Asszonyok
szerző: Kaffka Margit
A kopottas, téli délután-szürkületben egyenként jöttek már fakón és félszegen, gyűrött arcukon a megszokott keserűséglárvával, vagy buta és konok elégületlenséggel az ingyennap rosszindulatú és formátlan vendégei, a nyomorúság anyái; – és ölükben vagy kézen vezetve csenevész, hibás testű, levéznult kis boldogtalanjaik. Az egyik pici rongyos alig lát, a nehéz, sűlysebes arcából ki se látszanak összedagadt, vizeskék szemei, egy elferdült lábú, halvány kisfiú gyenge, kíváncsi mosolygással biceg a nagy, markos asszony sötétkék szoknyaráncaiba fogódzva – egy holtra vált, alig ökölnyi arcocskájú kis szopós már csak erőtlenül tátogatja elkékült ajkait az anyja lohadt, fekete-barna emlője után. Ezeknek nem jutott hely a klinikán, tán mert úgyis hiába; – s az „egylet” orvosa mit mondhasson? A végső menedék itt, a nagy tanár alamizsnája, ha hozzájuthatnak. Egyre többen vannak, ismerkednek, körülveszik a kis pólyást, és rácsudálnak, suttogva, tudákosan, legtöbben némán ülik végig a váróterem hosszú fapadját, és a hidegtől, a lépcsőjárástól vagy az egész nagy otromba vigasztalanságtól, ami a világ; – összegörnyednek, ásítanak vagy sóhajtanak.
– Nagyon sok mára! – jelenti ki a szürke libériás szolgalegény, aki rendet csinál köztük. – Aligha kerül ma mind sorra.
Riadt és tehetetlen pillantások neszelnek rá. Ma sem? És akkor csak egy hét múlva megint! Némelyik csöpp szenvedő máris nyugtalankodik, és ahogy csitító gyöngédséggel rájuk hajolnak, igazán átszépül percre némelyik darabos arc a megadó, lelkies szomorúság elmélyedésében. De hamar újra egymásra néznek, és számlálgatják, ki jött előbb?
Már tudják, hogy az elsőnek jelentkezők több jó szót kapnak, kimerítőbb utasítást; később már fáradtan, kurtán, szárazon végeznek velük. Négyre jár. És az orvos még egyre késik.
A nagy sarokablaknál prémbundás, szép kalapos, finom bőrű úriasszony ül, vele jó nagy kendőben a rendesen fésült dajka; vasalt fehér kötőjén kamásnis, szalagos hajú, kétesztendős szép leánybabával. Külön húzódtak idegenkedve, türelmetlenül ők is, az asszony közelebb intette a cselédet, és kinéz az utcára.
– Azonnal itt kell lennie, kérem szépen – áll meg előttük udvariasan az inas. – Még jobb is, hogy az ingyennapon méltóztatott, mert így mindjárt elsőnek kerül, aki privát.
Az úrnő bólint. Mégsem szerette, hogy véletlenül épp ma jött.
Az idegen, ellenséges, már a jelenlétével is csupa vád nyomorúság feszélyezte és lehangolta. A picinyét nézi, e túlfinom, de szinte tökéletes alkatú kis üvegvirágot, akit egész maga-odaadással gondozott, sűrítve táplált, eltökélten és okos szisztémákkal az élet számára készített születése óta – sőt már azelőtt is. Most bárányhimlője volt csak, de azért idehozta, megnézeti: nem maradt-e vissza valami rejtett baj? Ne vigyék-e el valahová e nedves hónapokra – mije gyöngébb –, milyen óvást vagy edzést igényel a szervezete? Az ő szép, okos kis egyje! Első percben megdöbbent, és elszomorodott az igaz, asszonyi részvéttől, ahogy szétnézett itt, de most észrevette, hogy fojtott és oktalan, néma gyűlölettel néznek rá és megretten. Igen, hogy ő előbb jut be, az a bajuk. Vagy minden, hogy itt van a szemük előtt, hogy nagy, kegyetlen keserűségeiknek ellenébe mutatja a maga élete tűrhetőbb voltát. Mintha már szóval megvádolták volna, ellenségesen, haragosan védekezik gondolatban. Mit? Ő épp annyit szenvedett az anyaságért, mint ezek – és azóta szinte csak ennek élt, éjjel-nappal gondolt vele, tanult hozzá, komolyan vette. Nem elég, ha az övéiért felelős minden asszony? Az van rábízva! De azért kellemetlen itt lenni, és milyen szokatlan, nevetséges gondolatokra kényszerül.
Csak már hazamehetne!
A szolgafiú kimegy valamiért, egy percig csend van; aztán hirtelen, keserű nekibátorodással kipattan az első vaskosabb perfid megjegyzés. Közönséges és oktalan, a szomszédjának veti oda az egyik, az rádupláz és hálás közönségre talál a szemben ülők közt. Az úriasszony úgy tesz, mintha nem hallaná, de valami megdöbbentőt érez ebben a készségben, ahogy ezek a durva szellemeskedések felszakadnak itt, mint ami már rég szivárog és gyűl, és robbanásra készen vár közel a felszín alatt. Ezek nem most gondolták ki, nem most mondják először ez ügyetlenül gúnyos támadásokat; közönséges népek módján egymásnak beszélve ugyan, de azért tüntetően és leplezetlenül őellene. És neki sem mostani gondolatai az ellenérvek. Mi bajuk vele? Árt nekik azzal, hogy jó cipője van és kalap a fején; és ha neki sem volna, segítve lenne rajtuk ezzel? Ismerik ezek az ő asszonyéletét, sok ideges gyötrődését, szóvá se tehető sok nehéz keresztjét? Az örök igazságtalanságot érezte, hogy „egy”-eken bosszulódnak meg a messze okú és érthetetlen tömeg-igazságtalanságok. Miért éppen ő? De azért ülve maradt a helyén furcsa, megrettent, ideges passzivitással és hallgatta.
– Úgy bizony! A tollaskalapúak kölykinek a nyavalyája is jobbszagú!
– A maga gyereke, lelkem, megdögölhet tízszer is, míg annak a doktor tíz pengőért kifújja az orrát.
– Nincs is kutyabaja, csak parádézni jött vele. Egy óráig fog mulatozni odabenn, minket meg hazaküldenek. Az Isten mér’ is nem…!
– Jót emleget. Az Istent…!
Nyers kacagás hangzik, csúnyán, ide nem illőn, aztán elcsendesülnek, mert senki sem szegült ellenük. A szegény, haldokló pólyás zizegő, fújtató lélegzése hallatszik. A három idegen ott a sarokban most már úgy ül külön, hogy a forró gyűlölködés szinte körülfolyja, mint a láva, és elszigeteli őket. A dajka mérges, apró cselédszemével rájuk mered, és kész volna feleselni, mint a hű ugató kutya, de az asszonya csendre inti, maga a kislánya fölé hajolt, és ideges, sírásba csukló erőlködéssel gügyög hozzá. Az fehérke, apró tenyerével hízelegve tapogatja az anyja arcát; olyan gyöngéd, selymes, mint egy puha, pántlikás, fehér cicácska. A tízesztendős kis sánta fiú előregörnyedt vézna kis vállaival, és öntudatlanul, mosolyogva bámulja. Az asszonyok némán ülnek most, és szinte fáj nekik a még mindig beléjük fojtott, ottrekedt gyűlölködés. Ó könnyű annak oda se hallgatni, nem törődni velük. Beszélhetnek ők akármit, ki bánja azt! Az ő gyerekük már a születése előtt el van kárhoztatva minden nyavalyákra. Az urak tudják, amit tudnak, egy gyerek, két gyerek, de őnekik csak hadd szülessen évről évre, egyik még szopik, már úgy vannak, és mosni kell járni meg vasaló mellett szédelegni olyankor is. Hát a lakás meg az étel! Csak mire hat-hét karaj kenyeret leszelnek, oda van egy kiló kenyér egyszerre. Ha mindent elmondhatnának, a baromi életüket, ahogy önmaguk előtt is csak ködlő zűrzavar gyerekségük óta!… De hát a gyerekeik! Jött valami alattomos, gonosz kór – honnét nem – az ártatlan, csöpp testükből elő, a levegőből vagy a szülőik múltjából –, hogy undorodniuk kell, ha rájuk néznek. Ennyien itt vannak most együtt, és minddel közös a szörnyű sok nyomorúság; és az itt egy az urak közül. Még idejön zavarni a kicsi reménységüket az ő napjukat…
Hosszan sívó, éles köhögés szakad bele a tikkadt csendességbe – fuldokolva és „húzva” kínosan – a padsor közepe tájáról. Egy szegény kicsi lánynak szinte belegörbül a vézna gerince, úgy megcsuklik, a homloka is átpirosul, és fehér nyál habzik elő a sírásra görbült, vékony száján. Az úrnő egyszeribe felretten rá, odafigyel, majd szétnéz gyorsan, mintegy támogatásért az ellenséges, haragvó arcok között. Az inas most jött vissza éppen.
– Kérem – fordul hozzá határozottan –, az a kisleány ott szamárhurutos. Azt a járványszobába kell vinni.
Csak ez hiányzott éppen. A még visszatartott, oktalan, szenvedélyes dühöngés egy perc alatt féket veszít erre. Felugrálva, hangosan tiltakoznak; szitkozódnak egyszerre hárman-négyen. A kis köhögős anyja a legfélénkebb még, mintha nem érezné nagyon az igazát, csendesen hajtogatja a nagy lármában, hogy akkor sohasem kerülne sorra, pedig négy másik éhesen várja otthon. De a többiek bőszülten rikácsolnak körülötte, és a szolga előtt falanx támad hadonászó, súlyos karokból.
– Csak azt próbálja meg! Mink is itt vagyunk!
– Ragályos – istennyila! A fehérítő a képin, az ragályos. Meg a sok rosszbetegség, az úricifráké, az. Az ő kölyke tán különb helyen termett…
Már ocsmányságok is hallatszottak itt-ott fuldokló, dühös önkívületben.
– Azért, hogy mi nem adtunk magának forintot – provokálták az inast –, magát is olyan anya szoptatta, mint mink vagyunk.
A fiatal, katonaviselt Pest vidéki sváb tanácstalanul nézett körül. Valami közösség mintha mégis megmozdult volna benne, mely ezeket érezte inkább véreinek, egyhangú támadásuk robbantó fanatizmusa is hatott rá, megzavarta, kedve lett volna megmutatni a biztos szavú, kurtán parancsolgató nagyságának, hogy itt ő rendelkezik. – Csakhogy valóban kapott az imént egy forintot…
– Nem tudom, kérem, én nem hallottam köhögni. Az úr mindjárt itt lesz.
Az úrnő nem felel, némán, komoly felháborodással int a dajkának.
– Jöjjön, Juli, inkább a folyosón várunk. Göngyölje jól be!
Indulatosan nyit ajtót, és akkor szinte ölébe esik valakinek, aki meglepett, hangos örömmel köszönt rá, aztán bámulva néz a felizgatott, kikelt arcába.
– Mi történik itt, nagyságos asszonyom!
Kezet nyújt. Iparkodik összeszedni magát a férfi előtt, ki társaságbeli, ki szövetségese és menedéke lett egy perc alatt. És a meghökkent elcsendesedésben előbb még izgatottan kissé, de egyre jobban visszatért nyugalommal, végül már mosolygó kicsinyléssel jelzi az esetet. A durva inzultust jóformán alig, inkább a szabálytalanságot az el nem különített ragályossal. És amazok ott egyszerre megérzik a nagy felülkerekedést, a tehetetlenségüket, helyzetüket, akik ingyen kezelésért koldulni jöttek ide, és ilyet mertek… Elhűlten, meglapulva, a vérük ösztönösen hitvány szegénység-alázatával néznek a földre, és bensejükben már maguk sem tudják, hogyan történhetett mindez. Az idegen úr ráncos homlokkal néz végig rajtuk.
– Hitványak! – mondja nyersen, kurtán. – Majd beszélek a sógorommal. Így hálálják meg a jóságát. Péter!
A fiú mentegetőzve, zavartan áll elő.
– Hallgass. Vidd azt a szamárhurutosat a különszobába rögtön. Nyitva az ebédlő?
– Igenis!
– Méltóztassék velem, nagyságos asszony, majd ott megvárjuk a tanárt, a sógorom. Már jön; a kocsiján hozott a klinikáig, de valamiért be kellett térnie. Ah, nem is tudott a mi közeli rokonságunkról? A nővéremet vette feleségül Áron.
Felvillanyozottan, kellemes örömmel beszélt, látszott, kedvére van az alkalom, hogy szolgálatot tehet, hogy említheti a híres rokont, és kivált, hogy a jól fűtött, enyhe, virágszagú ebédlő üvegfülkéjében, hacsak kis időre, magára lehet a szép ismerőssel. Az is feledte már a bosszúságot, tetszett neki ez asszonyias hatásának köszönt fordulat, és úgy rázta le idegeiről az iménti félóra nyomott töprengéseit is, mint hozzá nem illőt, mint aminek fölötte áll. Már ketten voltak ők is és külön. Szövetkezésüket egy elit-est kellemes emléke, egy elkezdett, finom kis flört ingere vette körül, és izolálta közönségességtől, kínosan emberi vagy rosszul szórakoztató szociálfilozófiai gondolatoktól. A dajka is megbékülten húzódott a gázkandalló mellé, ölbe vette a kicsit, és látszott, könnyen elbóbiskolnak itt mind a ketten.
Odakinn ezalatt porig alázott, fojtott szenvedélyű arcok meredtek egymásra és az ajtóra, ahol néhány jól táplált, őrzött illatos ember, két finom cédaságokra ráérő ember tűnt el a szemük elől. Hallgattak egy darabig, aztán a kék szoknyás, erős asszony felemelte nagy sulykoló öklét, és elhörögte, valami hisztériás, megrendítő, vad gyűlölettel csuklotta el a szörnyű káromlást:
– Hát haljon meg a gyereke még ebben az esztendőben. Én kívánom neki!