Andersen
| Andersen szerző: Bálint György |
Nemrég ünnepelték a dánok Andersen halálának hatvanadik évfordulóját. Nálunk nem történt semmi ez alkalomból; én is csak elkésve és magányosan ünnepeltem, mikor tudomást szereztem a jubileumról. Megint elővettem a meséit, mint oly sokszor gyermekkoromban, és azóta is. Nagy író volt. Soha senki sem tudott olyan szépeket mesélni békáról, ganajtúróbogárról és törött ibrikekről, mint ő. A legcsúnyább jelenségekről is volt néhány kedves szava. Ő rehabilitálta a híres csúnya kis kacsát, akivel senki sem akart szóba állni. Az államtanácsosokról viszont rendszerint gúnyosakat mesélt.
Meséiben lehetőleg elkerülte a tündéreket és a boszorkányokat. Ilyen természetfölötti szereplőkre nem volt szüksége: csak hozzá kellett nyúlnia valamilyen ócska, mindennapi háztartási cikkhez, és az rögtön életre kelt. Egy régi teakanna vagy földre pottyant szélkakas csodálatos teljesítményeket vitt végbe a keze alatt. Ha körülnézett az asztalon vagy a baromfiudvarban, gazdag és izgalmas világ nyílt meg előtte. Írt néha regényes, egzotikus tárgyú meséket is, de legszebbek az egyszerű és házias meséi. Jó fél évszázaddal megelőzte Walt Disneyt, Miki egér alkotóját. Faggyúgyertyák harsányan nevetnek nála, cölöpök zsüritagságot vállalnak az állatok futóversenyében, és hernyóknak kínos kalandjaik támadnak a hatalmasokkal.
Minden meséjében szeretet van és humor. Író létére nagyon kiegyensúlyozott lehetett: mindenben talált egy kis szeretnivalót. Gyönyörködni tudott egy bogáncsban, egy kis pocsolyában, melyre rásüt a nap. Állatok és kisgyerekek apró örömeit mérhetetlenül tudta élvezni. Még a halált sem tartotta nagyon borzalmasnak. Szörnyű helyzetek sivárságát humorral enyhítette. Általában örült, ha nevethetett. Egyes meséiben derűsen kiélte gonoszkodó hajlamait. Egyik története arról szól, hogy a vihar egy éjszaka összecseréli a városka cégtábláit. Az igazságügyi államtitkár kapujára borbélycégtáblát sodor, és hasonló pajzánságokat enged meg magának. Másnap reggel az adóhivatalba igyekvő, komoly polgárok az iskolába nyitnak be, ahol a fiúk éppen keresztülugrálnak a padok fölött. Ennyi az egész mese; angyali. Látni, amint az író ravaszul hunyorít hozzá. Legnagyobb boldogsága az volt, ha meséiben megtréfálhatta vagy kicsúfolhatta a nagyképűeket. Mert ezt az egyet nem szerette. Irtózott a nagyképűségtől, és kajánul elbánt mindenkivel, aki okosabbnak, előkelőbbnek tartotta magát egy gyereknél vagy egy kecskénél. Egyik meséjében két gőgös rongy beszélget egy zsákban, egy dán meg egy norvég rongy. Kölcsönösen lenézik egymást, és a dán, Andersen földije, meg semmisítő büszkeséggel mondja valamire: „Dán rongy sohasem beszél így."
Ilyen remekművek tömegét találni ennek a nagy költőnek a meséi között. Azt hiszem, minden írását felülmúlja a császár új ruhájának története. Két csaló jelentkezik az udvarnál. Megrendelésért jönnek: olyan ruhát akarnak a császárnak varrni, amit csak az okos emberek láthatnak, a buták számára viszont örökre láthatatlan marad. Sokáig élnek jól az udvarnál, míg végül elkészül a ruha. A császár felveszi. Az udvar kínosan feszeng, és közben zajosan dicséri a gyönyörű ruhát. A császár, díszmenet élén, végigvonul a városon: mindenki buzgón éljenez, és feltűnő hangosan magasztalja az uralkodó új köntösét. Végül egy kisgyerek, akinek nincs érzéke a finom és elvont dolgok iránt, egy megátalkodott kis materialista őszinte csodálkozással felkiált: „Hiszen a császár meztelen!" Nagy botrány támad, de mindenki megkönnyebbül, és örül, hogy valaki végre kimondta.
Ennél zseniálisabb példázatot nemigen írtak, még Swift vagy Voltaire sem. Andersen a XIX. század derekán élt. Ez a kor termelte a nagy polgári hazugságokat, de ugyanakkor a hazugságokat leleplező erőket is. Ez az Andersen-mese a XIX. század leleplező szellemének legjava terméséből való. Mostanában sokszor jut eszembe. Nagyon sok új ruhát dicsérnek, gyanús lelkesedéssel és harsányan. És rögtön közhírré is teszik, hogy ezeket a ruhákat csak az ostobák nem látják, meg a gonoszok, a felforgatók. Könyvtárakra menő tudományos munka foglalkozik e köntösök tüzetes leírásával és magasztalásával. Vitairatok és előadások bizonyítják, hogy a ruhákat nem látni: meghaladott álláspont. Sokan kifejtik, hogy a ruhát általában nem szabó készíti szövetből és munkadíjért, hanem rejtelmes forrású őserő teremti. Egyesek azt állítják, hogy a ruha tulajdonképpen a vér és a föld akaratának misztikus kisugárzása, mások elmagyarázzák, hogy a ruha valamilyen géniusz öntudatosodása. Az emberek jó része pedig hallgat, és elismerően néz a ruha irányába. Utóvégre senki se fogja beismerni, hogy buta vagy rosszindulatú. Különben is, ki tudja, hátha van benne valami… Mi lenne, ha valaki hirtelen elhatározná, hogy követi a mesebeli kisgyerek példáját, és felkiáltana?
Forrás szerkesztés
- Lásd a vitalapot!