Annuska apácza lesz

Annuska apácza lesz szerző: Gárdonyi Géza

Megfogadtam, hogy apácza leszek.
Az apáczák jók, kedvesek, tiszta-szivüek.
Szereti őket az Isten.
Sohase tudtam elképzelni a mennyországot apáczák nélkül.
Három nap óta vagyok itthon. Bejártam az erdőt és a mezőt. Az erdő most is olyan, mintha mindig ünnep volna benne. A fák imádkoznak. A méhek hegedülnek: Ave Maria. A darazsak orgonálnak. A virágok ájtatosan sóhajtanak az égbe: a sohajtásuk az illatuk. Minden olyan, mint ezelőtt öt évvel volt. A mező is a régi nagy szőnyeg. A nagy, okos fehér ludak bolondos kis sárga libákat sétáltatnak a fü között. Milyen furcsa, hogy Julcsát már nem találom ott. A libákat más leánykák őrzik. Julcsa megnőtt: férjhez is ment szegény. Oh Istenem! a férje már kétszer megverte.
Mama azt mondta délben, hogy már én is nagy leány vagyok: ideje lesz, hogy férjhez menjek.
- Soha, soha! - kiáltottam mélyen megrendülve.
És kimentem a kertbe. Elbujtam a lugas alá, és ott sirtam, hogy milyen szomoru a sorsa a leánynak.

Jun. 12.
Ma volt nálunk Balogh ur.
Ez a Balogh ur földbirtokos. Szomszédunk.
Ez akar elvenni.
Ez akarja azt, hogy ne legyek apácza.
Éreztem, hogy sápadt vagyok. Szinte remegtem. Ugy néztem rá, mintha gyilkosra néznék: éreztettem vele, hogy gyűlölöm.
Ő csak mosolygott. Megfogta a kezemet. (Meg mer fogni!) Azt mondta, hogy a kezem picziny és fehér.
- Mama, - szóltam, a kezemet a halántékomhoz kapva, - a fejem fáj.
A mama az ablakot okozta. Balogh ur azt ajánlotta, hogy aludjak és álmodjak szépeket.
A mamának kezet csókoltam, és Balogh urat egy fagyos fejbólintással köszöntve, a szobámba mentem.
Valóban kábult voltam. Ez az ember fölizgatott. A harag láza szállt a fejembe.
Megnéztem a kezemet. Csakugyan picziny, és fehér. Milyen jól fog illeni, ha majd a templomban összeteszem.
Végig dőltem a diványon, és amint ott nyugodtam, ugy tetszett, mintha a fejedelemasszony ruhája lengene mellém. Behunytam a szememet. Igy mindig látom őt, amikor akarom. Ott állt előttem az indigókék posztóruhájában; vállán a nagy hófehér gallérok; finom, halovány arczán égi jóság; lenvirágkék szemeiben áhitat.
Az orgonának altató szent morajlása hullámzik körülöttem. És a fejedelemasszony azt susogja:
Vigyázzatok, hogy kisértetbe ne essetek!
Oh! csak most világosodik meg a lelkem! A kisértő megjelent! Sziv, lélek, légy erős!

Jun. 13.
Ma családi tanács volt.
A papa elmondta, hogy megnézte a telekkönyvet és a Balogh ur birtokát.
- A házasság kivánatos, - jegyezte meg határozott hangon.
És anélkül, hogy a véleményemet kérdezte volna, pipára gyujtott.
A mama hosszan bólogatott a fejével, és az ókuláré mellől rám tekintve, csöndesen ismételte:
- A házasság kivánatos.
- Papám, - szóltam fulladozó hangon, - én apácza szeretnék lenni!
A papa erre földhöz csapta a fidibuszt, és felém fordulva, haragosan kiáltott:
- Vigye el az ördög az apáczáidat!
Többet nern hallottam e rettenetes istenkáromlásból. Befogtam a fülemet és átfutottam a szobámba.
Oh, milyen rettenetes ez a papa! Látszik rajta, hogy őt nem az apáczák nevelték.

Jun. 14.
Kati a kulcslyukon át kihallgatta a családi tanácskozás folytatását, és elmondta nekem, hogy nem erőltetnek többé a házasságra; Balogh ur jöhet-mehet nálunk, de nekem többé nem fognak róla szólani.
Örömömben Katinak adtam a szent Genovéva képet, amelyre rá van irva:
"Nagyistván Annuskának, a hallgatás erényeért, - Theresia testvér."
- Most már jöhetsz kisértő! - gondoltam diadalmasan.
Hát nem itt termett!
Ismét az a mosolygó arczu. Egyebet se tud
Hát nem itt termett!
Ismét az a mosolygó arczu. Egyebet se tud, csak mosolyogni. A bajusza mint két kis fekete mókuspemzli ugy áll az orra alatt. Arra kért, hogy fogadjak el tőle egy rózsát, az ő kertjéből való.
Jó: engedek a kisértésnek. Hadd bizza el magát. Majd a diadala legtetejéről vetem a szégyenbe.
Elfogadtam a rózsát, és mivelhogy nem akartam a kezemben tartani, a hajamba tüztem.
- Oh, milyen szép igy! - kiáltott összecsapva a kezét; maga nem is leány, hanem tündér!
Éreztem, hogy a vér átmelegíti az arczomat. Titokban magam is észrevettem már, hogy szép vagyok, de arra még sohase gondoltam, hogy tündérhez hasonlitsam magamat.
Balogh ur beszélt aztán más furcsaságokat is. Megkérdezte, hogy melyik a kedves szinem? szeretek-e tánczolni? ki a kedves költőm? voltam-e már szinházban? és hogy a sütemények közül mit szeretek jobban: a mandulatortát-e vagy a puszedlit?
Én mindezekre a kérdésekre komoly megfontoltsággal mondtam el a véleményemet: kedves szinem a kék, de néha a rózsaszint jobban szeretem; tánczolni csak akkor szoktam, ha alkalmam van reá; a költők közül Mindszenti Gedeont kedvelem; színházban még nem voltam, de ha erkölcsös darabokat adnak, megnézem, s sütemények között méltányolom a puszedlit is.
Balogh ur erre megragadta a kezemet és igy szólt:
- Annuska, kegyed a legkedvesebb leány a világon!
És mielőtt megakadályozhattam volna, forró csókot nyomott a kezemre.
Ágyam mellé tettem a lavórt, éa hideg vizbe tartottam a kezemet.
A csók rajtamaradt. Égetett. Valami különös zsongásban volt a vérem. Néha fölkeltem az ágyamból, és a gyertyával a tükör elé álltam. A rózsa csakugyan jól illet a hajamhoz.
Buzgón imádkoztam azután a jó Istenhez, hogy üzze el tőlem a hiu gondolatokat, és engedje meg, hogy kerubokkal és szeráfokkal álmodhassak.
Isten nem hallgatta meg a kérésemet: egész éjjel Balogh urat láttam mosolyogni.

Jun. 17.
Ma számot vetettem magammal.
Elhatároztam, hogy Balogh urral komolyan beszélek: megmondom neki, hogy ne áltassa magát, engem nem tántorithat el a szent szándékomtól soha.
El is jött. Tegethoff-kék selyem nyakkendője volt. A bajusza hegyesen állott. Meghajtotta magát és azt mondta:
- Engedje meg Annuka, hogy királynőnek tekintsem.
Erre a kivánságára nem voltam elkészülve. Hiába fogadtam meg, hogy ma okos leszek: nem tudtam felelni.
A kertben csak ketten voltunk. Én egy széken ültem, ő állott. A rezeda illatát hozzánk hajtotta a szellő, s egy fecskefarku pillangó vitorlázott a rezedák felé.
- Fogja meg! - kiáltottam, hogy meneküljek a zavaromból.
És a pillangó felé futottam.
Balogh ur lekapta a kalapját. A pillangó a levegőben kerengve himbálózva szállott előttünk. Futottunk, futottunk.
Egyszercsak eltünt a pillangó, s mi az erdőszélen állva, tágra nyitott szemekkel, mosolyogva bámultunk egymásnak kipirult arczába.

Jun. 21.
Meg kell vallanom, hogy ez a Balogh ur kedves ember.
Már két kötés pamutot tartott a karján, mig legombolyitottam; az utolsó szálat ráhunczutkodta az ujjára, - magát is, fel akarta velem gombolyittatni.
Azután verset is irt. A jó Isten tudja hogyan csempészte a kötőkosaramba. Ott találtam. Érdekes vers és gyönyörü. Csak annyi:
"Ha megtalálod, szivem bájos álma,
E versemet a kis kötőkosárba;
Tudd meg: nem köthetsz annyi kis szemet,
Ahányszor érted a szivem remeg!"
Ezt a verset azonnal lemásoltam és elküldtem Theresia testvérnek a postán. Megkértem, hogy tartsa titokban.

Jun. 24.
Ma nagy esemény történt.
A méhes mellett ültünk. A kötényem tele volt bodzavirággal. A mama bízott meg, hogy szedjek össze egy csomót herbateának a télre.
Balogh ur segített. Megigértem neki, hogy ő is kap belőle, ha köhög.
Azt felelte, hogy minden bizonynyal köhögni fog, s ha én magam nem főzöm meg a teáját, hát akkor meglehet, meg is fog halni.
Erre megint nem tudtam, mit mondjak. Ennek a Balogh urnak az eszejárását nem lehet kitanulni.
- Annuska, - folytatta Balogh ur mélyen megható hangon, - tudja-e azt, hogy én szeretem magát?
A nap fényes aranyhurokat eresztett a lomboktól a földig. A méhek hegedültek azokon. A verebek énekeltek a muzsikához. Zengett, zsongott, énekelt minden.
Azt hittem, mondtam valamit, de nem mondtam semmit.
- Annuska, üdvösségem, - szólt Balogh ur, s gyöngéden megfogta a kezemet.
Akkor magamhoz tértem. Eszembe jutottak ujra az apáczák: Theresia testvér az ő sovány, kis liliomkezével, égbenéző arczával; a szent szavu harangok; a templom mennyezetén a felhőkön lebegő mennyország képe; az orgona, a fátyollal áttakart szakramentum és a tömjénködben uszó, apró lángokkal koszoruzott oltár.
- Balogh ur, - szóltam elszorult szívvel, - én apácza leszek.
A sugárhurok eltüntek a diófa alól. Az árnyék elsötétült. A méhek elhallgattak.
Balogh ur fölnézett az égre és igy szólt: - Esső lesz.

Jun. 25.
Egész éjjel nem tudtam behunyni a szememet. Sirtam.
Sajnáltam azt a jó, kedves Balogh urat, és bűnösnek éreztem magamat anélkül, hogy a bünömet megtaláltam volna. Bántam, hogy szomoruságot okoztam neki. Szegény Balogh ur, ő sohasem okozott nekem szomoruságot.
Föltérdepeltem az ágyamban, és könyörögtem az Istenhez, hogy vigasztalja őt meg hamar, már holnap.
Éreztem, hogy Isten meghallgatta a kivánságomat.

Jun. 26.
A mama megdorgált, hogy az ablakok kinyitásával főfájást okozok az egész háznak.
Mert minden ablak nyitva volt. Azt hitték, hogy a pipafüstöt eregetem, pedig én Balogh urat vártam.
Délután már reszkettem a nyugtalanságtól. Kimentem a rétre és az erdőszélre.
Nem jött el.

Jun. 28.
Végre eljött? Szokatlanul komoly volt. Azt hittem beteg, de nem mertem megkérdezni. Pedig mást is szerettem volna tőle kérdezni. Azt, hogy mi a véleménye az apáczákról?
Mikor a mama kiment a szobából felsóhajtott.
- Mi baja Balogh ur? - kérdeztem részvéttel.
- Annuska nagysád, - felelt bánatosan, - utóljára látjuk egymást.
Hideg futott rajtam végig. A hímzőtű megreszketett a kezemben.
- Annuska nagysád, - folytatta szivetrázó hangon, - kegyed azt mondta, hogy apácza akar lenni.
- Ugy van, - feleltem elapadt lélekzettel.
Balogh ur búsan folytatta:
- Hát elhatároztam, hogy én is lemondok a világi életről: ha kegyed apácza lesz, én meg beállok barátnak.
Majd elájultam. Szemem előtt elsötétült a világ. A homlokomhoz kaptam, és ugy néztem rá félig holtan, félig elevenen.
- Áldja meg az Isten, - szólt reszkető hangon, és megfogta a kezemet, hogy megcsókolja.
Nem tudtam egy hangot se felelni. Csak fogtam, fogtam erősen a kezét; azután fölemelkedtem, és magam se tudom hogyan történt, de átfogtam a nyakát a karjaimmal; átöleltem, magamhoz fontam a lelkemmel is.
Nem eresztettem el barátnak.