerészné mosolyogva.

- Pompás volna! Kár, hogy a gyógyszertárakban szeszes italokat nem árulnak. Van ugy-e itt is vinum gallicum rubrum?

- Van.

- Na, adjon belőle! - Ördög vigye, - ide vele!

- Mennyit tetszik?

- Quantum satis! Először is adjon a vizbe egy unciát, - és aztán majd meglátjuk. Obtyoszov, he? Először vizben s aztán magában, per se...

A doktor és Obtyoszov leül az asztal mellé, leveszi a sapkáját s elkezd vörösboros Selters-vizet inni.

- De meg kell adni az igazat, hogy ez a bor rettenetes kotyvalék! Vinum zchwachissimum? Igen, igen. Különben ilyen társaságban még ez is olyan jól izlik, mintha nektár volna! Maga nagyon bájos, nagyságos asszony! Képzeletemben a kezeit csókolom!

- Sokért nem adnám, ha én ezt nem csak képzeletben tehetném! - Obtyoszov. - Szavamra mondom, - az életemet adnám érte!

- Ugyan mit beszél, - szól Csornomordikné elpirulva s nagyon komolynak látszik.

- De különben milyen kacér maga! - szól az orvos nevetve s gonosz szemekkel méregeti a gyógyszerésznét. - Szinte szurnak a szemei! Gratulálok, - legyőzött bennünket! Rabjai vagyunk!

A gyógyszerészné gyakran ránéz a tisztnek üde arcára, figyelmesen hallgatja fecsegésüket s lassanként maga is fölélénkül. Oh, most már nagyon jó kedve van! Ő is részt vesz a beszélgetésben, nevetgél, kacérkodik, sőt a vendégek hosszas kéréseinek engedve, iszik is két uncia vörös bort.

- A tiszt uraknak ezután gyakrabban be kell jönniök a városba, - szól, - mert rettenetesen unatkozom. Szinte belehalok...

- Természetesen bejövünk! - szólt a doktor fölháborodva. - Ilyen ananász, a természet ily csodája ennyire el van hagyatva! Különben már ideje, hogy induljunk! Nagyon örvendünk, hogy megismerkedtünk... Mit fizetünk?

A gyógyszerészné föltekint a mennyezetre s mozgatja az ajkait.

- Tizenkét rubelt és negyvennyolc kopeket, - szólt azután.

Obtyoszov előveszi vastag tárcáját, sokáig kotorász benne, mig kivesz egy papirpénzt s fizet.

- A férje édesen alszik és álmodik, mormog - s bucsuzóul megszoritja a gyógyszerészné kezét.

- Nem szeretem az ostobaságokat.

- Micsoda ostobaságokat? Sőt ellenkezőleg... ez nem is ostobaság... Még Shakespeare is azt mondja, hogy "Boldog, aki fiatalságában igazán fiatal!"

- Ereszsze el a kezemet!

Végre, sokáig tartó beszélgetés után a vendégek megcsókolják a gyógyszerészné kezét s elmennek; de nagyon habozva, mintha azon gondolkoznának, hogy nem felejtettek-e ott valamit a gyógyszertárban.

A fiatal asszony besiet a hálószobába s megint az ablakhoz ül. Látja, hogy a doktor és a hadnagy körülbelül husz lépésnyire a gyógyszertártól megáll s elkezd valamiről beszélni. Miről? Dobog a szive, még halántékain is érzi az érverését. Oly hevesen dobog a szive, mintha az a két ember, aki ott suttog, az ő sorsát döntené el. Körülbelül öt perc mulva a doktor ott hagyja Obtyoszovot s tovább megy, mig Obtyoszov visszafordul. A gyógyszertár előtt elmegy egyszer, kétszer... Majd megáll az ajtó előtt, majd még tovább megy megint... Végre óvatosan meghuzza a csengőt.

- Mi az? Ki az? - szól a fölébredt gyógyszerész. - Csöngetnek és te nem hallod, - szól szigoruan a feleségének. - Micsoda rendetlenség ez?

Fölkel, magára veszi a hálókabátját s papucsban csoszogva és félig alva bemegy a gyógyszertárba.

- Mi... mi tetszik? - kérdé Obtyoszovtól.

- Adjon... adjon tizenöt kopekért fodormenta-cukrot.

Végtelen szuszogással és ásitással botorkál a félig alvó gyógyszerész az állvány felé, miközben minduntalan beleütődik valamibe s előkeresi a fodormentás dobozt...

A gyógyszerészné két perc mulva látja, hogy Obtyoszov kimegy a gyógyszertárból s miután néhány lépésnyire elment, a fodormentás kis csomagot a földhöz vágja. Az utcasarok felől jön eléje a doktor... Találkoznak és aztán kezeikkel hadonászva eltünnek a reggeli ködben.

- Milyen boldogtalan vagyok! - szól a gyógyszerészné, miközben dühösen néz a férjére, aki gyorsan vetköződik, hogy tovább alhassék. - Oh, milyen boldogtalan vagyok! - szól ismét s könyek gyülnek a szemeibe. - És senki, senki sem tudja...

- Az asztalon ott felejtettem a tizenöt kopeket, - mormog a férje a paplan alá bujva. - Kérlek, tedd el a pénzt a fiókba...

És aztán mindjárt elalszik megint.