Asszonyok (I.)
szerző: Anton Pavlovics Csehov

A vadásztársaság egy parasztházban friss szénán töltötte az éjszakát. A hold bevilágitott az ablakon s az utcáról siralmas harmonikaszó hallatszott; a friss szénából édes, idegizgató illat áradt ki. A vadászok kutyákról és nőkről, szalonkákról és az első szerelemről beszélgettek. Mikor az urak már minden ismerős hölgyet megszóltak és vagy száz adomáit elmondtak, közülük a legkövérebbik, aki a sötétben szénaboglyához hasonlitott, nagyot ásitott és igy szólt:

- Na, ez még nem nagy dolog, ha valakit szeretnek. Hiszen a hölgyek csak azért vannak, hogy közülünk valakit szeressenek. De uraim, önök közül gyülöltek-e valakit? Érezte-e már önök közül valaki a gyülölet kéjét? Mi?

A kérdésre nem kapott feleletet.

- Senki sem érezte önök közül uraim? - kérdezte megint a kövér ur mély, recsegő hangon. - Na hát engem gyülölt egyszer egy csinos fiatal leány s magamon tanulmányozhattam az első gyülölet tüneteit. Az első gyülöletről beszélek uraim, amely éppen ellentéte az első szerelemnek. Különben az, amit most el akarok beszélni, akkor történt, amikor még fogalmam se volt gyülöletről és szerelemről. Akkor talán nyolc éves voltam; de az nem baj, mert itt, uraim, nem én játszottam a főszerepet, hanem ő. Nos, tehát hallgassanak ide. Egy szép nyári estén, naplemente előtt a nevelőnőmmel, Szinocskával, aki nagyon kedves, költői lelkü teremtés volt s aki egyenesen a nevelőintézetből került hozzánk, a gyerekszobában ültünk és tanultunk. Szinocska szórakozottan kinézett az ablakon s igy szólt:

- Tehát oxygent lélekzünk be. Most mondja meg nekem, Petya, mit lehelünk ki?

- Nitrogent - válaszoltam, hasonlóképpen kibámulva az ablakon.

- Helyes - szólt Szinocska. - A növények éppen megforditva lélekzenek: nitrogent szivnak be s oxygent lehelnek ki. Sok nitrogen van a Selters-vizben és széngázban... A nitrogen nagyon ártalmas gáz. Nápoly közelében van egy barlang, az ugynevezett kutyabarlang, amely telve van nitrogennel; ha egy kutyát ide bekergetnek: megfullad és elpusztul.

Erről a Nápoly közelében levő szerencsétlen kutyabarlangról a chemia tanitása közben egyetlenegy nevelőnő sem felejtkezik meg. Szinocska mindig nagy lelkesedéssel beszélt a természettudományok hasznáról, de a chemiából aligha tudott egyebet e barlangnál.

No és most ismételtette velem, amit elmondott. Megtettem. Aztán azt kérdezte tőlem, hogy mi a horizont? Megfeleltem erre is. És mig a horizont és a kutyabarlang körül jártunk, odabenn az udvaron az atyám vadászatra készülődött. A kutyák ugattak, a lovak türelmetlenül toporzékoltak s játszottak a kocsissal, a cselédek pedig telerakták a tarantászt mindenféle dologgal. A tarantász mellett állott a fogatunk is, amelybe az anyám ült a nővéremmel együtt, - ők Ivaniczkiékhoz készültek névnapot ünnepelni. Otthon csak mi maradtunk: én, Szinocska meg a bátyám, aki már nagy diák volt, de most a foga fájt neki. Elképzelhetik, mily szomoru voltam, hogy otthon kellett maradnom.

- Tehát mit lélekzünk be? - kérdezte Szinocska s továbbra is kibámult az ablakon.

- Oxygent...

- Igen, és horizontnak azt a helyet nevezzük, ahol ugy látszik, mintha a föld és az ég érintkeznék egymással...

A tarantász elindult az udvarról s nyomban utána a fogat is... Láttam, hogy Szinocska egy papirdarabot vesz ki a zsebéből, összehajtogatja, a halántékához nyomja, nagyon elpirul és az órára néz.

- Tehát ne felejtse el, - szólt ismét, - hogy Nápoly mellett van az ugynevezett kutyabarlang... - megint az órára nézett... - ahol ugy látszik, hogy a föld az éggel érintkezik!...

A szegény kis teremtés nagyon föl volt indulva, le s föl járkált a szobában és nagyon gyakran az órára nézett. Még körülbelül egy félóráig kellett tanulnunk.

- És most vegyük elő a számtant, - szólt nagyot sóhajtva s reszkettek a kezei, amint a könyvben lapozgatott. - Nézze csak ezt a 325. számu feladatot, - csinálja meg, amig én... amig én mindjárt bejövök.

Kiment. Hallottam, mint rohan le a lépcsőn, s amint az ablakon kitekintettem: egy pillanatra megláttam kék ruháját a kertajtóban. Feltünt, hogy milyen izgatott és mennyire ki van pirulva s kiváncsi voltam, hogy vajjon mi lehet ennek az oka? Hova futott és miért? Mivel már rendkivül kifejlett fiu voltam, csakhamar kitaláltam: föl akarta használni szüleimnek a távollétét s leszaladt a kertbe, hogy kedve szerint lakmározzék a földieperből és a cseresznyéből. Elhatároztam, hogy a példáját én is követem; félrelöktem a számtant és én is a kertbe futottam.

A cseresznyefákhoz mentem, de Szinocska már nem volt ott. Tovább megyek a földieper felé, - ott sincs, még tovább a ribizli felé, - ott sincs; a kertész háza mellett halad a Szinocska, keresztül a zöldséges kerten, le egészen a tóig; nagyon sápadt s minden zajra összerezzen. Utána lopódzom és mit látok, uraim! A tó partján, két öreg füzfa között ott áll a bátyám, Szasa, de arcán éppen nem látszik, hogy a foga fáj. Örömtől ragyogó arccal várja Szinocskát. És Szinocska oly félénken megy feléje, mintha az ugynevezett kutyabarlangba üznék, ahol nitrogent kell belehelnie - nehezen lélekzik, a járása lassu s a feje le van hajtva... Meg lehet rajta látni, hogy életében most megy legelőször rendez-vousra... Odaér a bátyám elé... Egy ideig némán bámulnak egymásra, mintha nem akarnának hinni a szemeiknek. De ugy látszik, hogy Szinocskát valami láthatatlan erő kényszeriti, kinyujtja a karjait, Szasa vállaira teszi s aztán a fejét a Szasa mellényére hajtja. Szasa mosolyog, halkan beszél valamit, s a nagyon szerelmes emberek szokásos ügyetlenségével a fejét öleli meg a leánynak! És milyen pompás idő volt, uraim! A tó zöld vizében visszatükröződött a domb, amely mögött a nap éppen most áldozott le, a két vén füzfa, s Szinocska és Szasa! S mélységes csönd. A tó partján, a sás fölött egész sereg aranyszárnyu szitakötő röpködött s a keritésen tul éppen most tért haza a birkanyáj. Egy szóval: festeni való kép tárult elém.

De én nekem az egész dologból csak az tünt föl, hogy Szasa megcsókolta Szinocskát. Ez illetlenség volt. Ha ezt a mama megtudja: kikapnak mind a ketten. Hirtelen nagyon kellemetlenül éreztem magam s visszamentem a gyerekszobába, ahelyett, hogy a rendez-vous végét megvártam volna. Mivel nagyon ravasz fiu voltam, megint elővettem a számtant s fölé hajolva gondolkoztam s az arcomon bizonyosan diadalmas mosoly látszott. Egyrészt nagyon kellemes dolog volt, hogy másoknak a titkát megtudtam, másrészt pedig nagyon fokozta büszkeségemet az a tudat, hogy még olyan tekintélyekre is, mint Szasa és Szinocska, rábizonyithatom, hogy nem tudják a társadalmi illemszabályokat. Most már mind a ketten hatalmamba voltak s a nyugalmuk csupán az én nagylelküségemtől függött. Na, majd megmutatom én nekik!

Mikor aludni mentem, Szinocska szokás szerint bejött hozzám, hogy megkérdezze, imádkoztam-e s hogy megnézze, nem ruhástul feküdtem-e le? Csinos és boldogságtól ragyogó arcára néztem és vigyorogtam. A titok borzasztóan nyomta a lelkemet és nem tudtam magamban tartani. Legalább is sejtetnem kellett ezt Szinocskával s gyönyörködni akartam a meglepetésében.

- De én tudom ám! - szóltam vigyorogva. - Hi-hi-hi!

- Mit tud?

- Hi-hi-hi! Láttam, hogy a füzfák alatt Szasával csókolódzott! Utána mentem és mindent láttam...

Szinocska összerezzent, vérpiros lett az arca s az éjjeli szekrényre könyökölt, - nagyon le volt verve.

- Láttam, hogy csókolództak! - ismételtem vigyorogva s borzasztóan gyönyörködtem abban, hogy ez a leány most milyen nagy zavarban van. - Megmondjam a mamának is?

A szegény Szinocska bámulva nézett rám s mivel az arcomról látta, hogy csakugyan tudok mindent, kétségbeesésében megfogta a kezemet s remegő hangon, halkan igy szólt hozzám:

- Petya, ez aljas dolog!... Kérem, az istenre kérem, legyen férfiu... és ne mondja meg senkinek... Tisztességes emberek nem szoktak kémkedni senki után... ez aljas dolog!...

A szegény teremtés roppantul félt a mamától, aki nagyon szigoru és nagyon erényes hölgy volt s az én vigyorgásom és ostoba megjegyzésem sértette is első, tiszta poétikus szerelmét. Elképzelhetik tehát, hogy milyen lelkiállapotban volt. Az egész éjjel nem tudott aludni s mikor lejött reggelizni: kék gyürük látszottak a szemei körül. Mikor a reggeli után Szasával találkoztam, meg nem állhattam, hogy ne vigyorogjak és el ne dicsekedjem:

- Tudok ám mindent! Láttam, hogy tegnap este megcsókolta Szina kisasszonyt.

Szasa rámnézett és csak ennyit mondott:

- Nagyon ostoba vagy!

Nem ijedt meg annyira, mint Szinocska s igy őrá nem nagy hatással volt a leleplezésem. Ez borzasztóan bántott engem. Ha Szasa nem ijedt meg, gondoltam magamban, akkor valószinüleg nem hiszi, hogy mindent láttam és tudok. Hát várj csak, majd bebizonyitom én neked!

Délelőtt, amig tanultunk, Szinocska rám se nézett s dadogott, ha szólnia kellett valamit. Ahelyett, hogy fenyegetődzött volna, hizelgett, megdicsérte a feleletemet s eltürt minden neveletlenséget. S mivel rossz fiu voltam, igyekeztem kihasználni ezt a helyzetet s nem is gondoltam arra, hogy a leckét megtanuljam: mindent fölforgattam a gyermekszobában s hihetetlenül szemtelen voltam.

Igy mult el egy hét. A titok nem hagyott nyugton s mint valami tövis, ugy szurta az oldalamat. Szerettem volna kifecsegni az egész világnak s látni szereltem volna, hogy milyen hatást gyakorol ez az emberekre... S egyszer ebéd közben, mikor éppen sok vendég volt nálunk, elkezdtem vigyorogni s igy szóltam:

- Mindent tudok ám! Hi-hi-hi!... Mindent láttam!...

- Mit tudsz? - kérdezte anyám csodálkozva.

Gonosz pillantásokat vetettem Szinocskára és Szasára. Látniok kellett volna, hogy az a fiatal leány mennyire elpirult és Szasa mily dühösen nézett rám! Megharaptam a nyelvemet és hallgattam. Szinocska lassan elsápadt, összeszoritotta a fogait s nem evett többet egy falatot se. Este, tanulás közben észrevettem, hogy Szinocska arca egészen megváltozott. Szigorunak és hidegnek látszott, mintha márványból lett volna faragva s folyton az arcomba nézett. S szavamra mondom, hogy sohasem láttam még földühösitett vadászkutyán sem, hogy ilyen kérlelhetetlenül, ilyen kegyetlenül nézett volna az előtte futó vadra. Megértettem, hogy mi van a tekintetében, s tanulás közben hirtelen megszólalt:

- Mennyire gyülöllek! Ó, te utálatos, ha tudnád, mennyire gyülöllek! Ha tudnád, hogy mennyire utálom a nyirott fejedet és ostoba, elálló füleidet!

Ettől a kifakadástól megijedt s igy szólt:

- Ezt persze nem önnek mondtam - csak szavaltam valamit...

És aztán, uraim, egy éjjel, mikor fölébredtem, láttam, hogy az ágyamhoz jön, fölém hajol s az arcomba bámul. Most már tudtam, hogy szenvedélyesen gyülöl s hogy erre a gyülöletre most már szüksége is van. Gyülöletes arcomat folyton látnia kellett. S aztán emlékezem egy szép nyári estre... Szénaillat, borzasztóan nagy csend, stb. Szép holdvilág. A fasorban járkáltam s cseresznyén járt az eszem. Hirtelen előttem termett Szinocska és sápadtan, szinte fuldokolva igy szólt hozzám:

- Ó, mennyire gyülöllek! Senkinek sem kivánok oly sok rosszat, mint neked! Érted! Akarom, hogy te is tudd, mennyire gyülöllek!

Tudják kérem, mikor holdvilág van, egy sápadt, szenvedélyes, dühös arcu leánnyal találkozni egyedül egy fasorban, egy gyáva fickónak, nem valami kellemes dolog... Mikor pedig a szemeit megláttam, elsikoltottam magam s árkon-bokron keresztül rohantam haza.

Abban állapodtam meg, hogy legjobb lesz, ha a mamának mindent elpanaszolok. El is mondtam alkalomadtán mindent, azt is, hogy Szasa hogyan csókolódzott Szinocskával. Ostoba voltam és nem gondoltam a következményekre, mert különben magamnak tartottam volna a titkot... A mama végighallgatott, aztán nagyon fölháborodott és igy szólt:

- Neked semmi közöd ehhez a dologhoz... Neked nem is szabad ilyenről beszélned... ehhez te még nagyon fiatal vagy... Ó, milyen példát mutat a gyerekeknek!

A mamám nemcsak erélyes, de tapintatos asszony is volt. Nehogy botrány legyen, Szinocskát nem küldte el azonnal, hanem lassan, rendszeresen kiszámitott terv szerint turta ki a házunkból, ahogyan a tisztességes, de mégis türhetetlen embereket szoktuk eltávolitani. Még emlékszem, hogy mikor Szinocska elment tőlünk, legutoljára is arra az ablakra nézett, amelyben én állottam s mondhatom, hogy még most se felejtettem el azt a pillantást, amelyet akkor vetett reám.

Szinocska aztán nemsokára a bátyám felesége lett, - ő az a Szinaide Nikolajevna, akit önök ismernek. Csak akkor láttam ismét, mikor már hadapród voltam. Az egyenruhába öltözött szakállas katonában aligha ismerte föl az egykor oly gyülöletes Petyát, de azért mégsem valami barátságosan bánt velem... És még most is, noha már kopasz fejem van s a hasam is elég tekintélyes, még mindig gyanakvással néz rám s nem jól érzi magát a társaságomban. Az első gyülöletet persze épp oly kevéssé felejti el az ember, mint az első szerelmet... De a kakas már kukorékol... Jó éjszakát!... Kuss, Mylord, aludj te is!