Antideisták
szerző: Kosztolányi Dezső
Hiába gúnyolódnak a francia sajtónak konzervatív, fizetett képviselői: nagyon nagy eseménynek tekintem a libre penseur-öknek Párizsban tartott utolsó összejövetelét. A gúny, természetesen, mindenhez hozzáférkőzhetik. Ott, ahol más fegyverünk nincs, mosolygunk. Tagadhatatlan, ez is egy fegyver. A legyőzött vívó, ki széttört karddal, halálra sebezve fekszik a harcporondon, még egyszer mosolyoghat a véres csetepatén, még egyszer győzhet. Arra a szívós és öntudatos biztossággal folytatott világküzdelemre azonban, melyet a gondolkozás hősei az egész földkerekségén egyforma energiával viselnek, nem lehet felelet egy csipkelődő, gyáva gúnymosoly.
A szabadgondolkozók legutóbb a köztudatba jogtalanul begyökeredzett helytelen istenfogalom tarthatatlanságát szögezték le s minden sallangos póz nélkül kijelentették, hogy ennek tovaterjedése ellen tűzzel-vassal küzdeni fognak nemcsak a tudomány, hanem a társadalom terén is. Ezt a kijelentést minden nagyobb emfázis nélkül tették, a gondolkodó ember rideg bizonyosságával. Elhatározták, hogy a tankönyvekből kitöröltetik az isten szót s a legfőbb értelmet, fölényt tétetnek helyébe - egy időre. A rombolás munkája ugyanis korántsem oly könnyű, mint sokan hiszik. Ez esetben meg valóban nehezebb, mint alkotni. Mert a kisded makkot könnyen elültethetem a televényföldbe. De ki tépi ki fél kezével a föld mélyébe kapaszkodó, hatalmasan elágazó tölgyet?
A szabadgondolkozók nemesebb és nagyobb dolgot nem mívelhettek ennél. Nekik egy időre rombolniok kell. Ha azt akarják, hogy a tudomány a társadalom legalsó rétegeibe is elhatoljon, mindenekelőtt azon kell lenniök, hogy legalább negatív eredményei közkeletűek legyenek. Új igazságokat nem adhatunk, de legalább az őshazugságok paréját és bozótokká sokasodó gyomjait kell kigyomlálnunk. Ez a legkevesebb, amit tehetünk. De ez kötelesség.
S ennek a nyílt kimondását határtalanul nagy horderejű eseménynek tekinteni az emberiség fejlődésére. Tetszik nekem a harcosok szuverén nyugalma. Az ülésen nem szikrázott és pattogott a vérmes francia vehemencia. Sőt, egy gúnyolódó lapjuk megjegyzi, hogy kedélyes pohárköszöntők kíséretében detronizálták a legfőbb urat. S ebben valami nagyon komoly világeseményt látok. Mindenesetre nagyobb, mint a francia forradalom őrülete, mely az oltárt, mások meggyőződésének trónját, oly undorítóan meggyalázta, s pár óra alatt nyugdíjba küldte a nagy szakállú öregurat, és helyetteséül hamarjában egy frivol chanteuse-t nevezett ki. Ez egy elhamarkodott színpadi hatásjelenet volt, semmi más; nem volt benne semmi meggyőződés, csak lihegő rombolásdüh, mely, miután a polgárok házát üszökké és korommá változtatta, az Isten házára vetette magát. Ebben a világtörténelmi eseményben csak az öntudatlan kezdés érdemét látom, egyébként inkább nevetséges, mint komoly. A tömeg is félreértette. Otromba jókedvre kerekedett, tombolt és őrjöngött. A párizsi esemény azonban sokkal nagyobb és komolyabb. Egy régi, eltorzult fogalmat írnak körül s nevezik azt örök szükségességnek, mely nem egyéb, mint szavakba való foglalása tudatlanságunknak, a Montaigne-féle que sais-je?-nek. A boldogságot nem a mákonnyal való butításban keresik. Megmutatják az ember talányos sorsát, s küzdésre hívják, hogy ereje legyen az igazság terhét elviselni. Az ily nagy és komoly kijelentésre nem a dőzsölés féktelensége következik, de egy józan világkor, egy egyszerű, szürke és dicsőséges dolognap. Az ember fölveszi a tollat s a pörölyt, s új ideálbálványt alkot.
Az oltár azonban üresen marad.