Aludni!
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító
Éjjel van. Varjka, a tizenhároméves pesztonka, ringatja a bölcsőt, amelyben a gyermek fekszik és alig hallhatóan zümmögi:
Csicsija babája,
Nincs itthon papája …
A szentkép előtt zöld lámpácska ég; a szoba egyik szegletétől a másikig zsinór huzódik, amelyen pelenkák és egy nagy fekete nadrág lógnak. A lámpácska nagy, zöld foltot vet a mennyezetre, mig a nadrág és a pelenkák hosszu árnyakat boritnak a kályhára, a bölcsőre és Varjára.
Ha a lámpa lobogni kezd, a folt és az árnyak megélénkülnek és mozognak, mintha a szellő lengetné őket. A szobát fojtott levegő tölti be. Káposztalevesnek és cipőáruknak szaga terjeng benne.
A gyermek sir. A sirástól már régen berekedt és elgyengült, de azért még egyre sir és nincs is rá kilátás, hogy elhallgasson. De Varja aludni szeretne. Szeme leragad, fejét lefelé huzza valami, nyaka fáj. Nem tudta sem szempilláit, sem ajkait mozgatni, úgy érzi, mintha arca beszáradna és kővé változnék, mintha feje olyan kicsinynyé lett volna, mint valami gombostűfej . . .
Csicsija babája,
zümmögi,
Nincs itthon papája . . .
A kemencében tücsök cirpel. A szomszéd szobában, az ajtó mögött, a mester és Afanasni, a segéd horkol. A bölcső szomorúan reccsen, Varjka zümmög… és mindez valami altató éjjeli zenévé olvad össze, amelyet olyan kellemes hallgatni, ha az ember lefekszik. De most csak bosszant és kinoz ez a muzsika, minthogy altatóan hat, noha nem szabad aludni. Ha Varjka, amitől isten mentsen, elaludna, a gazdától meg a feleségétől is csunyán kikapna…
A lámpa lángja lobban. A zöld folt és az árnyékok ide-oda lengenek, behatolnak Varjkának félig nyitott, mozdulatlan szemébe és félig alvó agyában ködös álmokká gomolyodnak össze. Sötét, egymást kergető felhőket lát, melyek úgy kiáltanak, mint valami gyermek. De hirtelen szellő lendül, a felhők eltünnek és Varjka lucskos sárral boritott országutat lát. Az uton megrakott kocsik és tarisznyás emberek haladnak tova; bizonytalan árnyak lengenek; két oldalvást erdők látszanak a hideg, fagyos ködön keresztül. Az emberek felbuknak hirtelen és tarisznyástól a lucskos sárba esnek.
– Hogyan? Miért? Mi ez? – kérdi.
– Aludni! Aludni! – szól a felelet.
És mélyen elalusznak, édesen alusznak, mig a telegráfdrótokon varjak és szarkák gubbasztanak, melyek gyermekmódra kiáltoznak és azon vannak, hogy felébreszszék a gyerekeket.
Csicsija babája,
Nincs itthon papája…
zümmögi Varja és már ott van egy sötét, dohos parasztkunyhóban.
A padlón megboldogult apja, Stepanov Jefim fetreng. Nem látja, de hallja, hogy mint veti a fájdalom ide-oda és mint nyöszörög. Sérvére megint „rájött”, mint mondani szokta. Fájdalmai olyan rettenetesek, hogy nem tud szólani, csak a levegőt szivja be és fogait vacogtatja, hogy úgy hallatszik, mintha dob peregne:
– Bu, bu, bu, bu, bu…
Anyja, Pelageja, az urasághoz szaladt, hogy megmondja: Jefim haldoklik. Már régen elment és már vissza kellett volna jönnie tulajdonképpen. Varjka a kemencén fekszik, nem alszik, hanem hallgatja apját:
– Bu, bu, bu . . .
De hirtelen kocsi áll meg a kunyhó előtt. Az uraság valami fiatal orvost küldött, ki éppen látogatóban volt nála.
A doktor belép. A sötétben nem látni, de hallatszik, amint köhécsel és becsapja az ajtót.
– Gyujtsatok világosságot, – mondotta.
– Bu, bu, bu… – feleli Jefim.
Pelageja a kemencéhez siet és keresi a gyufát. Egy pillanatig néma csönd. Az orvos zsebeiben motoszkál és a maga gyufáját gyujtja meg.
– Mindjárt, atyuska, mindjárt – mondta Pelageja.
Kirohan a szobából és néhány pillanat mulva gyertyacsutával tér vissza.
Jefim arca ég, szeme fénylik, tekintete feltünően éles, mintha Jefim keresztül nézne a doktoron és a falon.
– Na, mi az ? Micsoda tréfa ez? – mondja a doktor, mig föléje hajol. – Hehe! Már régen van?
– Mi? Itt a halál… nagyságos úr… meghalok...
– Ne beszélj bolondságokat… Majd talpra állitunk!
– Ahogy tetszik, nagyságos ur, nagyon szépen köszönöm, de tudom…. ha jön a halál, hiába minden.
A doktor egy negyed óráig bajlódik Jefimmel, azután feláll és igy szól:
– Itt én nem segithetek . . . A kórházba kell menned, hogy megoperáljanak. Azonnal hajtass oda! Már későn van kissé, ott már mindenki alszik, de ez nem baj, majd egy cédulát kapsz tőlem. Hallod-e?
– Atyuska, hogyan hajtasson oda? – mondja Pelageja. – Hiszen nincsen lovunk.
Nem baj… Majd megkérem az uraságokat… ők majd kölcsön adnak lovat.
A doktor elmegy, a világosság kialszik és újra hallatszik :
– Bu, bu, bu . . .
Egy félóra mulva ujra kocsi állt meg a kunyhó előtt. Az uraságék küldtek lovat. Jefim felöltözik és a kórházba szállitják…
Reggel van, szép, derült reggel. Pelageja nincs otthon: a kórházba ment, hogy Jefim után tudakozódjék. Valahol gyermek sir és Varjka hallja, hogy mint énekli valaki az ő hangján:
Csicsija babája,
Nincs itthon papája…
Pelageja visszatért, keresztet vet és suttogva mondja:
– Éjjel megoperálták és reggelre meghalt… Isten nyugosztalja békében… Azt mondták, már későn volt… Előbb kellett volna behozni…
Varjka az erdőbe megy és ottan sir, de hirtelen olyan erővel üt valaki hátulról fejére, hogy
homlokával egy nyirfának dül. Felnyitja a szemét és a mestert látja maga előtt.
– Hát ez mi, te semmirevaló ? – mondja. – A gyermek sir és te alszol ?
Dühösen ráncigálja a fülét, Varjka pedig felrázza magát álmából, ujra ringatja a bölcsőt és tovább zümmögi a dalt. A zöld folt és a nadrág és pelenkák árnyékai ide-oda lendülnek, feléje bólogatnak és újra hatalmukba keritik agyát. Újra maga előtt látja a lucskos sár boritotta országutat. Az emberek zsákostól lefeküdtek és lefeküdtek az árnyékok is és mélyen alusznak. Az általános alvás láttára Varjkát is ellenállhatlan vágy szállja meg, ő is aludni szeretne. Szivesen lefeküdnék, de anyja mellette van és hajszolja. A városba sietnek, hogy valami munkát keressenek.
– Krisztus szent nevére, egy kis alamizsnát! – könyörög anyja a járókelőkhöz. – Isten szent nevére, könyörületes emberek…
– Add ide a gyermeket! – feleli egy ismerős hang. – Add ide a gyermeket – ismétli ugyanaz a hang, de már dühösen és indulatosan. – Te barom!
Varjka felugrik és miután körülnézett, megérti, miről van szó: nincs itt sem országut, sem Pelageja, nincsenek itt a vándorok sem, hanem a szoba közepén csak az asszonyság áll, aki azért jött, hogy megszoptassa a gyereket. Mig a vastag, szélesvállu asszony táplálja és megnyugtatja a gyereket, Varjka ott áll és várja, mig elkészült. De künn már kékesen csillan a levegő, az árnyékok és a zöld folt a mennyezeten észrevehetően halványodnak. Nemsokára itt a reggel.
– Itt van! – mondja az asszonyság, miközben ingét begombolja mellén. – Sir. Ugy látszik, valaki megverte a szemével...
Varjka átveszi a gyermeket, a bölcsőbe fekteti és újra ringatni kezdi. A zöld folt és az árnyékok eltünnek lassankint és nincs többé, ami ködbe boritsa és lenyügözze agyát. De aludni még mindig szeretne, kimondhatatlanul szeretne. Varjka a bölcső szélére fekteti fejét és egész testét mozgatja, hogy az álmosságot legyőzze, de szemei mégis beragadnak és feje egyre nehezebb lesz.
– Varjka, füts be! – hangzik fel az ajtó mögött a mester szava.
Itt van tehát a felkelés ideje! Munkához kell fogni. Varjka elhagyja a bölcsőt és az udvarra szalad fáért. Örül. Ha az ember jár–kel, nem vágyik ugy az alvásra, mintha ül. Fát hoz, befüt és érzi hogy mint elevenedik meg újra megkövesült arca és hogy mint tisztulnak gondolatai.
– Varjka, készitsd elő a szamovárt! – kiáltja az asszonyság.
Varjka fát hasogat, de alig gyujtotta meg a szilánkokat és alig tette a szamovárba, már új parancs hangzik fel:
– Varjka, tisztitsd meg a mester sárcipőit!
Leül a padozatra, tisztitja a sárcipőket és arra gondol, hogy milyen jó volna, ha fejét a nagy cipők egyikébe dughatná és aludhatna kissé. És a sárcipő hirtelen nőni kezd, óriási arányokat ölt, betölti az egész szobát. Varjka elejti a kefét, de azonnal megrázza fejét, felnyitja szemét és úgy igyekszik nézni, hogy a tárgyak ne nőjenek és ne táncoljanak szeme előtt.
– Varjka, surold le künn a lépcsőket, mert igy szégyelli magát az ember a kuncsaftok előtt!
Varjka lépcsőt surol, kitakaritja a szobákat, befüt a másik kemencébe és a bódéba szalad. Sok a dolog és nincs egyetlen szabad pillanata sem.
De semmi sem esik olyan nehezére, mint hogy egy helyben álljon a konyhaasztal előtt és burgonyát tisztitson. Feje az asztalra hanyatlik, a krumplik szeme előtt kápráznak, a kés kiesik a kezéből, közbe a vastag, rosszindulatu asszonyság feltürt ujakkal jár körülötte és olyan hangosan beszél, hogy csak úgy csattog. Gyötrelmes munka a déli is, mikor fel kell szolgálni, és kinos a mosás és varrás is. Vannak pillanatok, mikor nem törődve semmivel, az ember le szeretne feküdni a padozatra és el akarna aludni.
A nap elmulik. Az ablakok homályosulnak, Varjka összeszoritja megmerevedő halántékait és mosolyog, anélkül, hogy tudná tulajdonképpen, miért. A leszálló esthomály jól esik fáradt szemének és már a legközelebbre mély álommal biztatja.
De este vendégek érkeznek.
– Varjka, készitsd elő a szamovárt! – kiáltja az asszonyság.
A szamovár kicsiny és mintegy ötször kell felmelegiteni, mig a vendégek eleget ittak. Tea után Varjka egy óra hosszat egy helyen áll, a vendégekre néz és parancsokat vár.
– Varjka, szaladj és hozzál három üveg sört!
Olyan gyorsan szalad, ahogy csak tud, hogy elhessegesse magától az álmosságot.
– Varjka, hozzál pálinkát! Varjka, hol a dugóhuzó? Varjka, tisztitsd meg a heringet!
De végre eltávoztak a vendégek; a lámpákat eloltják, a mester és a felesége lefeküsznek.
– Varjka, ringasd a gyereket! – hangzik fel az utolsó parancs.
A kemencében cirpel a tücsök; a zöld folt és a pelenkáknak, a fekete nadrágnak árnyai, ujra Varjka félig nyitott szemébe nyomulnak és ujra ködbe boritják fejét.
Csicsija babája,
Nincs itthon papája . . .
zümmögi halkan.
Ám a gyermek sikit és félig elájul a sok sirástól. Varjka újra látja a piszkos országutat, a tarisznyás embereket, Pelageját és atyját, Jefimet. Megért mindent, csak azt az erőt nem tudja magának megmagyarázni, mely kezét, lábát lebilincseli és megfojtja életét. Körülnéz, keresi ezt az erőt, hogy megszabaditsa magát tőle, de nem leli. Végre, mikor már a fáradság megfosztotta félig eszméletétől, összeszedi utolsó erőit, megerőlteti szemét: felnéz a zöld foltra, figyel a gyermek sirására: és megtalálja az ellenséget, ki elkeseriti életét.
Ez az ellenség – a gyermek.
Nevet. Most kómikusnak tetszik neki, hogy ezt az egyszerü dolgot nem tudta idáig megérteni. Ugy tetszik, mintha nevetne a zöld folt is, mintha nevetnének az árnyak, a tücskök és mintha valamennyien csodálkoznának.
Érzéki káprázat keriti hatalmába. Feláll a faszékről és tágra nyitott szemmel, mosolyogva többször fel s alá megy a szobában. Az a gondolat, hogy mindjárt megszabaditja magát a gyermektől, mely megrontja életét, kellemesen csiklandozza idegeit… Megöli a gyermeket és azután alszik, alszik, alszik…
Nevetve és a zöld foltot pajkosan megfenyegetve ujjával, a bölcsőhőz lopódzik és a gyermek fölé hajol. Miután megfojtotta, lefekszik a padlóra, nevet örömében, hogy most már alhatik és egy pillanattal későbben olyan mélyen alszik, mint egy halott…
(1888)