András megcsalódik
| András megcsalódik szerző: Móra Ferenc |
A Tisza még aludt, olyan mélyen, hogy arra se ébredt fel, mikor jeget vágtak a hátából. A gátőr is aludt, mert mi a ménkűt csinált volna mást, mikor a gát úgy elbújt a hófúvásban, mintha szégyellte volna magát, hogy ő olyan poszt, akinek nincs mit őrzeni. A mérnök urak is alhattak, ha úgy tartotta kedvük bent a messzi városban, és semmi okuk se volt azt álmodni, hogy félreverik a harangot.
A réti ember azonban ébren volt, és már Mátyás-napkor tudta, hogy az idén baj lesz a vízzel. Az Isten tudja, ki mondta meg neki. Vízrajzi jelentésekkel ő nem él, a rádió ide különben se szolgál ki, s újság tíz esztendeje járt utoljára a kezében, mikor kaszakövet vett a tavaszi vásárban, s azt az illető jóember abba csomagolta be. Hanem az égen és földön voltak mindenféle jelenségek, amikből érteni kell ésszel élő embernek. A réti ember különös madarakat látott a szalmakazal tetején, amelyek nem járatosak ebben a tartományban. Búvármadarakat formáztak, de olyan fülük volt, mint a vöcsöknek, és úgy sírtak, mint a szélkiáltók. Annak is kellett valamit jelenteni, hogy a hold egész télen udvarral járt minden teléskor, és úgy mutatta Szent Dávidot és Cicellét, mintha firhang mögé húzódtak volna. Hát az mitől lehetett, hogy mikor a fekete eperfát kivágta kútágasnak, a fa-gyűrűk helyén olyan morzsalékot talált benne, mint az elrothadt szíj?
- No, Virgonc - mondta a kutyájának -, ezt bontsd ki, ha jó fogad van!
Magányos öreg létére csak a Virgonccal beszélgethetett a réti ember. Ugyan beszélt ő a naphoz is, ha nem akart felkelni, a szélhez is, ha nem akart lefeküdni, a tűzhöz, ha az ázott venyige nem akart meggyulladni, továbbá a cserebogárkukacot is megfeddette, hogy ugyan hogy hízhatott már olyan éktelen kövérre, de felelni csak a Virgonc szokott neki, mint lelkes állat. Ezúttal a Virgonc csak ásított, annak jeléül, hogy a fák élettana még most nem érdekli.
- Majd annak is eljön az ideje... gazdám - ezt mondta a farka billegetésével.
Igen, mikor nyiladozik az idő, levet ereszt a föld, és az fölszakad a fiatal fákba, olyankor szoktak előjönni a kitelelt nyulak mezőrendőri kihágásokat elkövetni, és olyankor szokott Virgonc nyulászati tanulmányokat végezni. Az idén azonban későn született meg a tavasz, és akkor is vetéltnek. A vizecskék ugyan előbugyogtak, itt-ott meg is szaladtak a földeken, a fák is kezdték nyitogatni a szemüket, de nyulat nem lehetett látni. Mind elhurcolkodott a rétről a partosabb helyekre.
- Megkapták a hírt - bólintott a réti ember, és nemsokára ő is megkapta a hírt.
Álmában megjelent neki az édesapja, akire már vagy ötven esztendeje nem gondolt rá a réti ember, mert mindig volt neki egyéb gondja. Az is réti ember volt, s hetvenkilencben halt meg, a vízkor, ezen a tanyán. Ez a mostani réti ember akkor suhancár gyerek volt, s neki kellett volna a csikót behúzni a házba, mikor a víz fölvette az udvart, de nem bírt a megriadt jószággal, örült, hogy maga ki bírt evickélni az árból. Az apja azonban, aki a tehénnel vergődött, nem nagyon örült, hanem elkáromkodta magát, és utánaugrott a csikónak. A farkát el is kapta, de mindjárt le is merült vele együtt, s valami nagy sodorba kerülhetett, mert sose lett meg többet.
Most, hogy ott állt a fia ágya mellett, szép, piros képű, fiatalos embert formázott, inge, gatyája felgyűrve, úgy, ahogy a vízbe ugrott.
- Adj egy pipa dohányt, Andris - ez volt az első szava, és előhúzta a gatyakorcból a kis tajtékpipát.
A réti ember egyszerre megismerte a pipát a cinezésiről, és az is eszébe jutott, hogy akkor ejtette le az apja a köszörűkőre, mikor a tetőt nádalták. El is csodálkozott rajta, hogy öregember létére neki még ilyen is eszébe jut, de azon még jobban ámulatba esett, hogy az apja rá akar gyújtani.
- Hát a másvilágon is lehet pipálni? - kérdezte csak úgy fektiből.
- Csakis - intett az apja -, hiszön másképp hogy löhetne kibírni?
- Nono - intett ki a dunna alól a réti ember -, ott az acskó a lócán.
A halott réti ember elkezdett tapogatni, de nem találta a zacskót.
- Nincs itt - mondta mérgesen.
- Akkor leeshetött - mondta a fiú, s kiugrott az ágyból -, majd mindjárt masinát gyújtok.
- Egy - mondta a halott, és elfújta a föllobbant masinát.
- Kettő - fújta el a másodikat is.
A hatodikat aztán nem bántotta. Nagy világosság lett, s a réti ember észrevette, hogy milyen öreg, eres kéz az övé az apjáé mellett. A halott pedig meglátta a lóca alatt a zacskót.
- Vödd föl, Andris! - parancsolta.
Lehajolt és odakapott a zacskóhoz, olyan könnyedén, mint ahogy ilyesmit fel szokás kapni. De nem bírta fölvenni.
- Hát ezt mi lelte? - egyenesedett föl.
- Egy! - számolt a halott. - Markold mög jobban!
De markolhatta azt, csak nem engedett.
- Kettő! Rántsd mög, Andris!
Ötször veselkedett neki hiába, hatodszorra pukkant egyet a zacskó, mint mikor a hordó kilövi magából a dugót, egy kis kerek lyuk támadt a helyén, azon elkezdett kifelé bugyogni a víz, egyszerre elöntötte a szobát, s már a szájáig ért a réti embernek, mire fölébredt.
A réti ember másnap fölmászott a nagy jegenyére, annak a hegyibe odalátszott a Tisza. Egy-két jégtábla úszott még rajta, de a komp már megindult. Átment a faluba, a boltba.
- Sütés lesz, András bácsi? - kérdezte a boltosné. - Elfogyott a kenyere? - s már tördöste is egy kis stanicliba az élesztőt.
- Csak felit adja a tésasszony a röndösnek - mondta a réti ember. - Három könyérre valót.
- No - csodálkozott az asszony.
- Ölég lesz az hat hétre.
- Hát mi lesz hat hét múlva?
- Nagy szaladás. Itt lösz a víz.
- Szent Isten, ne ijesztgessen, András bácsi!
András nem akart ijesztgetni senkit. Visszafelé menet nagy volt a diéta a kompon, hogy csinál-e a víz kontrabontot az idén, vagy nem. Két ember fogadott is egy liter borba. András nem vegyeledett bele a disputába, szó nélkül húzta a kompkötelet. A víz se igen zajongott, de nagyon habzott a széle, mint búcsúkor a jó ser.
András tudta, amit tudott. Nem kedvelte a kenyérsütést, csak muszájból adta rá magát, mióta asszony nélkül maradt. Hogy kevesebb legyen a vesződség, hat kenyeret sütött egyszerre, fölrakta őket a polcra, az ereszet alá, hogy rá ne dohosodjanak, s hetenként szétlocsolt rájuk egy kanta vizet, hogy rá ne száradjanak. Most nem kellett őket kánikulától félteni, mind a három kenyeret az ágy alá dugta.
Mire az elsőnek végire ért, már a padlás szájából is meg lehetett látni a vizet, nem kellett érte fát mászni. A réten megindult a szántás, András szomszédjai is munkába fogtak, a vízen túlról való falusi emberek. Az öreg, máskor a legfrissebb a réteken, az idén nem törte magát. Egész nap a padlás szájában pipálgatott, és nézte a sebesedő vizet.
- Hát kend, András bácsi - köszönt oda egyik-másik arra vetődő szomszéd -, urizál?
- Ráérök.
- Szántani? Mánis elkéstünk vele. Vagy kend bukfencöt akar vetni az idén a földjibe?
- Én még várakozok.
Nem a végrehajtót várta, de az jött meg. Sok zenebonás szegény ember van a réten. Nincs a parasztban semmi belátás az idén. Andrással nem volt semmi viloncia. Maga vezette ki az istállóból a tehenet, és mikor az rábődült az idegenekre, csendesítően megveregette a farát.
- Mindögy az, Bimbó.
A végrehajtót pedig megkérdezte:
- Hát a Keselyt nem viszi el?
- Majd a nyáron - köpte az dühösen a szót. Azt hitte, csúfolódik vele a gazda.
Mire a második kenyér megszegésére került a sor, a víz már a nyúlgátat legelte. A fehér hablovak mindenféle feketeségeket röpítettek. Némelyikből ki lehetett venni már a ház végiből is, hogy ajtó vagy asztal. Egy háztetőt is látott András, annak kellett lenni, de igen messze vidékről való lehetett, ahol más divatuk van a házaknak.
A réten abbahagyták a szántást, de azért soha ekkora nyüzsgölődés nem volt, mint most. Lovat, marhát, disznót, birkát hajtottak a komp felé. Kocsiszámra vitték az aprójószágot. Ijedt emberek lebontották a tanyájukat, s mentették a tetőt, a deszkát, a téglát, a kerítést. Mindenkinek elég volt a maga baja, Andrásra ügyet se vetett senki. Már akkor hasig ért a lovaknak a víz, mikor valaki bekurjantott hozzá:
- Gyék kend velünk, András bácsi! Aszongyák, holnap már nem jár a komp!
- Nem ám! - kiáltott vissza András. - Mánis éri a víz a kötelet, siessetök!
Akkor gondolta meg magát, mikor a kocsi már a kanyarodónál locsogott. Ejnye, ejnye, hátha a Keselyt elvitték volna!
Kivezette az öreg lovat az istállóból, és megcsapkodta az ostorral.
- Eredj, no, hátha valaki pártod fogja!
A ló nekiiramodott, de az udvar széliből visszafordult. Ott a kerítés már beledőlt a vízbe. Szaladt a másik oldalra, onnan is visszahökkentette a víz. Jajveszékelő nyerítéssel tartott a házajtónak.
- Ne te ne - csapkodta meg András az ostornyéllel -, hát lögyél eszödön!
Addig verte, míg a ló bele nem ereszkedett a vízbe. Kis darabot kellett neki úszni, aztán már vitte a víz, amerre neki tetszett. Egy ideig vissza-visszaforgatta a fejét fájdalmas nyerítéssel, aztán már csak a nyerítése hallatszott, ahogy a fűzfák koronája közé ért. De az is lehet, hogy az már csak András fülének a képzelődése volt. Nagyon összeszokott a réti ember a lóval, s nem azért nem siratta meg, mintha szegyeiké volna, hanem mert neki nem volt törvénye a sírás.
- No, Virgonc, hát te mire végzöd? - kereste a kutyát. De a kutya még csak nem is vakkantott semmi hívogatásra. Volt neki magához való esze, idejében meglépett.
Másnap reggel már vízbe lépett András az ágyból. Csak bokáig ért, s délig nem sokat emelkedett. A réti ember kényelmesen felhurcolkodhatott a háztetőre. Fölvitte a subáját, az utolsó kenyeret, a maradék szalonnáját, sót, paprikát. Az ennivalót bekötötte a kéménybe, aztán belegubódzott a subába, szétvetett lábbal eligazkolódott a tető nyergén, a hátát nekivetette a kéménynek, és szundított egyet. Jó nagyot, mert kicsillagosodott az ég, mire fölébredt. Rágyújtott, hallgatódzott, nézelődött. Mást nem hallott, csak a víz locsogását, de látni sok mindent látott, ami addig láthatatlan volt. A vízözönt is látta, ahogy gyerekkorában a kis Bibliában. Csakhogy akkor bárka úszott a vízen, most meg nem úszik semmi.
"Mert akkor a Noé uralkodott - ezzel a gondolattal bóbiskolt el -, most meg az Antikrisztus uralkodik."
Kireggellett, és csakugyan nem úszott egyéb a vízen, csak egy sárga koponya, amit valami őstemetőből moshatott ki a víz. András azonban töknek nézte a koponyát, mint ahogy a népek gyakran emberfejnek nézik a tököt. Nem sok ügyet vetett rá, és onnan a kémény mellől nem is láthatta, hogy a koponya beúszik a háza nyitva hagyott ajtaján. Csak arra nézett körül, hogy a kutya morog valahol, de már nem is morog, hanem csahol nagyon mérgesen.
- A Virgonc! - ismert rá, és elkáromkodta magát. Noé is bizonyosan így tett, mikor észrevette, hogy a kutyája kimaradt a bárkából.
Hol lehet az az istenverte eb? A csaholás a házból hallatszott, a kéményen jól kiszolgált a hang. De mit ugathat. Ez nem az ijedség hangja, hanem a haragé. No de ez már szűkölés! Már csak mégse mondhassa a Virgonc, hogy akkor nem törődött vele, mikor elérkezett a világ vége. Hiszen úgy lehet, már csak ketten maradtak az egész világból.
- Virgonc! Virgonc! - kiáltott be a kéményen.
Ha valaha öröm volt teremtett állat hangjában, a Virgonc feleletében az volt.
András lemászott a tetőről. A hónaljáig ért a víz, föl-föl is kapta, de azért csak beviaskodta magát az ajtón.
- Hamm-hamm-hammar! - köszöntötte a kutya a kemence tetejéről, elázottan, mint a kiöntött ürge. Úgy kellett lenni, hogy mikor megorrontotta a veszedelmet, bebújt a kuckóba, onnan fölkapaszkodott a vízből a kemencenyakra, s azon dühödött föl, hogy a koponya incselkedett vele a víz színén.
- No gyere, te szégyöntelen! - nyalábolta le András a kutyát, aztán leoldozta a tulajdon nyakravalóját, abba belepólyálta, s úgy kötötte a vállára.
- No, így talán szöröncsét próbálhatunk! - mondta neki.
Leszaggatott néhány kéve nádat a tetőről, mire meg tudott kapaszkodni, de utoljára csak fölért. Megszalonnáztatta a kutyát, aztán a suba alá bújtatta az ölébe, s ő maga akkor kenyerezett meg. Jól is esett, s az se volt baj, hogy megszomjazott utána.
- Estig helyembe gyön az ital - mércsikélte a szemével a vizet -, addig löhet egyet hunyni.
Nagy kurjongatásra ébredt föl.
- Hé ember! Öreg!
Egy csónak úszott oda a tetőhöz. Úri csónak, két úrféle emberrel.
- Nini, vízibubák! - csodálkozott rájuk András. Andrásék így hívták a regattistákat.
- No ne a szemit meresztgesse kend, hanem szálljon be! - kiáltottak rá.
- Minek szállnék?
- Elment az esze kendnek? Hát nem akar menekülni?
- Mönekülni? Hát hova löhet itt mönekülni?
- Ne szamárkodjon kend! Hát a faluba!
- A víz oda is csak bemén.
- Akkor meg majd a városba, Szegedre.
- Az se ér sömmit - rázta a fejét András. - Az is a vízé lösz.
A vízibubák elnevették magukat.
- Ejnye, de kutyahitű ember kend! Akkor elvisszük Félegyházára. Oda már csak nem mén be a víz.
- Be az - bólintott András -, mindenüvé. Nem ösmerik maguk a Tiszát. Ötven esztendeig csöndben van, de akkor föllázad, és a legmagasabb högyet is möghaladja egy öllel, így végezte ezt az Isten a Tiszárul.
Alig bírták leráncigálni a tetőről, aztán megfordultak a falu felé. A réti ember nem szólt az egész úton. Csak mikor kikötöttek a falunál, és meghallotta, hogy egy centit apadt a víz, akkor szólalt meg szemrehányóan fordulva a Tisza felé:
- Hát nem löhet mán hinni neköd se!