Amerika! Amerika!: VII.
szerző: Nagy Endre
Nyugat 1931. 3. szám

Ahogy egy európai látja

Newyorkban van egy utca, amely csupa szinházból áll. Ha az utca elején lejátszottak már egy darabot, átviszik az utca végére. Mikorára a közönség odaér, elfelejti, hogy látta már és megnézi mégegyszer.



Ez csak vicc, de valóság az, hogy a Broadway kis szakaszán és a keresztező utcákban gyüjtötték össze egycsomóba a hétmilliós város valamennyi szinházát, moziját, mulatóhelyét. Aki maga vezeti a kocsiját, valahol messze leszáll, átül taxiba és úgy viteti magát a szinházhoz. Máskép meg nem közelíthetné, mert a szinházak tájékán egy kilométeres körzetben nemcsak tilos a kocsit parkoztatni, de lehetetlen is.



Szinházbamenéskor és előadás végeztével elképzelhetetlen tömegek lepik el itt az aszfaltot. Aki már szorongott valamikor ebben a sűrűségben, meg tudja érteni és el tudja hinni azokat a legendákat, amelyeket az Amerikajárt utasok regélnek revolveres banditákról, akik a gyalogjárón, a közönség szemeláttára rabolják ki az embert.

Ennél itt mi se könnyebb. A bandita odaszorítja revolverét észrevétlenül az oldalához és a fülébe súgja:

- Add ide a pénzt!

Ebben a rettenetes sűrűségben szegény áldozat nem tehet egyebet: észrevétlenül belenyúl a bandita zsebébe, kiveszi a pénzét és egy részét átadja neki. És soha senki se tudja meg, hogy ki volt a rabló és ki az áldozat.



Állami szubvencionált szinházak nincsenek. Minden szinház magánüzleti vállalkozás és olyan kitünő, amilyenné csak a szabad verseny üzletet fejleszthet. Az előadások legnagyobb értéke abban a roppant ember-rezervoárban van, amely a szinházak rendelkezésére áll és amelyből a rendező minden szerephez a legmegfelelőbb ember-példányt válogathatja ki. A newyorki szinpadokon nem látni parókát, ragasztott szakállt, kitömött vállat, steklis cipőt. Mindenki olyan kopasz, olyan hajas, olyan magas, olyan alacsony, amilyennek a szerepe kívánja.



Láttam egy darabot, amelyben kinaiak, angolok, németek és egy amerikai szerepelnek. A kinaiak tökéletes kinaiak voltak, az angolok tökéletes angolok, a németek tökéletes németek, - csak az amerikai volt egy kicsit gyönge.



A szinpadokon tökélyre fejlesztve az a naturalizmus, amelyet Reinhardt a «Nachtasyl» óta függönyeivel és szimbólumaival iparkodik folyton levezekelni.

Láttam a «Bömbölj Kína!» című szovjet-propaganda-darabot, amelyet Mayerhold Berlinben a moszkvai rendezéssel mutatott be. Itt átrendezték a darabot. A színpadon megépítették Shanghai kikötőjét valódi vízből, a valódi vizen valódi kínai vitorlás bárkák ringtak, a valódi bárkák mögött egy valódi angol hadihajó állott, valódi acélból összekovácsolva. Az egészhez még csak egy darab kellett volna valódi irodalomból.



A newyorki szinpad pontosan annyival jobb az európai szinpadnál, amennyivel a Savoy-Plaza-Hotel előcsarnoka lui-szejzebb a Petit-Trianon-nál.



Newyork három mammuth-mozija van a huszadik századnak olyan jellegzetes csodája, mint amilyen a rodosi colossus volt Perikles korának. Mozi-bazilika. Hatezer nézőre épült mindegyik és a pénz-gondoktól felszabadított Barokk márványban, bronzban, szőnyegben, aranyban, kristályban olyan orgiát rendez, amilyenről a tizennyolcadik század szegény királyai és császárjai nem is álmodhattak.



A barokk ezúttal nem anakrónizmus, mert maga a mozgófénykép ezekben a mozikban olyan szerényen húzódik meg, mint a Doge-palota termében a telefon. Száztagú szimfónikus zenekar, aztán látványos revű görlökkel, jazz-band-del, jazz-karmesterrel, közbeiktatott artista-számokkal, - csak aztán jön a mozidarab. Mindegy, hogy melyik. Az előadások folytatólagosak, a közönség mindig beléphet. Az ember véletlenül ép a darab happy-end-jéhez érkezik, aztán vár két órát és megnézheti az előzményeket.



Később magam is megértettem, hogy az amerikai közönség miért tud ebbe ilyen szépen beletörődni. Minden mindegy. A szórakozás ép olyan mechanikus, mint a mozgójárda az áruházakban. Mindenütt rá lehet lépni, zökkenő nélkül.



A zene, a tánc mindig pergő ritmusú, a díszletek mindig csillámokkal csillogóak, a kosztümök mindig szabályos női combok foglalatai. A zenébe a dob mint egy láthatatlan derelye-metélő metszi az apró, egyforma ritmusokat, ötven comb egyszerre villan, ötven talp egyszerre csapódik a pallóhoz. A díszletek pompája is: a Sok. A megismétlődés lihegő ritmusa. Jazz a képzőművészetben.



Szellemi masszázs ez, amely végigkopog az idegeken és elaltatja a lelket. Azt hiszem, Amerikában feltalálták a szórakoztató-gépet.