Anyám temetése után
szerző: Tóth Kálmán
A kereszten, mit elől vittek,
Fehér, nagy fátyol lobogott,
Mintha csak az ő tiszta lelke,
Az repkedett, szállt volna ott.
Követtem gyászos koporsóját,
Ó, Istenem, mily nehezen!
Nem lehet ennél nehezebb az
Elítélt végső útja sem.
Betették azután a sírba,
És mindörökre elfedék·
A nemes, tiszta, halvány arcot,
És jó szelíd tekintetét,
Elfedték mindörökre azt a
Malasztos, áldó két kezet,
S a szívet, amely a világon
Engem legjobban szeretett.
Nem volt ez ösztön... nemesség volt
Szeretetének gyökere:
Akkor szeretett a legjobban,
Ha reám vigaszt lehele.
Miként mélység a letekintőt:
Vonzotta őt a lelki seb...
Nem a tapsok, nyomor közt voltam
Szívének én legkedvesebb.
Utolsó gondja is csak egy volt:
Hogy ne sirassam, erre kért,
Hisz' ő olyan régen beteg már,
Hisz' a halálra úgy megért:
Ó! csodálatos drága mély szív!
Ó, leírhatatlan szeretet!
Nem a sötét, titkos haláltól,
Könnyhullatásomtól remegett.
Csókoltam is, mint soha senkit,
Forrón a nedves homokot,
Melyet kezem végbúcsúzásul.
Koporsójára ledobott.
Ha összehull majd koporsója,
Könnyebb lesz így a föld neki.
Ó álmodozza hogy az ég ott
Fia csókjában fürdeti.