Ariostoból

Ariostoból
Fordítási kísérlet
szerző: Ludovico Ariosto, fordító: Arany János

Töredék, 1857.
Arany művei között e vers Ariostoból címmel szerepel, valójában azonban Ludovico Ariosto Örjöngő Loránt (Orlando furioso)^[1] című elbeszélő költeményének első 38 strófájáról van szó.

Orlando Furioso - illusztráció

                    ELSŐ ÉNEK

                            1.
Hölgyek és leventék, szerelmek, kalandok,
S harcz az én tárgyaim, mikről danolandok;
Akkoriból, hogy a mórok özön hada
Tengeren átkelvén, Frankhonra támada,
Agramánt királyuk dühétől vezetve,
Ki fiatal gőzzel monda fenyegetve,
Hogy Troján halálát, ahhoz illő áron,
Megveszi Nagy Károly római császáron.

                            2.
Lorántról is fogok beszélni egyversben,
Ollyat, a mi nincs még prózában, se’ versben:
Hogy lett szerelemből dühössé, bolonddá,
Bár előbb mindenki bölcs embernek mondá;
Ha ugyan az, a ki velem se’ bánt jobban,
S már-már fölemészti a mi kis eszem van,^[2]
Hagy belőle annyit, a mennyi elég lesz,
Hogy, a mibe kezdtem, jól vihessem véghez.

                            3.
Fogadd, oh Hercules dicső nemzedéke,
Századunk kiváló fénye, dísze, éke,
Hippolit, fogadd el, mit jószántából ád,
És adhat egyedűl, alázatos szolgád!
Tartozásom nincs mi leróhassa, mint a
Szavak némi részben, és az iró tinta.
Ne is vedd bünűl, hogy kevés adományom,
Mert a mennyi telik, ím, mind felajánlom.

                            4.
Majd hallasz, a méltó nagy hősökkel számban,
Kiknek dicsérete készül mostan számban,
Hallasz Rugierról, ki őseid őse.
Híres nemzetfádnak volt legvénebb törzse.
Majd beszélek róla fényes győzedelmet,
Dicső tetteket, ha megnyerem figyelmed,
És ha, tágulván a fejedelmi gondok,
Helyet adsz elmédben annak, a mit mondok.

                            5.
Loránt, ki régóta halálból szerette
A szép Angyélikát, s harczolván érette
India-, Média- és Tatárországban
Diadalmit hagyta véghetetlen számban,
Most vele Nyugatra megtért vala épen,
Hol, a Pirenéi nagy hegyek tövében,
— Franczia- s Németföld népével körötte —
Károly a mezőben táborát ütötte:

                            6.
A végre, hogy Marsil s Agramánt királyok
Vakmerőségökért hadd verjék pofájok’,
A miért fölszedte egyik Afrikában,
A ki láncsát, kardot elbír a markában;
Másik, hogy a mi nép Spanyolhont lakozta,
Mindet a szép frank föld romlására hozta.
Így Loránt is épen jókor érkezett meg,
De, hogy oly pontos volt, megis hanta bezzeg;

                            7.
Mert elvették hölgyét nem sok idő telve;
(Im, mily gyakran téved az emberi elme!)
Azt, kiér’ Nyugattól Napkeletig annyi
Hosszú harczot vívott, nem akarván hagyni,
Most elveszik tőle, baráti körében,
Egy kardcsapás nélkül, a saját földében.
Az eszélyes császár volt, ki azt elvette,
Oltandó a tűzvészt, mely kigyult érette.

                            8.
Mert némelynap szörnyű vetély keletközött
Loránt és unoka-öcscse Rináld között.
Minthogy a leányzó különös szépsége
Miatt mind a kettő édes vágyban ége.
Károly, egy csöppet sem örülvén e pernek,
Mely elvonta kardját két ily hős embernek.
Elvévé a bajnak okozóját szépen,
S a bajor herczegnek adá azl kezében,

                            9.
Jutalmúl igérve kettejök közt annak,
Ki ama nagy harczon, melyre útba’ vannak,
Több pogányt aprít le, és sajátkezűleg
Fegyverét legjobban forgatja közűlök.
De nem úgy ütött ki bezzeg az eredmény.
Mert bizony futásnak indult a keresztyén.
Fogoly lőn a herczeg s vele annyi bátor!
S elhagyatva állott a herczegi sátor;

                            10.
Hol, miután maga maradt a kisasszony,
Nehogy martalékul a győzőnek jusson.
Előbb, mint az lenne, felszökött nyergébe,
És hátat fordíta még jó idejébe’,
Sajdítván előre, hogy az nap elpártol
A szerencse Károly római császártól.
Szűk, szoros ösvényen egy erdőbe ment be,
S egy vitézre bukkant, ki gyalog jött szembe.

                            11.
Sisak a fejében, derekán pánczélja,
Balkarján a paizs, oldalán aczélja,
Mégis könnyebben fut (legyen útja jó, rossz)
Mint a pőre paraszt a vörös posztóhoz,^[3]
Félénk pásztorleány zord kigyótul soha
Nem riadt, nem nyargalt oly egyszerre tova,
Mint most Angyélika e lovag láttára
Fordítá a zablát s megeredt kantára.

                            12.
Ámon fia volt ez a derék levente,^[4]
Ura Montalbánnak: s gyalog azér’ ment e,
Mert lova, Bajárdo, csak azelőtt épen,
Elszaladt kezérül, csudálatosképen.
Ő, mihelyt szemét a hölgyre fölemelte,
Bárha még jó távol, egybe’ megismerte
Az angyali arczot, a dali szépséget,
Melynek hálójábul nem lelt menedéket.

                            13.
A hölgy paripáját megfordítja nyomba
S megeresztett fékkel vágtat a vadonba.
Nem is nézi, hol van sűrű, hol világos,
Se’ az utat, hol jobb, merre bátorságos;
Hanem, magánkívül, sápadtan, reszketve
Hagyja futni ménjét, merre viszi kedve.
Fel s alá az erdőn addig addig jára,
Miglen egy folyamnak érkezett partjára.

                            14.
A parton időzött Ferraù szerecsen,^[5]
Merő izzadság s por; mivel egyenesen
A csatából hozta ide égő szomja
S a nagy fáradság, mely készté nyugalomra:
Már most ha akarna sem mehetne vissza,
Mert midőn a víznek mohón dűlt, hogy iszsza,
A folyamba ejté sisakját, és semmi
Ügygyel nem birá még belőle kivenni.

                            15.
Sikoltozva szörnyen minél jobban tudott,
A rémült kisasszony épen arra futott.
Felszökött helyéből a pogány e szóra
S fölveté szemeit a kiáltozóra;
Megismerte mingyárt közelebb jöttében,
Noha zavart, sápadt vala ijedtében,
S bár felőle régen hallgat a hir szája:
Hogy, kétségkívűl, ez szép Angyélikája.

                            16.
Udvarias lévén, s mert talán oly hővé
Tette keblét e szűz, mint ama kettőé,
A hogy tőle telik, áll segélyre készen;
S mintha csak sisakja megvolna, merészen
Kardot ránt, fenyeget és nyomúl előre,
Oda, hol Rinaldo kicsit fázik tőle.
Többször látták egymást, nemcsak úgy futtában,
Hanem mérkőztek is a fegyvertusában.

                            17.
Gyalog, a mint voltak, meztelen szablyával
Összecsapnak mingyárt, kegyetlen csatával.
Nemhogy vékony pánczél, pereczek, kötések —
Egy kovács ülő sem állana ütések’.
De mialatt ezek dolgoznak keményen,
Ideje, hogy a ló egérútat végyen,
Mert a szép leányzó, megfordúlva háttal,
Döfi, sarkantyúzza, tüskén-bokron átal.

                            18.
Miután egyik se’ tudott arra menni,
Ellenét lábárul hogy le birná venni;
Mivel a vivásban vele egy fokon áll,
Nem nagyobb, nem kisebb az ennél, ez annál:
Rináld volt az első, ura Montalbánnak,
Ki megszólalt, mondván a vitéz pogánynak.
Mint olyan, ki keble tüzét már nem állja,
S égve mindenestül, helyét nem találja:

                            19.
Szólott a pogánynak: Csupán engem bántasz,
Azt hivéd, pedig lám, téged szintugy bánt az;
Ha egyéb bajod nincs, mint, hogy ez új napnak
Tündöklő sugári a szivedbe kaptak:
Mi hasznod van, jámbor, ezen múlatságba?
Hisz, tegyük fel, ölj meg, avagy ejts fogságba,
Még se’ tied a szép hajadon, mert már a’
Míg az időt lopjuk, elmene dolgára.

                            20.
Mennyivel okosabb, ha te is szereted,
Hogy velem jössz, s magad’ az útjába veted,
Hogy segítsz elérni, és letartóztatni,
Mielőtt nagyon is el talál szaladni.
Ha egyszer kezünkben a hölgy, kit akartunk:
Hogy melyőnké legyen, döntse el jó kardunk!
Máskülönben, nem t’om, akár meddig fáraszt
E harcz, mi követné végre is, mint kár azt.

                            21.
Nem volt ínye ellen e szó a pogánynak,
Igy a birkózással mostan felhagyának,
És léptek azonnal oly fegyverszünetre.
Harag és gyűlölség úgy el lőn feledve,
Hogy Ferraù, midőn elindultak onnat,
Nem ereszté gyalog jó fiát Ámonnak,
Ülne háta mögé, unszolá a pogány,
S elkoczogtak együtt Angyélika nyomán.

                            22.
Oh nagy jámborsága a lovag-hajdannak!
Íme vetélytársak, nem egy hiten vannak,
És egész testökben sajog a tömérdek
Ütés kegyetlenül, mit egymásra mértek;
Mégis együtt járnak, görbe úton s útlan,
Nagy erdők homályán, és pedig gyanútlan. —
Paripájok, amely négy sarkantyut érez,
Mostan oda ért, hol egy út kettővé lesz.

                            23.
Már itt nem tudá a két erős levente,
A kisasszony erre, vagy amarra ment-e?
Mert különbség nélkül mindenik ösvényen
Látható az új nyom, a puha fövényen:
Így tehát indultak, puszta véletlenre.
A szerecsen arra, Rináld pedig erre.
Amaz, sok csavargás után az erdőben,
Oda került vissza, a hol volt elsőben.

                            24.
Azon vette észre, hogy a folyamnál van
Hol imént sisakja elmerült az árban.
Nem remélve, hogy a hölgyre rátaláljon,
Legalább sisakját keresé, a tájon,
Hol a víz elnyelte; s a folyamnak nedves
Szélihez leszálla, melyet a hab verdes;
Hanem a fövenyben úgy elűlt a sisak,
Hogy nagy üggyel-bajjal ha ki veheti csak.

                            25.
Most egy élőfárul hosszu póznát törvén,
Méregeti azzal, milyen mély az örvény.
Szurdal a fenékig itt is, ott is, sokat,
Nem marad olyan hely, mit meg nem tapogat.
S míg ott, bosszankodva ennyi fáradságon,
Legnagyobb méreggel időz a világon:
Íme, a folyamból, egészen köldökig,
Büszke ábrázatu lovag emelködik.

                            26.
Teljes fegyverben volt, a fejét kivéve,
Hanem egy sisakot tárta jobb kezébe’,
Ugyanazt, mely ottan a folyóba esett
És a mit Ferraù hiába keresett.
Neheztelve mintegy a csodás lovag szól:
Hitszegő, árúló, hát te még haragszol
Ezért a sisakért, hogy itt fog maradni,
Holott régen vissza tartozál azt adni?

                            27.
Emlékezz’ rá, pogány, a midőn megölted
Angyélika bátyját: itt van az, előtted;
Igérted, a sisak rövid-nap enyim lesz,
A folyóba veted, többi fegyverimhez.
Most, hogy a szerencse teljesíti, látom,
Mit te elmulasztál, s vissz’adá sajátom:
Ne haragudj’ vagy ha a harag erőltet,
Haragudj’ magadra, hogy hited megtörted.

                            28.
Ha pedig az a baj. hogy finom sisak kell,
Szerezz mást, s viseld azt nagyobb becsülettel!
Ilyet hord Loránt is, ama jó levente,
Ilyen van Rináldnak, ha különb nem, mint te!
Egyik Almonté volt, Mambriné a másik,
Vedd el, a melyikre fogad jobban vásik,
Hanem, a mit egyszer nekem hagytál szóban.
Jól tennéd, ha nekem hagynád most valóban.

                            29.
A mint a kisértet így elébe álla,
Borzadt a lovagnak minden szőre-szála;
Elképedt, az arczát elhagyá a vére,
Szava, mely utban volt, rátapadt nyelvére.
Majd Argaliától (mert a neve az volt
A ki hajdan ott az ő keze miatt holt,)
Hallva bitszegését szemrehányás képen,
Bosszu, harag és düh lángja gyúlt szivében.

                            30.
És mivel nem ért rá, hogy magát kivágja,
Azt is bölcsen tudván, hogy igaz a vádja,
Hallgatott, a száját felnyitni se’ merte;
De szivét a szégyen úgy keresztül verte,
Hogy megeskütt anyja Lánfuza éltére,
S fogadá, több sisak nem megy a fejére,
Míg Loránttól ki nem küzdi ama szépet,
Melyet az az Álmont fejéről letépett.

                            31.
Esküjét ezuttal meg is tartá jobban,
Hogysem azt az elsőt, mely szemére lobban.
Akkor indul onnat, oly veszett kedélylyel,
Hogy eszi, emészti magát nappal, éjjel.
Csak azon van, hogy a leventét keresse,
Itt is, ott is, a hol szokott járni, lesse. —
Más kalandra bukkant jó Rináld ezalatt,
A ki Ferraùval nem egy úton haladt.

                            32.
Még nem messze járt ő, csak keveset méne,
Hát ihol, előtte szökdel szilaj méne:
Állj meg, én Bajárdom, édes lovam állj meg.
Nélküled ellenni nem tudok; no várj meg!
De biz e szép szóra a paripa süket,
Nem hogy vissza térne, sőt még jobban üget.
Rináld megy utána, égve nagy boszútól. —
De mi Angyélikát érjük inkább utól.

                            33.
Futott ő az erdőn, sötét rengetegen,
Járatlan, kietlen, borzasztó helyeken.
Levél zörrenése, zöld lomb susogása,
A cser, a szil, a bükk félelmes zúgása,
Rettegéssel töltvén gyönge szívét tele.
Különös egy útat csináltattak vele:
Mert ha árnyék rendül hegyen akár völgyön:
Már Rináldtól reszket, azt képzeli ő jön.

                            34.
Igy az üsző dámvad, szűlő erdejében,
Vagy fiatal zerge hűs lombok tövében,
Mely anyját a párducz körmei közt látta,
Midőn rá az épen véres torkot táta,
Erdőről erdőre fut a kegyetlentül,
Reszket ijedtében, s új-uj félelemtül:
Egy fa-tő, egy ág ha érinti futtában,
Magát a szörnyűnek véli már fogában.

                            35.
Aznap, akkor éjjel, másnap szinte délig
Bolyga, nem tudván hol; az is eltelt félig:
Azután megálla egy kies erdőben,
Mely lassan himbálta magát a szellőben.
Két ezüst csermelynek hallá mormogásit,
Melytől szüntelen fris, gyenge ott a pázsit,
S amint a kövecs közt habjai gördülnek,
Édes összhang lészen e moraj a fülnek.

                            36.
Ott magát a szép hölgy vélve bátorságban
És Rináldtól ezer mérföld távolságban,
Gondolá, hogy jó lesz ennyi út és ennyi
Nyári hőség után kissé megpihenni.
Leszálla virágos szép mezőben tehát,
És legelni csapta, lefékezvén, lovát:
Az a tiszta csermelyt bolyongva követi,
Melynek széleit fris, buja virány fedi.

                            37.
Ime lomblugast is lát nem igen távol,
Virágzó tövisből, szép piros rózsábol.
Mely magát a habban nézi tetszelegve,
Árnyas vén cserfáktól a nap ellen fedve;
Sűrű boltot képez, melynek üregében
Titkos árnyék unszol friss tanyára szépen,
És úgy összenőtt lomb, galy, levél meg inda,
Hogy a nap se’ lát be, hát kisebb szem, mint a!

                            38.
Benn puha füvecskék alkotnak gyepágyat,
Mely nyugodni híja, aki nem is bágyadt:
Tagjait a szép hölgy pihenésre hajtja,
Ott lefekszik és ott el is szunnyad rajta.
De soká nem szunnyad, s jól még el se’ alszik,
Mert egy érkezőnek lábdobajja hallszik.
— — — — — — — — — — — — — —

Megjegyzés

1. Magyarul előfordul még az Örjöngő Lóránd, illetve Az eszeveszett Orlando címváltozat is. A Nagy Károly mondakör hősét emlegetik Rolandként is, mivel a mű alapját a középkori lovagi elbeszélő költészet, többek között a Chanson de Roland (Roland-ének) képezi. Ariosto eposzának legértékesebb epizódjait, mintegy 1800 versszakot, Radó Antal fordította le és jelentette meg (Ariosto őrjöngő Lorántja. Az éposz legértékesebb részei. Fordította, bevezette és jegyzetekkel ellátta Radó Antal, Franklin, Budapest, 1893), teljes fordítását pedig Simon Gyula készítette el (Az eszeveszett Orlando I–II. Előszó: Madarász Imre, Felfedezett klasszikusok. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994.).
2. Ámor, a szerelem. A. J. jegyzete.
3. Pályafutás alkalmával. A. J. jegyzete.
4. Rinaldo. A. J. jegyzete.
5. Azaz saraczén. A. J. jegyzete.